Ketykó István: Hajnali fohász

Az eső - mely a mondás szerint aranyat ér -

langyosan veri a kertet. Május van - hajnal.

És elképzellek e nagy hülye szobában,

- hol évek óta egyedül alszom -

hogy jössz a gyalogúton - hajad s ruhád párolog

a hajnali fényben s áttöri szép lassan a felhőket mosolyod ...

Imádkozni készülök, mert nem csak este, lefekvés előtt,

hanem reggel, munkába induláskor is

elmormolok egy rövid fohászt,

de most, e hajnali körmenetben - Istenem helyett -

hozzád menekülnek szavaim - - -

Anna - add, hogy legyen erőm elviselni

az ereszcsatorna kopogását,

mit eddig szerettem hallgatni esős időben ...

Most nyugtalanít: lesz-e az el sem követett bűnöknek megbocsátása

és eljön-e a feloldozás örömteli perce...?

Add, hogy felzengjen bennem minden rejtett húr,

mert már évek óta feszített vagyok,

akár egy magányos hárfa, melyen senki sem játszik ...

Add, hogy a galambröptű nappalokon is

merjek neveddel játszani, mert gyermeknek érzem magam,

akinek szüksége van játékra és kedvetlen, sír,

ha elveszik tőle amit megszeretett ...

Add, hogy negyvenhárom évem eddigi hajnalait

feledni tudjam, mert nem akarok emlékezni rájuk,

csak erre a hajnalra, amikor az eső langyosan veri a kertet

és elképzellek e nagy hülye szobában,

- hol évek óta egyedül alszom -

hogy jössz a gyalogúton - hajad s ruhád párolog

a hajnali fényben s áttöri szép lassan a felhőket mosolyod ...

József Attila: A szemed

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

Rónay György: Lábadozás

Elmerevedtek az ízületek.
Berozsdásodtak a forgók.
Elpetyhüdtek az izmok.
Fájnak az inak, sajognak a csontok.

– Mégis,
kelj föl, és próbálj járni.

Mindig egy lépéssel előbbre.

Mindig egy lépéssel közelebb hozzám.

Ha szédülsz is,
ne félj:
én itt vagyok.

Mindig
megkapaszkodhatsz bennem.

Szabó Magda: Valóban

Mi van fejünk felett?

Mi van? Micsoda jel?

A tavasz puha szája

csak sír, és nem felel,

és nem felel a nappal,

és nem felel az éj, –

de hallgat-e valóban,

aki csak nem beszél?

Jerzy Harasymowicz: Nem volt már hó

A városban
már nem volt hó
itt a hegyekben
a hó még mutatja nekem
a te kék nyomaidat
és mint őzt követlek
te rohansz és én nem tudom
ezek gomolyfelhők-e
vagy a hajad


És fennakadva a vágyak
fenyőgallyára
mint szarvas
megállsz

És a két melled
elnehezült a kora tavasztól

De tudod
és én is tudom
hogy csak verssel
tudlak megérinteni

Dabi István ford.

Keresztes Ágnes: Öszinteség

Már voltam botránkoztató
s botránytól rettegő is;
tudom, hogy néha bűn a szó,
a hallgatás megőriz,
de inkább vádoltam magam,
mint hogy megbújva éljek,
míg beragyognak súlyosan
negérdemelt erények.
Válaszoltam mindenkinek:
mikor, miben hibáztam.
De nem sok jóságban hiszek
- s nem minden lázadásban.

Adam Zagajewski: Keresd

Visszatértem a városba,
ahol kisgyermek voltam, majd
nagykamasz, majd harmincéves vénember.
A város közönnyel fogadott,
ám az utcai hangosbeszélők így pusmogtak:
hát nem látod, hogy a tűz mindegyre ég,
hát nem hallod a lángok sercegését?
Utazz tovább.
Keresd valahol másutt.
Keresd.
Keresd a valódi hazád.

Zsille Gábor fordítása

Adamis Anna: Arra születtem

                          hogy kisgyerek legyek,
anyám mellett játszam hosszú éveket,
arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
s megértsem a szóból azt, amit lehet,

s végül arra jöttem én e világra,
hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek,
s megszeressem én is azt, akit lehet,
arra születtem, hogy boldog is legyek,
s továbbadjam egyszer az életemet,

s végül arra jöttem én e világra,
hogy belehalnom se kelljen hiába.

Rónay György: Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.

Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.

Csáky Károly: Ajándék apámnak

Apám, meséid legtisztább képek a múltról.
Bizonyítékuk:
megkeményedett tenyered,
mely tíz félszigetként
nyúl a tengerbe
a legkisebb moszatért.

Talpad,
mely alatt
sokszor elkoptak
a tarlók.

Arcod,
mely hamis képe
negyvenegy évednek.

Mosolyod,
amit a kínok tettek
jóízűvé.

S a benned maradt szavak,
melyek most megszólalnak
bennem.

Fáy Ferenc: Rabság

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
a kővé-dermedt álmok ketrecében,
hol üszkös karmod meghasad
s gubancos szőröd lombja leng a szélben.

Fogára tűz az éj és fojt a nap,
s amíg szemedben fészket rak a szégyen
te ott rágódsz a porban, egy falat
– gyerek vetette – emberi beszéden.

Magadra vess, ha úgy élsz, mint a rab
s nem látsz tovább az ember-szabta résen.
Vess bukfencet! hogy minden szenvedésen

s halálon át is ámíthasd magad,
hogy így vagy boldog; s rácsokkal-szabad
csöpp dolgaid közt Isten is megértsen.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Takaró Károly - Hajnali gondolatok

Emil Biela: Színház egyetlen nézővel

Nézi Isten az

égből földi színházunk -

és nem tapsikol.

Zsille Gábor ford.

Csáky Károly: Ige a 133. napra

Lenn
a csendben,
földi enyészetben,
csak az elmúlás
mélyül.

Fenn
a mennyben,
testté lesz
újra az Ige,
hogy az öröklétben
beteljesülj te
is.

S bár még csak képletesen
foghatjuk egymás kezét,
fájdalmunk oldódik
lassan,
és kapunk még
esélyt,
ha áldását adja
ránk újra
az Isten.

B. Tóth Klára: Célirány

Ne azt tápláld,

akinek kifordul a gyomrából,

mint idegen anyag,

ami nem emészthető,

kiöklendezi, mint a romlott ételt,

mert hiányoznak belőle

a szeretet-enzimek,

ne ott kínálgasd, ahol félrekódolják,

ahol ellenkezőjére fordul,

gyűlöletet generál,

ahol doronggal döngölik a földbe,

oda hintsd,

ahol éhezik és szomjúhozzák,

ahol töltekeznek vele,

ahol túlcsordul és megszaporodik,

jut belőle minden kéregetőnek,

kapualjban didergő csövesnek,

ellenséges szekértábornak,

mert a szeretet hosszútűrő,

mint az Isten, mindent remél,

mindent eltűr, mindent elfedez.

Halina Poświatowska: [oszd meg velem]

oszd meg velem

egyedüllétem mindennapi kenyerét

töltsd ki jelenléteddel

a tátongó falakat

aranyozd be

a nemlétező ablakot

légy ajtó

mindenek felett egy ajtó

mi sarkig szélesre

tárható

Zsille Gábor fordítása

Julia Hartwig: (Nem találtalak otthon titeket...)

  Nem találtalak otthon titeket. Csak a verandán
emelgette a szél a nyugágy vásznát. Hová mentetek?
A kilátás a házatokból szétterjedt, a ti tekintetetek
azt nem merítette ki. Fenyegetőbbek lettek a csúcsok,
nem szelídítette meg őket a ti jelenlétetek. És a ház kö-
rül túl erősen illatozott a méhszárnyakon felemelt lanka.
 Az ajtótokra tűztem egy cetlit.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Ő ki már nincs

 Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat
Mindig is etette miért hagyná abba
Keze láthatatlan ám a madarak látják
és látják a magvakat miket hint
Mik átjárják őket mint az eső a szél

Zsille Gábor fordítása

Czesław Miłosz: Egy bizonyos korban

Meggyóntuk volna a bűneinket, ám nem volt kinek.
A hószín felhők nem hallgattak végig, és a szélnek
Sem volt ránk ideje, míg a tengereket járta sorra.
Az állatok érdeklődését sem kelthettük fel:
A kutyák, csalódottan, inkább egy parancsra vártak,
S a macska, a züllött, a léha, békésen elszunyókált.
A társak, kikről úgy hittük, közel állnak hozzánk,
Hallani sem akartak rég elhantolt ügyekről.
A baráti beszélgetések pálinka s kávé mellett,
Az unalom legkisebb jelére megfeneklettek.
Megalázó volna órabért fizetni holmi
Diplomás alaknak, csupán, hogy némán hallgasson.
A templomok – talán a templomok. Ám mit gyónhatnánk ott?
Azt, hogy tükörképünket folyton csinosnak láttuk,
Jóllehet helyünkbe idővel undok varangy lép,
És midőn duzzadt szemhéját résnyire felnyitja,
Egyszerre szemünkbe ötlik: „Hisz ez én vagyok, én.”

Zsille Gábor fordítása

Végh Tamás: Kérés

Ma reggel Uram

add az arcodat ennek a városnak,

ruházd fel csendeddel, mert meztelen így.

Takard el testét, tégy fejére hálósityakot,

rángó ideg indáit patyolat békédbe simítsd.

Végh Tamás: Mostanában

Az Isten sohasem fordít hátat,
Mindig az ember tekereg,
S arra vár önhitten- mást
sem hallok mostanában-,
Hogy majd mindig az Öreg
Lesz az, aki utánaered,
S fülön fogva hazavezeti majd,
Mint egy hülye gyereket.
Mert az valójában, hiába
Minden bölcselet. Kétezer év
Nem volt elég rá, hogy belássa,
Amit a tékozló fiú is megértett:
Hátat sohasem fordít, aki szeretet.

Végh Tamás: Irányfény

Maradni hűségben,
Gyertyalángnyi szeretetben,
Köszönni erőt, reménységet,
Kérni békés időt, hitet, bölcsességet.
Viselni fájdalmat, tűrve
Farsangos korunk hitványságait,
Maradni magunkban, csended ölelve,
S bízva erődben, magunkra vigyázni.
Sáskaraj-éj zúg, feketül a szél.
Vigyázz, vigyázz!
Már hazafelé tartunk.

Tamási József: Az öreg

az öregember fekszik az ágyában
álmatlanul
dohszag keveredik az odakozmált zsír
és a vizelet szagával
valami halkan motoszkál
egér vagy bogár
nem tudja
nyolcvannégy éves
több mint húsz éve él egyedül
legalább öt éve nem takarított
a ruháit se mossa
csak kiakassza hogy szellőzzenek
ha a nyugdíját hozza a postás
bevásárol
vesz szalonnát lisztet tojást
az ebédjét kihordják
azt legtöbbször odaönti a kutyának
napközben kiül a verandára és szunyókál
ha lemegy a nap ő is lefekszik
és várja a hajnalt
bányász volt
mindene fáj
gyógyszert nem szed
orvoshoz nem jár
minek
egy fia volt
az is meghalt
a menye az unokái nem látogatják
más rokona nincs
akikkel felnőtt meghaltak
csak a szomszédból jár át
egy vörös macska néha
azt simogatja ha az ölébe búvik
a kert meg az udvar olyan mint ő
vén és magára hagyott
méteres a gaz a csalán
ösvény vezet a kapuig
meg a kutyaólig
a ház is düledezik már
de neki még
talán kitart

Végh Tamás: Hagyaték

Maradék hitünkkel, romos emberségünkkel,
Gyenge szeretetünkkel, békétlenségeinkkel,
Mindennel, aminek híjával van az életünk,
Ennyivel indulunk útnak, ennyi szegődött bérünk,
Ez zörög félelmeink mellett a tarisznyánkban,
Hálátlan szívünkben, mely újra bocsánatodra vár,
Ezzel vágunk az ösvénynek Feléd.

Tisztának csak az marad meg, ami elmúlt,
S tündököl hófehéren álmaink jelenében,
Gyolcsragyogású gyermekségünk idején.
Büszkemosolyú anyám ölelő karja, nevetése.
Ahogyan állunk egymás mellett.  Az voltál,
Az a kép, s az gyermek, jobb, ha nem feleded,
Az ígéretet, aki voltál, vagy, s talán leszel.

A feledhetetlen mélység szavai szólnak érted
Anyám, nagycsütörtök délután. Mindenki itt van,
Aki egykor hozzám, s értem szólt hajdanán.
Hagyatékuk az életem, tökéletlen szívveréseim
Szüneteiben hallható dobbanás, az ő szívük,
Lelkük lüktetése, s az a pillanat, ha megtalál,
Remélem útközben, s számadásra készen,
Ha pillantásod, mint Pétert, engem is eltalál.

Szomjúság

 Gondolj ránk ebben a hőségben, mikor a szomjad oltod.

Végh Tamás: Pünkösd reggel

Riadt tekintetű,
Vihar utáni kertek.
Kertek, vihar utáni reggel.
Egyikből egy ember
Ijedten mered rám,
Kerítése mögül.

Leveleken vízcsepp,
Szél szárít harmatot,
Felettünk az új nap,
A tiszta égre ballagott

Gyógyuló fenyőmön
Harkály munkálkodik,
Vadrózsaszínben fürdik
Ragyogón a csönd.

Föld erein lélek árad,
Zúdul a zöld szívemig,
Ringva zúgó madárhad,
Csapdos, csivitel itt.

Tiszta egek kerevetén,
Nyújtózik a reggel.
Kétszeresen élne
Minden, ami él.
Gyógyuló fenyőmön
Új hajtásokat simogat a szél.

Kétszeresen élne minden, ami él.

Tóth Imre: Csendes, és elpusztíthatatlan

Ami titok, maradjon is az. A dolgok beérik önmagukkal,
de az ember nem érheti be önmagával.
Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam.
Apám lerajzolta nekem az Univerzumot, és én nem értettem,
miért nevez meg benne minden dolgot. „Mert csak az lehet a
miénk, aminek nevet adunk” – mondta.

Végh Tamás: Évek ívein át

I.

Ma nem,
és holnapután sem,
szakadék fölé
ívelő ég-üvegén,
sejtelmesen áttörő,
madárrajok után
felszálló porviharban
épülő életünk
sebhelyein, sem
tájfunok nyomán
támadó hullámok okán ,
sem szaruhártyán megtörő
fényjelek rezonanciáján,
sem szeleken át
verdeső szárnyak
sikolyaiban, sem
orkánba roppanó
romokon
zokogó vándor
kezében lobogó
fáklyafény-lobogó,
sem szív-áldozatért
gyújtott gyertyaláng,
bokrosodó szívünk
barlangos
magányában
őrzött
egyetlen sugár.

II.

Ismerőseid aznap
visszaköszöntek,
és ártatlan arccal
fogott veled kezet
az északi szél.

Minden
a tiéd lett akkor,
mi egykor
idegen volt,

a remény.

Ketykó István: Irigylem a tövismadarakat

Túl a sokszoros csalódáson, elmúlik majd minden szerelem
s mint a tövismadarak, feltűzzük magunkat
hegyes álmainkra s míg torkunkba szökik
piros vérünk énekelünk, egyre csak énekelünk,
majd elhalkulnak dalaink
és véres ingünket zászlóként lobogtatja a szél...
Szeretném tudni: Anna milyen lehet szerelmesen...?
Találgatok csupán: olyankor virulnak-e arcán a pipacsok
és hogyan alszik el a hosszú nap után
és hogyan kel hajnalban (tudom: soha nem imádkozik...) -
talán a szerelem ajkára adná a fohászt,
mert hit nélkül nem lehet élni...
És milyen lehet szeretkezés közben...?
lobog-e tűz szemében; csöndes sóhajok,
avagy hangos, eszméletlen kiáltások jelzik nála a mennyet...?
És milyen lehet szeretkezés után...?
Néma fekvő szobor, avagy duruzsoló kályha...?
Mindezeket nem tudhatom - csak azt: irigylem a tövismadarakat,
mert halálukon képesek énekelni
én meg egy viszonzatlan szerelmen is csak nyavalygok...
Irigylem a tövismadarakat!

Csáky Károly: Halálod 90. napján

Hiányod
mint az idő,
egyre csak
nő.
Rámszakad
minden emlék,
s téged
kereslek
veled.

Tudom,
figyelsz most is,
kívánva,
hogy egyre jobban
értselek,
akkor is,
ha helyetted
már csak a
lélek
sugara
ragyog át a
mennybõl.

Ketykó István: Betoppansz, meglepsz a bõrfotelben ülve ...

            In memoriam Radnai Györgyné, Sunyál Valéria

Két éve már ...
Egy Szent György havánál “megállt” naptár a falon;
egy barkaág, egy feszület, egy sosem csöngött
telefon nyoma az asztalon - - -
Két éve már ...
Hittem sokszor: betoppansz, meglepsz a bõrfotelben ülve
mutatom: már virágzik a barack a kertben
mondom: nem gyõzzük a kerítést tákolni,
melyet Bufi rendre tönkretesz,
de csak csönd, mély csönd borul szobádra - - -
Csak egy kis táska a székre akasztva;
még egy feszület az asztal közepén ...
Bár tudom: lépteid egyre halkulnak;
nyomaid lassan elmossa a táguló idõ,
mégis, hittem sokszor: felbukkan arcod
a karácsonyi gyertyafényben;
húsvéti feltámadásod még megérem ...
Lepled egyszer szépen összehajtod
s megjelensz egy hajnalon
zárt ajtóinkon keresztül;
kenyeret, szalonnát s hagymát kérsz,
mert megéheztél a hosszú úton - - -
Teszem eléd, mint utoljára te kínáltál engem,
majd nézem, ahogyan jóllakottan kisétálsz belõlem
végleg, örökre, visszavonhatatlanul ...

James Joyce: Egyedül

Az éjféli szürkület fátyola,
Bevonja az estét,
Szunnyad a tó, aranyvirág fonja
A parton a lámpa testét.

Suttog a nádas és suttog az éj,
Egy nevet - az ő nevét!
A lelkem megnyugszik, átjár a kéj,
A szégyen már elalélt.

Jónai Zs. Balázs ford.

H. Túri Klára: Pünkösd hétfő, 2o14

...Ma Valaki ajtót nyitott nekem
s én kiléptem magányomból; kezem
erősen fogta Ő, s... nem engedte
vissza-fordulnom. Magzatvíz folyt
s mint árviz sodort az utcánkban végig;

 fülemben s számban harsogó csönd.
Gyilkos...ha kivégzik - félhet
pont így: futott át agyamon -
s magamtól vádoltan...mint
ugorhatnék s kerülhetném ki
magzatvíz-áradatát - haboztam. De...
sodort az ár, s én lassan belémerültem.-
A kínok - súgták az angyalok még:...
hidd el: a kínok...csak kihordottan
válhatnak életre bennetek!
s...megváltva - újba ha fognál embertudhadd:
egyedül miért nem teheted...!

 Egy ajtón át, ma Valaki kiszakajtott
magamból s tudatom termékeny talaján
könyörülő éleny magzatvizét rám hömpölyítette,
s ártatlanságomig butítva vissza: lelkem
a világ gonoszságából kiszabadította;
- mintsem hogy Isten ellen harcolnál,
hidd:...termőbb talajt senki nem adhat - annál
tisztítóbb leheletet mint a Szent Léleké,
hiábavalóság lenne keresned!- Várni

képletesen...Krisztustól tökéletest,
s Európától egyetemlegest? - mint megfogadva...
“Mind szentek legyetek!”- másként nem lehet;
s apostollá is az lesz ma...csak az,
ki Lélek által újjá született. -
 Nem érdemli a keresztény nevet
- de a poklot inkább - az...ki
magánál nem ismer különbet! /miközben
rejtett aknákon mocorog
s ha százszor figyelmeztetné is az Ég,
ő százszor felejti, hogy ellenőrizze, és
kibiztosítsa azt maga alatt!/ -

Pünkösdi hittel...hidd el hát Urunknak:
- év éven ronthat - test s vér testvéreden -
Szent Lelkével Ő minden megváltottban
mindörökké élő s örökké szeret - !

Hörömpő Gergely: Ami összeköt bennünket

Annyiféle ember él a földön,
olyan sokféle vallás, filozófia,
társadalmi berendezkedés és
szokásjogoknak nagy-nagy garmada.

Mégis valami összeköt, s az ember
mindentől mélyen bent, függetlenül
egy örök képet hordoz, amit
nem ismer Istentelenül.

Ne húzódj félre. Ne köpj a világra.
Általad is szépülhet, épülhet,
különbbé teheted többiekkel együtt,
ez volt jutalmad. .. és végzeted.

Bella István: Líra

  Visszhang vagyok,

– csak akkor szólok vissza,

    ha megszólítotok,

    szívhang vagyok,

– csak azt dobogom vissza,

    amit ti mondotok,

    hangszív vagyok,

– hangom a Föld beissza,

    s ha leszek, a ti hangotok.

Dsida Jenő: Ha itt volnál

Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél
a munkából hazatérő embereknek.
Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán
lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít.
Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás,
csak gyorsabban mennék, biztosan elérném.
Ha most itt volnál: apró mondatokból
fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd
és megnyugtató puhaselyem-mondatokból,
hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb.
S egy égszinkék szót az ujjadra húznék.
S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.

Pilinszky János: Piéta

                   Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,
a rádzúduló tetemet
már nem bírták és szakadozva
elengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,
ha pusztulásba kergetik,
fenyegetőn utadat állták
visszahőkőlt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókok
vak folyosóin vágta át
egy-egy menekvő szívverésed
a halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,
mint elvaduló idegent,
le kellett csontjaidról marjad
lázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,
ki öledben fészket rakott.
Időtlen gyásszá csupaszodtál.
S ő harmadnap föltámadott.

Safárik Gabriella: Kék végtelen

Kerestelek égen és földön - kerestelek magamban
S jönnek zuhogások esőlábon
Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt
Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés
Vándorolnak víz alatti kék világban
várakozás jéghegyei
Ringató figyelemmel nézi a tenger
a piciny vízcsepp csöppnyi kezét
Végigsimítja magányos remegését
Hiszi - van még holnap
Csak tévedés hangja dobott hurkot
elzuhanó szónak
S jönnek-jönnek - potyognak a cseppek


Menetelnek - mint Anyjához a gyermek
Már patakokká válnak - patakok csordogálnak
tenger végtelen keblére
Téged sírnak az egek
Téged sír ezer csepp kékje
Beléd vágynak olvadni
patakokban folyó tengerkönnyek
S nem találnak -
S nem talállak...
Nem találom a nyomaidat
a parti homokban többé
Pedig kőbe véstem minden mozdulatod
Megyek bele a végtelen kékbe
Megyek életed tengerébe
szeretni Téged...

Flowers Timelapse

Flowers Timelapse

Szabó Lőrinc: A kimondhatatlan

A szíved majdnem megszakad,
szólnál, de szavad elakad,
szólnál, de görcs és fájdalom
fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,
a recsegő idegeket
húzná magával, úgy sajog
szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,
hogy szárnyas szédülés ölel,
fogaid közül valami
sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő
s azt hiszed: a következő
pillanat mindent, ami él,
elfuj, mint pókhálót a szél.

József Attila: Álomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok - Takaró Károly

Bella István: Ó-újévi vers

Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,

      s tudod, hogy tudom, szeretsz,

már nem a csillagok közt kereslek,

       de ott, ahol lehetsz,

konyhában, ágyban – nem holdfényparton

       de ott, hol megjöhetsz,

mégis, egyetlen csodámnak tartom,

       hogy szeretlek és szeretsz.

Gergely Ágnes: Orfeusz

I

Eltakarják a partot a fehér olajágak
a homoksíma vízen nem lengenek vitorlák
Valahol erre járhatsz néha érzem
hogy az óriási eol-hárfán végigfut a szél
A sziklák közt ilyenkor egy-egy pillanatra
fellélegeznek a fűcsomók
Ötezer éve várlak

II

Hiába ring az utcán a csillogó karének
hiába vibrálnak a szürkületi fények
ha nem vagy itt minek a naplemente
minek kezdődik újra a vizek mormolása
minek bámulnak rám a jámbor állatok
és a szelíd kövek

III

Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt
dalok széplábú nők nagy bűvölések
egy korsó vízben is szád hűvösét keresném
ó ifjúság egyetlen és utolsó jaj utolsó
ibolyántúli lobbanása
minden fajankó nagy szavakkal vár rád
ha megfordulok egy március estén
vedd el a szemem világát

Reményik Sándor: Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

Rainer Maria Rilke: Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Rainer Maria Rilke: Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Kosztolányi Dezső fordítása

Rainer Maria Rilke: Áldozat

Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.

Radnóti Miklós fordítása

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!