Lelkembe szállt szatir, pogány, vidám dalos,
Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor
S a mosolygós borág bús dértől harmatos?
Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve,
Mert görög nap derűt nem csókol rá soha
S azért oly beteg a szemed égi szine,
Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?
Kit vig majálisok szőke tüzei hittak,
Ki annabálokon nézted a táncokat,
míg dalra nógatott a lámpion s a csillag,
Szatir, ki bennem élsz, hogy hagytad el magad?
Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben,
Vannak szőke habok és vig majálisok
És annabáli csók is csattan még az éjben
És vannak ó borok és vannak víg ivók!
Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél,
Tán szőke fürtein feledted nagy szemed,
Talán te is, te is Anna hajához értél
Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?
S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság.
A körtánc a mezőn s az evoé oda,
A kacagó szatir hiába fújja sípját,
Oly mélán sir a sip, mint fájó oboa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése