2026. augusztus 21., péntek

Ágai Ágnes: Levél Y-nak




Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!

Kovács András: Kicsi ajándék




Ránk rakódik a hétköznapok 
piszkos, fáradt korma, 
lelkünk ablakait belepi a por, 
kincset érő a mélységekből 
előbányászott mosoly.

Farkas István: Adj erőt




Kicsit mosolyogj rám,  
ha találkozunk.  
Gyengéden érintsd meg  
karom, s válts velem  
néhány röpke szót.  
Így adj erőt nekem  
Nélküled élni életem.

Kassák Lajos: Szerelem és játék












Bezártalak, hogy ne lássalak. 
Ha látlak, megáll szívverésem, 
félek, hogy a szívedet elérem.  

Rózsatőt ültetek ablakod alá, 
s ha jönnek a hajnali szelek, 
leválik rólad álmod gyönge héja.  

Két nagy szemeddel láthatod, 
a rózsa szirma, a hajnal is 
én vagyok.

József Attila: Sas












Micsoda óriás sas 
száll le a zengő mennybolt 
szikláira. E szárnyas 
a semmiből jött, nem volt.   

A mindenséget falja 
csilló azuri csőre. 
Vaskarma tépi, marja 
a meleg húst belőle.   

S a fogoly világ hullat 
könnyes üvegszemekkel 
vércseppes pihetollat. 
Ez a pirosló reggel.   

E madár könnyü röpte 
a létet elragadta. 
Nincs magasság fölötte 
és nincs mélység alatta.   

Az egyik szárnya lelkem, 
a másik szárnya Flóra. 
Én őt váltom és engem 
ő vált igy uj valóra.   

1937. jún.  

József Attila: Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét 
a bűnről szóló tanitást. Utána 
nevettem is - mily ostoba beszéd! 
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!   

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség 
barlangja szivem. Azt hittem, mamája 
ringatja úgy elalvó gyermekét, 
ahogy dobogva álmait kinálja.   

Most már tudom. E rebbentő igazság 
nagy fényében az eredendő gazság 
szivemben, mint ravatal, feketül.   

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: 
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, 
hogy ne maradjak egész egyedül.   

1935. aug. 7.  

Lakatos István: Fohász









Könyörgök Hozzád, segíts hűségeddel, 
mindennapi mosolyod add meg nékem.  

Gyengéd karod fejem alól ne vedd el, 
engedj minden napon Tebenned élnem.  

Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelídség, 
bocsásd meg, hogy ily módfelett szeretlek.  

Higgyem, ha nem hiszek is, van segítség, 
míg pillantását látom két szemednek.  

Életem elhalkul. Tarts meg, miképpen 
eddig is, azonképpen holtomiglan.  

Mi haszna volna Nálad nélkül élnem? 
Amitől tartottunk, már – íme – itt van:  

Körülkerített bennünket a romlás, 
a pokol zászlait látom lobogni.  

Ki tudnál lenni értem a Lemondás, 
ne láss kétségbeesetten zokogni!  

Istenölő ködben, selejtes álmok 
hálóiban, lélekegyedül, íme:  

Innét kiáltok, 
gőg s alázat közt keresztre feszítve,  

leverve, összetörve, megcsalatva, 
de bár félig megölve, mégis készen  

századszor, ezredszer is ama harcra, 
mely végül győzelmem záloga lészen –  

Itt szólítlak, hogy tartsd ébren reményed, 
Tebenned bíztam eleitől fogva,  

hiszen míg – bár hunyt szemmel – látlak Téged, 
a reményt látom előttem lobogva,  

ezt a lehetetlen-szép, földöntúli, 
eszelős álmot mindnyájunk szivében,  

mely nem tud, noha oltanád, kihunyni 
most sem, e néma, hályogszürke télben –  

Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok 
sorsomtól enyhüljek s alélva leljek  

egy különben szép keblen perc kalandot, 
koldus kegyelmet:  

Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások 
szemük eltakarják reménytelen,  

én ébren maradjak és látva-lássak… 
Kezeidbe ajánlom életem.

Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú









Összegyűltünk, búcsúzkodunk 
indulásra készen. 
Szemünk végigjáratjuk még 
ezen a vidéken. 

Hosszú útra indulunk és 
lassan nekivágunk. 
Ez a sorsunk – költözni kell – 
ilyen a világunk. 

Ám ez itt a szülőföldünk, 
nem hagyjuk el végleg. 
A tél után, meglátod, 
a gólyák visszatérnek! 

Visszahúzza a szívünket 
e gyönyörű ország, 
csak a tél nem nekünk való, 
a fagyos valóság. 

Ám, ha beköszönt a tavasz, 
újra visszatérünk, 
visszavár a szeretett táj, 
hazánk és a fészkünk!

2026. augusztus 19., szerda

Fodor Ákos: Metagnoszeológia




én soha másban 
nem csalódom, csak saját 
ítéletemben

Fodor Ákos: Nevelési tanácsadó




Sírni tud a szó, 
magától is. - Ha tudod: 
mosolyra tanítsd.

Fodor Ákos: W.S. - hangminta




- Mit kívánsz, Igaz Barát? 
- Észrevett életet; 
   észrevétlen halált.

Heltai Jenő: Mert dalaimnak…












Mert dalaimnak azt a részét,  
Mely túlnyomónak mondható,  
– Minek tagadjam gyöngeségem –  
Kegyedhez írtam, kis Kató.     

És dalaimnak az a része,  
Mely túlnyomónak mondható,  
Kegyednek semmiképp se tetszett,  
Sőt visszatetszett, kis Kató.     

Igaz, hogy önt tegezni mertem,  
Ami botránynak mondható,  
Mert önt csupán magáznom illik  
Vagy kegyedeznem, kis Kató:     

De dalaimnak azt a részét,  
Mely túlnyomónak mondható,  
Mégis szívemből szívhez írtam,  
Az ön szívéhez, kis Kató.     

Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,  
Már ez malőrnek mondható,  
Ha bánatomban meghalok most,  
Magára vessen, kis Kató.     

Magára vessen, ha belőlem  
Más nem marad meg, kis Kató,  
Mint dalaimnak az a része,  
Mely túlnyomónak mondható.

Ben Johnson: Lusta báj (1573-1637)












Csinos vagy, gonddal öltözött, 
mint ünnepélyre érkezők. 
Rizspor felhőz s jó illatok, 
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok 
fogásod szinte rejtelem, 
mindez nem illő, szertelen.  

Oly arcra várj, oly szemre less, 
mely egyszerű, s azért kecses. 
Lágy, lenge fürt, bő öltözet: 
e lusta báj százszorta szebb, 
mint ravasz piperéd, hiszen 
az szemre hat csak, szívre nem.                                          

Szemlér Ferenc fordítása

Szabó Lőrinc: Cila










Cila, Cilu, Cinciri-Minciri, 
Behálóznak a mozdulatai. 
Itt sétál az íróasztalomon: 
nők vonulnak át tükrös agyamon. 
Ha valami jó az eszébe jut, 
mint két szikrázó, vörös alagút 
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme. 
Légy zümmög tova - szinte száll vele, 
s aztán tíz percig nézi a plafont: 
mi az a gyanus kis fekete pont? 
Az imént papírral futballozott, 
függönybe, szőnyegbe csavarodott, 
most felugrik, a fűtőtestre ül, 
könyvekre, az a helye. És örűl 
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik, 
végül göngyöleggé kunkorodik. 
Cilu, Cinciri, hófehér Cila! 
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...

Karinthy Frigyes: Pitypang












Kezed felé 
Kezed, hajad felé 
Kezed, hajad, szemed felé 
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé 
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded 
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán - 
Virág 
Mért nem szeliden símogatva 
Ahogy szokás, ahogy mások teszik 
Miért kapkodva, csillogó szemekkel 
És mért nevetek hozzá - szemtelenség! 
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen! 
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz! 
Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom 
Megmondom - várj, füledbe súgom, 
Hajtsd félre azt a tincset.  

Kezed felé 
Kezed, hajad felé 
Kezed, hajad, szemed felé 
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé 
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe? 
Mi kapkod így - még mindig nem tudod? 
Pedig ily bosszús arccal 
Próbálod elhárítani akkor is 
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.  

Porzód felé 
Porzód, bibéd felé 
Porzód, bibéd, szárad felé 
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé 
Mi kapkod így, pitypang? - A szél! 
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél 
Vígan visítva-bosszuságodon.  

Pitypang, mi lesz? 
Ez még csak a szellő 
Ez még csak kapkod és fütyörész 
De én még nem is beszéltem neked a családomról 
Hallod-e, hé! 
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun 
Tölcséres vihar a sógorom - 
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva 
Felhőbefuró forgószél tetején?  

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

Ady Endre: A perc-emberkék után

Otthon bolondját járja a világ, 
Majmos, zavaros, perces, hittelen, 
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn, 
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.   

Magyar Bábelnek ostoba kora, 
Ments, Atyaisten, hogy benne legyek: 
Engemet kötnek égbeli jegyek 
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.   

Most perc-emberkék dáridója tart, 
De épitésre készen a kövünk, 
Nagyot végezni mégis mi jövünk, 
Nagyot és szépet, emberit s magyart.   

Robogok honról rejtett vonaton, 
Ebek hazája ma, nem az enyém 
S ha marad csak egy hivőm, szent legény, 
Még a holttestem is ellopatom.   

Ez a ricsaj majd dallá simul át, 
Addig halottan avagy éberen 
Pihenjen a szent láz s az értelem, 
Míg eltünnek a mai figurák.   

Magyar leszek majd, hogyha akarom, 
Ha nem sutáké lesz itt a világ 
S fölcsap minden szent és igazi láng 
Rejtekből avagy ravatalon.

2026. augusztus 16., vasárnap

Boda Magdolna: (téged is, magamat is) okozatok












Ahogy becsapod a kocsi ajtaját,  
ahogy megörülsz nekem, mikor megörülsz nekem,  
ahogy fogod a derekam, amikor fogod a derekam,  
ahogy a madarakról beszélsz, amikor a madarakról beszélsz,  
ahogy fogod a kezem, mikor fogod a kezem…  
szép kis pokol ez,  
ahol a főszereplő én vagyok:  
nekem örülsz  
az én derekamon a kezed  
nekem beszélsz,  
az én kezem fogod,    

én mégis téged szeretlek  
mindezért,  
- micsoda hülyeség, -  
magam miatt.  
Nevetséges,  
de legfőként igazságtalan,  
ha  
magam miatt  
téged szeretlek.    

Mostantól másként lesz ,  
mostantól mindig örülök neked,  
derekadra fonom karom és ott is hagyom,  
és madarakról beszélek, ha úgy akarod,  
és fogom a kezed, ha foghatom,    

és téged és magamat is szeretem majd miattad.

Ágai Ágnes: Állókép












Hajat mosnak a fűzfák.  
Szép sörényüket bemártják a folyóba,  
és nézik a rezgő tükörképet,  
miközben szemüket csípi a hab.  
Ott állunk a parton,  
gyökereink összefonódnak,  
lombjaink szétterülnek.  
Erős sodrása van a múltnak,  
a hordaléka ránk rakódik.

Haász János: Elvinni minden fontosat












Ma hamarabb eljöhettünk az iskolából, 
holnap már nem is kell menni. 
Mégsem örültem neki. 
Bogit olyan sokáig öleltem, 
hogy elzsibbadt bele a szívem. 
A táskámból mindent kipakolt anya, 
füzet se kell, tankönyv se kell, 
nem kell abból többé semmi. 
Azt mondta, csak az igazán fontos 
dolgokat rakjam el. 
És én elraktam. 
Az utolsó fotót apáról, 
aki most a hazánkat védi. 
Meg azt gyűrűt, amit rám hagyott 
a dédi. 
Meg Nudli urat, a plüss egeret, 
amit Bogi adott, hogy tudjam, szeret. 
Anya nem értette meg, hogy 
ezek az igazán fontos dolgok, 
nem a cipő vagy a váltás ruha. 
Mert azt bárhol kaphatok, 
de ha a lelkemet itt hagynám, 
azt nem kapnám vissza soha.

Haász János: Igazán félelmetes

A bátyám folyton ijesztget. 
Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él, 
és egy éjjel elvisz a zsákjában. 
A padlásról óriási pók 
mászik nyolc szőrös lábával a számba. 
A szekrényemben kínhalált halt szellem vár, 
hogy bosszút álljon. 
A parkettám pedig azért recseg, mert alatta 
lidérceket kergetnek boszorkányok. 
De anya szerint az igazi rémek emberek. 
Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban. 
Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal, 
se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont 
nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar. 
És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat. 
Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.

Gulácsy Dániel: Vasárnapi üzenet




„ Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: »Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus így válaszolt: »Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”      
 János 9, 1–3  


       Időről időre találkozunk olyan emberekkel, akiknek az élete hasonló nyomorúságokkal van megterhelve, mint az igeszakaszban szereplő vak férfié. Amikor látjuk a betegséget, a nyomorúságot és a tehetetlenséget, egy-egy ilyen életről nekünk is könnyen eszünkbe juthat a kérdés, amelyet a tanítványok feltettek Jézusnak: Vajon ki a bűnös?! Ki a hibás ezért az állapotért?! Miért kell ebben a nyomorúságban élnie nap mint nap ennek az embernek?  

       A Jézus korabeli zsidó társadalomban elfogadott nézet volt az, hogy a betegség a bűn büntetése. Ha nem hallgatunk Istenre, és megszegjük a parancsolatait, akkor Isten betegséggel büntet meg bennünket. Épp ezért indul ki ebből a tanítványok érvelése is: Ki a vétkes? Ők el sem tudják képzelni azt, hogy Isten más célból is adhat ilyen nyomorúságot, próbatételt.  

       Jézus Krisztus válasza azonban egy másik oldalról világít rá ennek a szegény vak embernek a helyzetére: sem ő, sem szülei nem hibásak ezért az állapotért. Isten nem büntetésképpen adta ezt az állapotot. Sőt, ezen a nyomorult állapoton, ezen az elcsüggedt életen keresztül éppen az Ő szabadítása válik láthatóvá.  

       Most kicsit hozzuk közelebb magunkhoz a vak ember élethelyzetét. Bizony, bármelyikünkkel megtörténhet, hogy hasonló nyomorúságba, próbatételbe kerülünk. Mikor jön egy súlyos betegség, megtörténik egy baleset, vagy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Talán az első kérdésünk ilyenkor: Miért történt meg ez velem? MIÉRT, Istenem? Elkezdünk bűnbakokat keresni magunkban, másokban, Istenben.  

       Szükséges az, hogy keresztyén emberként egy-egy próbatétel idején először azt a kérdést tegyem fel magamnak, hogy vajon nem tértem-e le az Isten útjáról? Nem hagytam-e el az engedelmesség ösvényét? Nem hódította-e meg talán észrevétlenül a szívemet valamilyen bűn? Bizony, sokszor van, hogy Isten valóban ezért ad egy próbatételt, hogy bűnbánatra és a bűn elhagyására indítson. Azonban épp ebből az igeszakaszból látszik, hogy amikor ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, akkor más szinten, mintegy más oldalról kell megvizsgálni a próbatételt. Jézus szavai szerint a nyomorúságban látszik meg legjobban Isten cselekvése. Istennek van célja, terve még a legsötétebb helyzetekben is. Ő még a legmélyebb veremből is ki tud szabadítani. Lehet, hogy bűnbakok keresése helyett azt kell megkérdeznem: Uram, mire akarsz megtanítani? Hogy akarsz megszabadítani? Mi célod van a próbatétellel? A MIÉRT helyett MI CÉLBÓL lesz az igazi kérdés!  

       Talán azt mondjuk magunkban, könnyű volt ennek a vak embernek, hisz Jézus azonnal meggyógyította. De gondoljunk bele, hány éven át, hány reggel kellett úgy kiülnie koldulni, hogy talán azt érezte: „ " "Semmi értelme az életemnek. Nem élhetek teljes életet, mi célja a szenvedésemnek?” Isten megmutatta, hogy igenis volt mindennek célja.  

       Sajnálatos tény, hogy valahányszor próbatétel súlya nehezedik életünkre, mindig csak a negatív oldalát látjuk ennek. Természetes ez, hiszen a próbatétel fájdalmat, szenvedést okoz. Isten mégis épp arra irányítja most figyelmünket, hogy lehet a próbatételnek pozitív oldala is. Lehet úgy kijönni belőle, hogy Isten megerősíti a hitemet, megtanít imádkozni, elkötelez a Krisztus követésére, és segít rendbe rakni az életemet. A próba nélkül talán ezt sohasem ismertem volna fel.

2026. augusztus 15., szombat

Wass Albert: Dalol a honvágy












Szeretnék szántani, 
hat ökröt hajtani, 
régi eke szarvát 
kezemben tartani.  

Harmatos hajnalon 
régi útat járni. 
Régi erdőszélen 
virágot csodálni.  

Szeretnék még egyszer 
tavaszbúzát vetni! 
Jó fekete földet 
a kezembe venni.  

Beszívni illatát 
frissen kaszált fűnek, 
mialatt a réten 
tücskök hegedűlnek...!  

Látni, még csak egyszer, 
a leszálló estét. 
Villanó szárnyával 
az érkező fecskét.  

Keleti ég alján 
ahogy gyúl a csillag, 
békés tájak fölé 
békességet ringat...  

Istenem, add hogy még 
egyszer haza menjek! 
Régi hegyeimen 
új bort szüreteljek!  

Fáj a bujdosás már. 
Csupa fáj az élet. 
Elvész idegenben 
erdélyi cseléded.  

Régi hegyeimen 
lábujjhegyen járnék. 
Jó volna a napfény! 
Szép volna az árnyék!  

Szép volna, jó volna! 
Hallgass meg, Úristen! 
Hisz más kívánságom 
e világon nincsen:  

Szeretnék szántani! 
Hat ökröt hajtani! 
Régi ekém szarvát 
még egyszer... 
még egyszer 
kezemben tartani!

Wass Albert: Üzenet haza












Üzenem az otthoni hegyeknek: 
a csillagok járása változó. 
És törvényei vannak a szeleknek, 
esőnek, hónak, fellegeknek 
és nincsen ború, örökkévaló. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.  

Üzenem a földnek: csak teremjen, 
ha sáska rágja is le a vetést. 
Ha vakond túrja is a gyökeret. 
A világ fölött őrködik a Rend 
s nem vész magja a nemes gabonának, 
de híre sem lesz egykor a csalánnak; 
az idő lemarja a gyomokat. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.  

Üzenem az erdőnek: ne féljen, 
ha csattog is a baltások hada. 
Mert erősebb a baltánál a fa 
s a vérző csonkból virradó tavaszra 
új erdő sarjad győzedelmesen. 
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda 
a gyilkos vasat rég felfalta már 
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel 
hasznos anyaggá vált a föld alatt… 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.  

Üzenem a háznak, mely fölnevelt: 
ha egyenlővé teszik is a földdel, 
nemzedékek őrváltásain 
jönnek majd újra boldog építők 
és kiássák a fundamentumot 
s az erkölcs ősi, hófehér kövére 
emelnek falat, tetőt, templomot.  
Jön ezer új Kőmíves Kelemen, 
ki nem hamuval és nem embervérrel 
köti meg a békesség falát, 
de szenteltvízzel és búzakenyérrel 
és épít régi kőből új hazát. 
Üzenem a háznak, mely fölnevelt: 
a fundamentom Istentől való 
és Istentől való az akarat, 
mely újra építi a falakat. 
A víz szalad, a kő marad, 
a kő marad.  

És üzenem a volt barátaimnak, 
kik megtagadják ma a nevemet: 
ha fordul egyet újra a kerék, 
én akkor is a barátjok leszek 
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. 
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk 
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: 
a víz szalad, de a kő marad, 
a kő marad.  

És üzenem mindenkinek, 
testvérnek, rokonnak, idegennek, 
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, 
annak, akit a fájás űz és annak, 
kinek kezéhez vércseppek tapadnak: 
vigyázzatok és imádkozzatok! 
Valahol fönt a magos ég alatt 
mozdulnak már lassan a csillagok 
s a víz szalad és csak a kő marad, 
a kő marad.  

Maradnak az igazak és a jók. 
A tiszták és békességesek. 
Erdők, hegyek, tanok és emberek. 
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!  
Likasszák már az égben fönt a rostát 
s a csillagok tengelyét olajozzák 
szorgalmas angyalok. 
És lészen csillagfordulás megint 
és miként hirdeti a Biblia: 
megméretik az embernek fia 
s ki mint vetett, azonképpen arat. 
Mert elfut a víz és csak a kő marad, 
de a kő marad.  

Bajorerdő, 1948.

Takaró János: Hívj segítségül engem!

„ 


"Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! 
Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” 
Zsoltárok 50,15      



       A mai alkalmon erről a rövid igeversről lesz szó, amit Isten mond ma nekünk is. Jó lenne ma meg is tenni azt, amire felszólít. 

       1.  Így mondja igénk: „Hívj segítségül engem!” Igen, ilyen személyesen: te Őt. Nem tudom, hogyan vagy ma itt. Nem tudom, hogy milyen kételyeid vagy kérdéseid vannak Isten létével, személyével kapcsolatban, de az biztos, hogy Ő azt mondja ma neked: „hívj segítségül engem”. Szólíts meg, szólj hozzám, kezdjünk el beszélgetni végre! 

       A Biblia Istene olyan Isten, aki beleszól az ember életébe, és azt mondja: „hívj segítségül engem”, azt mondja: Szólíts meg! Keress engem! Tégy próbára! Akarj velem kapcsolatba lépni! Zörgess, mert aki zörget, annak megnyittatik, keress, mert „aki keres, talál” (ez az emberi világban egyébként nem igaz: a zörgetőnek nem mindig nyitnak ajtót, aki keres, nem mindig talál), de aki Istennél zörget, és Istent keresi, az találkozni fog vele, és megismerheti Őt. 

       Isten azt mondja neked, hogy én a te Istened vagyok. Nem csak úgy Isten: nem egy absztrakt fogalom, nem valaki, aki nagyon távol van, és nem nyúl bele a világunk eseményeibe, nem olyan Isten, aki távolról nézne mindent, és ne akarna részt venni az életed mindennapjaiban is. Ő egy olyan Isten, aki személyes kapcsolatot akar veled, és azt mondja: „hívj segítségül engem”. 

       Nem tudom, megtetted-e már, nem tudom, megszólítottad-e már, nem tudom, úgy vagy-e itt, hogy a keresztyénséghez közel vagy, magadat is annak tartod, vagy csak eljöttél, mert elhívtak, meghívtak, de tedd meg amit mond! Kezdj el beszélgetni Istennel ma! Mondd el neki a nyomorúságodat, mondd el neki, hogy mit szeretnél tőle, mondd el neki, hogy szeretnéd megismerni, mondd el neki, hogy tudni akarod, hogy kicsoda Ő! 

       Ő tudja, hogy ki vagy te, Ő ismer téged, Ő alkotott, Ő teremtett, Ő formált, Ő a te Istened akkor is, ha te még nem látod Őt annak. Úgy van ez, ahogyan a szüleinket sem választjuk: megszületünk tőlük, és aztán megismerjük őket, olyanok, amilyenek – Istennek hála, ha olyanok, hogy sok jót tanultunk tőlük. Istent sem választjuk: Ő a mi Istenünk, mert Ő teremtett minket, Ő a mi Istenünk, mert megalkotta ezt az egész földet, s kitalálta az embert, megformálta, megálmodta, életre hívta, és most itt vagyunk, lélegzünk és élünk, és vagy ismerjük Őt, mint személyes Istenünket, vagy még nem, de Ő a mi Istenünk, és Ő ismer minket. 

       Ő azt is tudja, hogy mit hoztál ide magaddal (tudja, hogy milyen gondolatokat, tudja, hogy milyen sérelmeket, tudja, hogy milyen elvárásokat, tudja, hogy milyen vágyakat), tudja, hogy mi a múltad, tudja, hogy ki vagy, tudja a hibáidat, hogy mi az, amit szégyellsz, tudja, hogy milyen lelki sebeket kaptál, és azt is tudja, hogy milyen sebeket okoztál. Ismeri az összes bánatodat, ismeri az összes örömödet, ismeri a teljes életedet, a személyiségedet, a gondolataidat, azokat is, amiket mások elől titkolsz. Ő tudja, hogy ki vagy. Ő ismer téged, jobban bárki másnál, mert Ő a te Istened. És most szól, hogy végre te is keresd Őt. „Hívj segítségül engem!” Gyere, szólj hozzám, keresd az én isteni lényemet, mert szükséged van rám!  

       2. Azt mondja: „a nyomorúság idején”. Jellemző ránk, hogy csak akkor keressük Istent, ha valami baj van. Amikor az életünk nyomorúságba jut, akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy hátha van valami több a saját erőnknél. Hátha van valami segítség felülről. Akkor elmegy az ember, hogy Istenről halljon, mert a helyzete lehetetlenné kezd válni, és a lehetetlennél az ember tehetetlen, Isten pedig azt mondja, hogy ez az én szakterületem. Ami neked lehetetlen, ott kezdődök igazán én. Ami neked lehetetlen, az nekem még csak nem is kihívás. 

       „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején”, ne mást! Ne igazold tovább magadat, ne reménykedj abban, hogy megjavítod magadat. Nagyon sokan így próbálunk szembenézni a személyiségünk problémáival, a kudarcos kapcsolatainkkal, amikor magunk körül elkergetünk embereket, amikor tönkremennek barátságaink, kapcsolataink. Ó, nagyon sokszor magyarázzuk magunknak, hogy sebaj, majd összeszedem magamat, sebaj, megjavulok, sebaj, majd jobban igyekszem, jobb emberré válok, tanulok a hibáimból, a tapasztalatokból majd leszűröm a tanulságot, és sikerül megfoltozni, összerakni a személyiségemet.  „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején!” Ami neked lehetetlen, nekem lehetséges, mondja az Isten. „Hívj segítségül engem”, ne mást! Ne igazold magadat, ne fuss másokhoz, ne keresd mai kultúránk emberi bölcsességének válaszait, melyek nem elégségesek arra, hogy megoldják a problémádat. Hívd segítségül azt az Istent, aki képes változtatni, hívd segítségül azt az Istent, aki szeretné, hogy végre visszafordulj hozzá. Arra alkotott, hogy vele közösségben élj, arra alkotott, hogy Őt megismerve virágozzon az életed, hogy kiteljesedjen. De nem az önmegvalósítás útja ez, hanem az Isten megismerésének és Isten imádásának az útja, ott tud az ember kiteljesedni. Mert maga is teremtmény, szüksége van az Alkotójára. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak” téged. 

       3. Ha rájövünk arra, hogy magunkon tovább nem tudunk segíteni, és elhisszük, hogy Ő tud, és szólunk és kiáltunk, akkor Isten azt ígéri, hogy megszabadít. „Én megszabadítlak” téged. 

       Az ember eleinte sok mindent hisz Istenről és magáról melyek nem igazak: Azt hisszük, hogy Istent szolgálni nem szabadság. Sokszor azt is hisszük, hogy Isten szabadítására nincs szükségünk. Sokszor azt hisszük, hogy Isten nélkül is jól elvagyunk. Sokszor azt hisszük, hogy üzletelhetünk vele, hogy adhatunk neki valamit, hogy felmutathatunk előtte valamit. 

       Az 50. zsoltárnak az egyik fő üzenete az, hogy Izráel népe áldozatokat mutat be Istennek (az volt a szokás, hogy állatokat vágtak le, a vérüket ontották ki, és ezt az áldozatot mutatták be Istennek, ki-ki jött a családjával és a maga állatai közül – vagy amit vásárolt – bemutatott áldozatot), és ó, ezek az izráeliek, ez a nép elfelejtette, hogy az áldozatnak mi a valódi üzenete. Azt hitték, hogy ők adhatnak valamit Istennek, azt hitték, hogy ők elégítik ki Isten valamilyen szükségletét. Azt hitték, hogy van mit felajánlaniuk Istennek a sajátjukból, amire neki szüksége van. De nem volt semmijük. Semmijük sem volt, ami ne Istené lett volna, semmijük nem volt, amit ne Ő alkotott volna, ami fölött korlátlan hatalmával ne rendelkezhetett volna bármikor, amikor csak akar. 

       A legtöbb vallás arra épít, hogy valamit adj Istennek, és Ő adni fog neked cserébe valamit. De a keresztyénség Istene nem ilyen: semmit nem tudunk neki adni, amire Ő rászorulna, semmit nem tudunk felkínálni neki, aminek Ő híján van. És erre emlékezteti ebben a zsoltárban a népét: „hívj segítségül engem”, mert neked van szükséged rám, és „én megszabadítlak” téged, mert nekem van hatalmam rá, és mert én azt akarom, hogy neked jó legyen. Nem tudsz velem üzletelni, nem tudsz cserébe semmit felajánlani, nincsen semmi olyan, amit tettél, és semmi abban, ahogyan élsz, amiért nekem adnom kellene valamit. És én mégis adni akarok neked, és én mégis jót akarok veled tenni, és én mégis meg akarlak téged szabadítani, ha végre hozzám kiáltasz. 

       Érdekes, hogy amikor az ember végre személyesen találkozik az Istennel, az egyik nagy megtapasztalása az, hogy bűnös. Addig mindenféleképpen ágálunk ez ellen és rengetegféleképpen igazoljuk a saját cselekedeteinket. Feketítünk másokat, hogy különbnek érezzük magunkat, saját cselekedeteinkkel pedig elnézőek vagyunk: Ez nem is olyan rossz...; ez nem is akkora baj...; mások is megteszik... És ahogy az Istennel találkozik az ember – olyan jó példája ennek, amikor a csodálatos halfogás után Péter Jézussal találkozik, akkor leomlik Jézus lába előtt, és azt mondja: „menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. Amikor az Istennel találkozik az ember végre, és átéli, hogy itt van, hogy velem beszél, hogy nekem szól, hogy engem szólít meg végre, és meghallottam ezt, akkor az ember nem magyaráz többé, nem magyarázkodik többé. Azt mondja, igazad van, ha azt mondod, bűnös ember vagyok, igazad van. És szabadításra van szükségem, segíts és szabadíts meg, végre emelj ki abból, amiben vagyok. És Isten azt mondja, azért jöttem, hogy ezt megcselekedjem, azért vagyok itt, azért kereslek ma is, azért szólok hozzád ma is, mert meg akarlak szabadítani. Kell-e végre?   

       Jézus így mondja, miután Zákeussal találkozott: „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet”. Ó, ilyen elveszett élet a mienk egészen addig, amíg nincs Istennel életkapcsolatban és személyes kapcsolatban, amíg nem ismerem Istent, mint Szabadítómat, mint az én Istenemet, mint a Teremtőmet, mint aki rendelkezhet velem, addig bizony elveszett ember vagyok. Megyek a saját igazságérzetem és fejem szerint. Teszem azt, amiről azt hiszem valamilyen forrásból, hogy igaz és helyes – vagy éppen már magam is látom, hogy sok olyan dolgot teszek, amivel magam sem értek egyet –, de amikor valaki Istennel találkozik, akkor végre meglátja, hogy szabadulásra és szabadításra van szüksége. 

       Isten azt ígéri nekünk ebben a mai igében, hogy Ő megszabadít, hogy Ő képes feloldani azokat a kötelékeket, amikből mi már nem tudunk kivergődni, és lehet ez sok minden. Lehet ez egy olyan nehéz élethelyzet, amibe belesodródtunk, lehet fizikai nehézség, lehet a munkahely elvesztése, lehet céltalan, kallódó élet, lehet tehetetlenség abban, hogy szülőkként a gyerekeinkkel nem boldogulunk, vagy a gyermekeink nem boldogulnak – sok nehézsége van az emberi életnek. Lehet nehézsége az embernek a saját önbecsülésével: mennyit érek, ki vagyok, hová tartok, mi a célja az életemnek? Küzdhet az ember a saját személyiségének a hibáival, felismerve, hogy bűnös, küzdve azzal, amivel nem bír. Ó, sokféle módon lehetünk elveszettek, és sokféle módon könyöröghetünk szabadításért. Sokan keresték Jézust, mert betegek voltak, a testük, fizikai állapotuk gyenge volt, fájdalmakkal terhes, és keresték Jézust, mentek hozzá, hátha meggyógyulhatnak. 

       Sokan keresték Jézus társaságát, mert más emberek leírták őket, mert más embereknek nem kellettek. Bűnös emberek voltak, kitaszítottak, ma úgy mondanánk, hogy hazaárulók, prostituáltak, nyilvánvalóan paráznaságban élő emberek, gazemberek, tolvajok. És ezek keresték Jézust. És Jézus azt mondta, hogy értetek jöttem, bűnös emberekért, azokért, akik nem büszkék, és nem a saját mellüket verik az érdemeik miatt, azokért, akik felismerték, hogy gyógyulásra van szükségük, azokért, akik Istenre vágynak, azokért, akik látják, hogy elveszettek, azokért, akik végre találkozni akarnak azzal az Istennel, aki megszabadíthatja őket. 

       Akarsz-e találkozni így Istennel? Akarsz-e találkozni vele minden áron? Akarod-e, hogy Ő a te Istened legyen? Mert aki megszólítja Őt, és segítségül hívja Őt, annak azt kell mondania, hogy Isten, te, aki vagy, te, aki végtelen hatalommal bírsz, te, aki teremtő Úr vagy, te segíts, te szabadíts, te munkálkodj. És az ember abban a helyzetben van, hogy felismeri a sorrendet Isten és ember között. Végre észreveszi, hogy nem én teszek szívességet Istennek azzal, hogy keresem Őt. És Ő nem egy zsarnok, és nem egy elnyomó, nem valaki, aki szolgálatra akar engem kényszeríteni és korlátozni akarja az életemet, és bele akar szólni, és meg akarja mondani, hogy mit hogy csinálhatok, hogy az jó legyen, hanem reménységgel nézek rá: te vagy a lehetőségem, te vagy az esélyem, kérlek, cselekedj. Ó, már nem vagyok nagy, nem vagyok büszke, és nem vagyok teli a saját érdemeimmel, hanem találkozni szeretnék veled, Isten, mert te, tudom, hogy segíthetsz rajtam. Kérlek, mutasd meg nekem! 

       4. „Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Aki találkozik Jézussal, mint szabadító Úrral, az átéli, hogy a bűnei megbocsáttattak, az átéli és megérti, hogy Isten jó, hogy Isten törődik vele, hogy Istent érdekli, hogy mi van az életével. Személyes kapcsolatba lép vele, sok kételyét, ami korábban gyötörte, elengedi, mert a keresztyénséget egy belső kapcsolaton keresztül ismeri meg: Jézus Krisztust, mint Megváltóját úgy, mint akitől nem érdemelt volna semmit, mégis kapott; úgy, mint akinek adni nem tud semmit, Ő mégis megajándékozta; úgy, mint akinek ő kell az összes gondolatával, terhével, nyomorúságával együtt, ahogyan van. Ahogyan ma itt vagy, azokkal a gondolataiddal, azokkal a terheiddel, azzal a múltaddal, amiért lehet, hogy más emberek megvetnének vagy elutasítanának, de Ő azt mondja: gyere, „hívj segítségül engem”, mert én meg akarlak szabadítani téged. Úgy, ahogy vagy, nekem kellesz. 

       Aki megtapasztalja, hogy Jézus Krisztus megszabadítja, annak a lelke felüdül és az az ember dicsőíteni kezdi Istent azért, amilyennek megismerte Őt, mert lenyűgözi az, aki Isten. Mint amikor az ember hall egy nagyszerű zeneművet, és aztán szól a tapsvihar a zenésznek, mert hallottunk valamit, ami csodálatos, ami lenyűgözött. Azt fogja mondani: Van egy Isten, akivel találkoztam, aki mindent tud rólam, és mégis kellek neki. (Hány ilyen embert tudtok magatok körül, akik előtt lehettek őszinték, és tisztán azok, akik vagytok?) Találkoztam egy Istennel, akinek van hatalma ott, ahol én erőtlen vagyok. Találkoztam egy Istennel, aki a pártomat fogja, aki azelőtt szeretett, hogy én szerettem volna Őt. Találkoztam egy Istennel, aki méltó arra, hogy Istennek nevezzék, és méltó arra is, hogy az életem Ura legyen. Találkoztam egy Istennel, aki jobban tudja, hogy mi a jó nekem, mint én, és megszabadított engem. Segítségül hívtam, és ott volt, és nem hagyott el, és nem hagyott magamra, és soha nem is fog. 

       Hívd te is segítségül Őt! Kérd, hogy szabadítson, kérd, hogy legyen az életed Ura, kérd, hogy ismertesse meg veled önmagát! Olyan ingatag dolgokra építjük az életünket, olyan sok múlékony dologba vetjük a bizalmunkat, amit egy váratlan baleset vagy az idő elvehet, ami más emberek hűségére, képességeire van utalva, ami kiszolgáltatott és elveszíthető. Legyen ennek vége, és helyette hívjuk segítségül Istent, aki valóban képes megszabadítani! 

       Befejezés: Az, akit Isten megszabadított, nem magának tulajdonítja azt, ha jobb emberré lesz, nem magának tulajdonítja azt, ha bűnöket elhagy, és erkölcsösebben él, hanem azt mondja: Én nem vagyok semmivel több, mint te, hanem van egy Istenem, aki mérhetetlenül több bármelyikünknél. És ez az Isten lenyűgözött engem, és ezt az Istent imádom, és ezt az Istent dicsőítem azért, mert segítségül hívtam a nyomorúság idején, és megszabadított engem. Hívd te is segítségül Őt! Nap, mint nap. Először vagy újra. 

       Nem tudom, hogy vagy ma itt, de ne menj el úgy innen, hogy nem kezdesz beszélgetni Istennel. Légy bátor, és mondd azt: szeretnélek megismerni úgy, ahogy vagy, annak, aki vagy. Szólítsd meg! Már régóta keres téged. Ámen. 

Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet

2026. augusztus 14., péntek

Fecske Csaba: Én+én




vihettem volna 
talán többre is de az 
már nem én volnék 

Haász János: Jó modor

Anya szerint nagyon fontos a jó modor. 
Ami nem egy Honda vagy Kawasaki, 
hanem hogy szépen viselkedünk. 
Ne lökdösődjek a sorban. 
Ne szedjek először a tálból. 
Engedjem előre a lányokat. 
Ne egyem meg az utolsó csokit. 
Ne menjek előre, mikor buszra szállunk. 
Segítsek az időseknek. 
Ne hangoskodjak. 
Anyának mindig igaza van, 
biztosan most is. 
Kár, hogy más gyerekeknek nem 
mondhatja el a jó modort, 
és ők lökdösődnek 
és kiveszik 
és nem engedik 
és megeszik 
és előre mennek 
és nem segítenek 
és hangoskodnak. 
Pont mintha felnőttek lennének.

Haász János: Kilátó












Amikor még otthon laktunk, 
és nem itthon, 
sokszor elmentünk a kilátóba. 
Itthon is kellene keresni egyet. 
Mert anya szerint az egész olyan 
kilátástalan.

2026. augusztus 11., kedd

Vitkovics Mihály: A megtérő latorra




Jézussal függő lator egy-két szón örök éltet 
Nyert; mért; - nagy hittel mondta ki a keveset.  

Szabolcsi Erzsébet: Hajnalodó












Csontosujjú ágak között 
lebeg a tűnődő idő. 
Tegnapok árnyékában kuporog 
a szárnyaszegett lélek. 
Álmok születnek, kapaszkodnak, halnak, 
hullnak tejfehér semmibe. 
Daltalan éjek nesze rebben, 
holnapok csillámló szemcséi 
harmatoznak dermedt bóbitákra, 
s gyöngyhálót terít a szunnyadó rétre 
a bizakodó hajnal.

Petőfi Sándor: Fa leszek, ha...












Fa leszek, ha fának vagy virága. 
Ha harmat vagy: én virág leszek. 
Harmat leszek, ha te napsugár vagy... 
Csak, hogy lényink egyesüljenek.  

Ha, leányka, te vagy a mennyország: 
Akkor én csillaggá változom. 
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy 
Egyesüljünk) én elkárhozom.  

Szalkszentmárton, 1845. augusztus 20. - 
                              szeptember 8. között    

Parancs János: Olyan egyszerű












Olyan egyszerű és mégis hihetetlen, 
hogy elvitorlázol és vonulsz 
a hallgatag sziklák között, 
suhanva az erdőn át bizakodva, 
köszöntenek a párák, a lombok, 
a páfrányok lebegve, 
a füvek földre hajolva, 
amint a puha homályból 
kiválik karcsú alakod, 
és elúszik ringva csöndesen 
a lomhán áramló vizen, 
valami belső ragyogás, 
rendíthetetlen nyugalom 
fénykoszorúja homlokodon, 
nem is értem, honnan ered 
ez az ünnepélyes furulyaszó, 
honnan ez a permetező tűz, 
bódító virágillat, ez a 
váratlan, ujjongó öröm, 
mindehhez nékem mi közöm? 
és mégis, tagadhatatlan, 
erre vágytam én is, öntudatlan 
álmaimban, hánykolódva, 
hogy csapzott testünkből, 
az elkerülhetetlen pusztulásból 
valami, és te elindultál bátran, 
mint aki túlvilági szózat 
csalogató hangját követi, 
álmodozva és tántorogva, 
imbolyogsz tovább figyelve 
apró moccanásra, az éjben 
fölhangzó, tétova zokogásra, 
és a halált újabb megfutamodásra 
kényszerítik a te elnehezülő lépteid.

2026. augusztus 10., hétfő

Leleszi Balázs Károly: Az élet: szeretni és szeretve lenni




Az élet: szeretni s szeretve lenni. 
A lehetőség csak azoknak tárja fel magát, 
akik igazán vágyódnak rá. 
A csókban, az ölelésben hallják. 
Csak ők, kiket kifosztott már a világ, 
értik és megértik halk szavát. 
Mint húsuktól megfosztott gyümölcsmagok, 
belerohadnak a földbe, 
és tiszta szívvel kiejtik a megváltó szót: 
szeretlek.

Leleszi Balázs Károly: Megtalálom-e?




Megtalálom, megtalálom-e az utat az atyai házig? 
Ahogy ő is megtalálta a Szentírásban. 
Egyre sűrűbbek az árnyak. 
Veszedelem tör rám mindenhonnan. 
Megtalálom-e azt, akit az én lelkem szeret? 
Hiú emberi szóktól eljutok-e az Igék tisztaságáig? 
S meghallom-e még azt a szelíd-csendes belső hangot 
a világló szövétneklángig? Elérek-e életutamon 
még az éj leszállta előtt az atyai házig?  

B. Radó Lili: Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd… 
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz! 
Napod ezer parancsot ont, 
s ha nem igyekszel, lemaradsz!  

“Úgy is” semmi sem sikerül! 
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz – 
csak úgy, ha küzdesz emberül! 
Győzni az fog, ki tettre kész…  

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd! 
Csatát veszt, aki csügged, és 
a tett helyett csak könnyet ont… 
Az “úgy sem” az a csüggedés!  

Hát sose légy reménytelen… 
Kövessünk el bár száz hibát, 
a győztes az lesz – higgy nekem! – 
kit jó szándék hajt s értelem, 
és helyrehozni nekilát.

Gülch Csaba: Parányi könnycsepp

            










              "Tedd meg, ami tőled telik! 
                És kérjed azt, amire gyönge vagy!" 
               (Szent Ágoston)  


Parányi könnycsepp, vagy talán eső. 
Álmainkra egy angyal vigyázz, 
a rettegést hessenti messze 
és szárnyával oldozza fel a gyászt.  

Majd befelé igyekszik minden szó, 
belülről tépi, bent kavarog, 
hiába világít a hajnal, 
kioltják, megölik a vad habok.  

Mert sír a tenger, szüntelen zokog, 
Kettétört ima az alkonyat. 
Eltévedt érintés a parton, 
hullámok hordozzák arcodat.  

Aztán megnyílik csendben a mennybolt, 
fejünkre hullnak a bölcs szavak. 
Most "tedd meg, ami tőled telik! 
És kérjed azt, amire gyönge vagy!"

Jatzkó Béla: Mágia












Mikor jöttél, én már senkit se vártam, 
asztalomon nem volt sem bor, sem abrosz, 
szobám kihűlt, pókháló nyúlt nyakamhoz, 
a ház üres volt, mégis kulcsra zártam;  

az ablakon buktál be, mint a napfény, 
az üveg megpendült, de nem törött el, 
befűtöttél meztelen köldököddel, 
fogad zománcával megterítettél;  

azóta úgy élek, mint egy királyfi, 
varázslatod valósággá fogadtam, 
kincseim köldöködben és fogadban, 
kastélyom van, mégsem kell kulcsra zárni; 
velem maradtál, – történjék akármi, 
gazdag vagyok s immár kifoszthatatlan.

Dsida Jenő Arany és kék szavakkal












Miképen boltíves, 
pókhálós vén terem 
zugában álmodó 
középkori barát, 
ki lemosdotta rég 
a földi vágy sarát 
s már félig fent lebeg 
a tiszta étheren, - 
ül roppant asztalánál, 
mely könyvekkel teli 
s a nagybetük közébe 
kis képecskéket ékel, 
Madonnát fest örökké 
arannyal s égi kékkel, 
mígnem szelid mosollyal 
lelkét kileheli:  

úgy szeretnélek én is 
lámpásom esteli, 
halavány fénye mellett 
megörökítni, drága 
arany és kék szavakkal 
csak Téged festeni, 
míg ujjam el nem szárad, 
mint romló fának ága 
s le nem lankad fejem 
a béke isteni 
ölébe, én Szerelmem, 
világ legszebb Virága.

2026. augusztus 9., vasárnap

A nap gondolata




„ A hit nem a sötétség megszűnése, 
hanem Isten jelenléte a sötétségben.” 

C.S. Lewis    

Takaró Károly: Aggodalmaskodás és veszélyei 1.



 
Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket, annak idején, minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert Néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek az Ördög mint ordító oroszlán szertejár keresvén kit nyeljen el, akinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudván, hogy ebben a világban lévő atyafiságotokon ugyanezek a szenvedések telnek be”. 
1 Péter 5:6-9   
   
              
               Amikor Isten beleszól egy embernek az életébe, akkor abba a szóba mindig belesűríti a maga bölcsességét, a maga világosságát, és a gyógyító szeretetét. Amikor az Isten az embert megszólítja, - és ezt kegyelemmel teszi -, akkor olyan dolgokat tár fel az ember szíve előtt és az ember értelme előtt, amelyekkel az ember értelem nélkül küszködik. A mai igénk lekciójaként felovashattam volna, hogy „ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől”. Arról a szabályszerű küzdelemről kívánok beszélni, amit meg kell vívnia az embernek az aggodalmaskodással szemben. Éppen ezért tisztázni fogom, hogy mi is az aggodalmaskodás. 

              A teher és a gond az, ami aggodalmat vált ki. Az aggodalom már maga bizalmatlanság, a bizalmatlanságban szorongás van és félelem, a végeredménye pedig kettős bálványimádás. 

              Miért kell neked tudnod arról, hogy mi az aggodalmaskodás? Mért kell neked tudnod arról, hogy hogyan kell ellene szabályszerűen küzdened?
              
              Én feltételezem rólad - aki itt vagy - a legjobbakat. Tehát feltételezem azt, hogy te azért nem vagy aggodalmaskodó ember, mert te tudod, hogy akit a Fiú megszabadít az valósággal szabad. És téged Jézus Krisztus megváltott a bűnből, a kárhozatból. Megváltott a sötétség urának a hatalmából. Ebből az következik, hogy te mint az Ő gyermeke megszabadított, és Őt szerető, benne bízó gyermekké lettél. Ami önmagában kizárja azt, hogy valaki aggodalmaskodó legyen. Hát már csak nem gyalázom meg az én Istenemet és tartom tehetetlennek, értelmetlennek, bölcsesség nélkül valónak, vaknak, hogy nem bízom benne?! Hiszen minden ügyemet, szívem titkát ismeri. Egész életem előtte van. Nyitott könyv vagyok előtte. Így mondja a Szentírás: „Mindenek mezítelenek és leplezetlenek az Ő szemei előtt”. Ő tud rólam, amikor azt mondja: „tudom, hogy ahol laksz, a Sátánnak királyi széke van”. 

              „Tudom a te dolgaidat”. Tudom a te harcaidat, ismerem a küzdelmeidet.Tudom miben álltál meg, miben buktál el, ismerlek téged. Hisz a szíveknek és veséknek vizsgálója az Úr. Ki van zárva, hogy te aggodalmaskodó lennél, hát még szorongó, hát még kétségeskedő? Mégis mondanom kell az igét, mert Isten nem feltételez dolgokat, hanem tud. És ez nagy különbség. Én lehetek egy ember felé a legnagyobb reverenciával, de ez kevés.. Isten sokkal többet jelent az embernek. Ő teljes tudással, teljes szentséggel az életéért van. Ő kíván beszélni veled, ezért az a kérése, hogy onnan felülről fogadd el, amit üzen, amit mond ma itt neked, teérted. 

              Meg kell tanulnunk, hogy addig amíg Jézus Krisztus az ember szabadságának, békességének, életének, üdvösségének, bocsánatának szerzője, a szabadító Úr, addig a Sátán a nagymestere annak, hogyan lehet valakit megkötözni, lelkileg tönkre tenni, lelkileg elfordítani az Istentől. Meggyalázni a hitben, meggyalázni az élet gyakorlatban - ő a nagymestere ennek. És mindent az aggodalmon keresztül intézi az Ördög. Azért mondja az Isten, hogy alázd meg magadat az Ő hatalmas keze alatt, mert ha nem ezzel kezded, hogy Uram te vagy minden mindenekben, te vagy nekem a kezdet és a vég, te vagy nekem az örömöm, te vagy nekem az életterem, akkor bohócot csinál belőled az Ördög. De nem akármilyet, hanem a legkínosabban nevetséges emberré fog tenni. Elképesztő, amit csinál veled. Hogy aki rád néz azt mondja: Hit? Bizalom? Ne tessék viccelni, ennek az embernek ilyen nincs. Élő hit és erő az Istentől? Lehet hogy másnak van, de neki biztos, hogy nincs. Ismerem. Ez az ember egy merő aggodalom, egy merő félelem, egy merő bizalmatlanság, ebben nincs élő hit, erő, tartás! 

              Az aggodalom az Ördög rablánca! És amit csinál vele?! Ehhez a lánchoz hozzá van kötve három félelmetes fegyver: az egyik az élet megrontásának fegyvere, a másik a szabadság megölésének fegyvere, a harmadik a lélek lesújtásának fegyvere. Ahol az aggodalmat az ember szívére tekeri, gúzsbaköti vele, ott az élet megromlik, ott elmegy a kedve az embernek az élettől. Ott csak olyan kijelentéseket tehet, hogy nem éri meg, és nincs értelme. Mert fölé nőtt az aggodalom és tönkre veri az ember életterét és kedvét. A szabadságot öli az aggodalom, ami a tehetetlenség fogságának látására késztet, hogy erőtlen vagyok, tehetetlen vagyok, kétségbeesett vagyok. Ez alátámasztja, hogy nincs értelme élni. A lélek lesújtása pedig, hogy kimondod: nem volt értelme hinni. Mert mi értelme van a hitnek, ha a vége kudarc? Figyelmeztet az Úr, azt mondja: Vigyázz! A Sátán, mint ordító oroszlán szertejár keresve kit nyeljen el. A te ellenséged ügyködik és működik. Ehhez ért! Szertejár és keres. A halálodat akarja! 

              Jézus Krisztus pedig jön és azt mondja: te miért aggodalmaskodsz? Én legyőztem a Sátánt. Te miért vagy félelmesszívű? Én legyőztem a halált. Te miért vagy bizalmatlan? Nézz Istenedre, aki nekem adott téged és te tudod, hogy én odaáldoztam az életemet teérted, hogy te megértsd, hogy „abban mutatta meg Isten az Ő szeretetét tefeléd, hogy amikor még bűneidben voltál Jézus Krisztus meghalt a bűneidért.” Tudjátok, hogy mi a különbség a rabságban lévő ember látásmódja és a hitben lévő ember látásmódja között? A rabságban lévő ember azt mondja: Nagy úr az ördög és nem alszik! Isten szabad gyermeke azt mondja: Nincs más Úr, csak az Isten és Ő nem szunnyad és nem alszik! Az egyik félelmes szívű, örök rettegésben, hogy jaj van-e nyugodt éjszakám, lehet-e nekem nyugodt nappalom? Mert az ellenségem nem alszik és nem nyugszik! A másik teljes bizalommal van: Az én Édesatyám nem szunnyad, nem alszik! És tudod, hogy nemcsak vigyáz, hanem őriztet is téged a te Urad? Tudod, hogy angyalainak parancsolt, ahogy Jézus felől, úgy te felőled is van parancsa Istennek? Az őrizetedet elrendelte. Tudod, hogy a legmagasabb fokú védelem a tiéd? Mert a vér alá rejtett élet ellen nincs hatalom. Az ítéletet végrehajtó angyaloknak is a vér beszél arról, hogy ez Jézus Krisztus tulajdona. Ott nincs ítélet! Védett! Elpecsételt! Istené! Hozzáférhetetlen! És nézd meg, ezeket a szíved mind tudja, a te ellenséged mégis hogy tönkre tudja tenni a hitet, a bizalmat és az életet! A parancs így hangzik: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg a szívedet!” És maradj meg Isten rendelésében, Isten szavában, mert benne van az élettered. 

              Még a bevezetéshez tartozik az is, hogy elmondjam nektek, minden gyerek, aki megszületik, később a tapasztalással együtt megismeri, hogy mit jelent félelmes szívvel élni. Minden gyerek! A bűneset óta ez egy normális refleksze a bűnös embernek, hogy a félelem és a szorongás ott van a szívben. A hírektől! Ha éjszaka a telefon csörög! Nem az jut eszedbe, hogy téves, hanem, hogy jaj, mi történt? Az ember félelmes szívű. És ahogy a gyerek felnő, felnő benne a gondra való negatív válasz készsége. 

              Egyszer, amikor a gyerekeink még kicsik voltak el kellett mennem a feleségemmel valahova. Én azt mondtam nekik: Bezárom az ajtót, Isten vigyáz rád. Nos amikor hazaérkeztem, akkor a következő volt: a gyerekem nem röpült a nyakamba, ahogy szokott, hanem állt némán és nézett rám. Hát ennek meg vajon mi baja van? Roppant egyszerű! Hagytam félni, hagytam a saját gondolataiban járni! Ő szeretett engem és benne volt a vád: magamra hagytál, és de rossz volt nélküled. Ha tudnád mi minden történt bennem, amíg te távol voltál. 

              Ha a katonaságnál jelentést kellett volna írnom azt írtam volna: különleges esemény nem történt. De az Isten előtt meg kellett állnom és jelentést kellett tennem: Uram, különleges esemény történt. Felfedeztem a gyerekemben, hogy félelmes szívű, hogy képes szorongani és hogy fáj neki az, hogyha egyedül van. Megszületett szívében a bizalmatlanság. Másnap azzal kezdte: Ma is el akarsz menni? Mondtam: fiam el...! Nézd csak meg a saját magad életét, hogy is vagy te a te Édesatyáddal? Hogy is vagy te a bizalom kérdésével? Van-e te szívedben, lelkedben szorongás, aggodalom, félelem? Nézd csak meg! Aztán mi lesz a válaszod Isten felé? 

              Megállítottak az utcán és egy idős hölgy azt mondta: „Maga közel van az Istenhez, mondja meg: Hogy gondolkodjam Róla? Az utolsó gyerekemet is elvette. Arra kényszerített, hogy minden gyerekem koporsóját megnézzem.” 

              Tessék figyelni az ember szívét, az ember lelkét. Tudjátok, hogy a gond önmagában nem lenne bűn, csak a gond sohasem marad egyedül, és hogy mi illeszkedik hozzá az meghatározza, hogy bűnné lesz vagy áldássá! 

              Mert el kell mondanom az aggodalom természetéről, hogy mindenhez illeszthető. Nincs az életnek olyan területe, ahova az aggodalom nem lenne illeszthető. Még az imádságban is illeszkedni képes! A könyörgésben is illeszkedni képes! Isten Szentlelke felidézi, hogy könyörögj valakiért és teljes hittel és bizalommal el kezdesz imádkozni valakiért, egyszercsak megzavar a Sátán, jól torkon ragad, aztán megráz. A fejed elkezd másként gondolkozni, átáll a gondolatod egy másik pályára, az aggodalom pályájára és akkor elkezdesz „okosan” imádkozni. Nem Szentlélek szerint, hanem okosan. És a magad bölcsességére támaszkodsz, amelyik „földi, természeti és ördögi” az Isten szerint, és elkezded mondani, hogy de ha Uram te nem akarnád, hogy meggyógyuljon, de ha mégsem akarnád, hogy szent legyen, ha nem akarnád azt, hogy megtérjen, akkor ne hallgass meg! Még az imádsághoz is képes illeszkedni az aggodalom. Erre mondja Isten: Teljes hittel kérjétek! Mert amit te hittel kérsz megadom neked! De figyeld meg az aggodalom mindenhez képes illeszkedni. Megrontja az örömöt, megrontja a hálát, megrontja a pillanatot, megrontja az életet. Ezért Isten parancsa az, hogy harcolni kell ellene. A csöndességben derül ki, hogy mivé lesz a gond? Mert az a parancsa, hogy „minden gondotokat Őreá vessétek!” Ha a gondom Jézus Krisztussal egészítődik ki és azt mondom Uram hozzád tartozom, mert a gondviselőm te vagy, énnálam, énbennem nincs keresnivalója, téged illet Uram, azt mondtad, hogy mindent adjak oda, ezzel kezdem, ami lehúz, tönkretesz, összetör, ellop minden erőt, ezt adom először, persze a szívemmel együtt, mert abban van, ott növekedett fel, és azt mondja ebből győzelem lesz! Azt mondja „vessed az Úrra minden terhedet Ő gondot visel rólad!” És ebből szent tapasztalás lesz, hogy igen, úgy van ahogy mondja!

(Folyt. köv.)