„...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.”
(1Móz 28:16a)
Vannak helyek az életünkben, ahová nem önként megyünk. Kórházi folyosók. Betegágyak. Hosszú, bizonytalan napok és még hosszabb éjszakák. Olyan időszakok, amikor az ember nem tervez, csak túlél. Nem magyaráz, csak remél. És mégis – utólag visszanézve – egyszer csak megszületik bennünk ez a felismerés: „...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” Mert ott volt. Nem látványosan. Nem hangosan. Hanem csendesen, szinte észrevétlenül. Ott volt azokban az orvosokban, akik jókor döntöttek jól. Ott volt azokban az ápolókban, akik nemcsak a testet, hanem a lelket is hordozták. Ott volt azokban a mondatokban, amik éppen akkor hangzottak el, amikor szükség volt rájuk. És ott volt azokban az apró fordulatokban, amik egy-egy reménysugarat hoztak a legsötétebb órákban.
Sokszor úgy képzeljük az angyalokat, hogy szárnyuk van. Azután az élet megtanítja, hogy az angyalok gyakran hétköznapi ruhában érkeznek. Egy orvos köpenyében. Egy nővér kedves tekintetében, vagy éppen egy férfi ápoló határozottságában. Egy jelenlétben. És mi csak utólag értjük meg: Isten már akkor dolgozott az ügyünkön, amikor mi még csak féltünk. Isten már akkor jelen volt, amikor mi még csak próbáltunk fűszálakba kapaszkodni. Ez a felismerés nem törli ki a rossz emléket, de átformálja. Mert a „miért történt ez?” kérdés mellé odaáll egy másik: „Hol volt benne Isten?” És egyszer csak meglátjuk: végig ott volt. Ez ad erőt a következő lépéshez. Ez tanít meg bízni akkor is, amikor nem látunk előre. És ez segít kimondani minden nap – már nem félelemből, hanem hittel: Az Úr ezen a helyen van. Akkor is, ha még nem látom.
Forrás: Napi Ige és gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése