Csoóri Sándor: Zápor

Gyerekek visitoznak,
iszkolnak hazafelé.
Mogorva vihar csapkod
feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is
haza a kertek alól;
gömbölyü kiscsibéi
fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,
fehér tajtékú zápor –
menedékhelyet hajszol
minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:
öreg már menekülni –
vakrozsdás ekevasán
habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza
s az ökrök oldalához
huzódva nézi, nézi
a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső
kavarog körülötte:
mintha a tájba mosva
guggolna mindörökre.

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem

s a por belepte lelkem,

mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek

s kendőm beléje mártom,

ezüstben elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom, - ne fájjon.

Lackfi János: Helycsere

Te elmentél s én itt maradtam.
Vagy én mentem s te maradtál?
Ugyanúgy kattognak ízületeim,
mint egykor neked,
ha lépcsőn megyek felfelé.
Ugyanúgy falatozom bicskavégről,
s dobálom magamba az ételt, mint te.
Ugyanúgy libabőrös a nyakam,
mint volt a tiéd,
míg tiéd volt a nyakad,
(most vajon kié?),
emlékszem, hogy irigyeltem,
milyen férfiasnak tűnt.
Ugyanúgy vacakol a térdem,
mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.
Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam
a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,
mint a tiéd.
Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,
ahogyan te szoktad, cinkosan.
Ugyanúgy idézgetek félhangosan,
színészkedve fejből vagy könyvekből,
ahogy tőled hallottam.
Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész
gyengédségem,
mint a tiéd.
Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,
ahogyan tőled lestem el.
Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,
ha barkácsolok, s valami nem jön össze,
ahogy veled is megesett.
Ugyanúgy emlegetem a dolgok
tetves, nyavalyás mindenségét,
ahogy te emlegetted.
Ugyanúgy lobog bennem,
ahogy benned lobogott
az az elpusztíthatatlannak hitt láng,
melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,
rajta, kihasítani helyünket a térben,
szolgálni azokat, akiket szeretünk,
küzdeni végkimerülésig,
roskadásig cipelni terheket,
elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,
belefeledkezni tűnődő pillanatokba,
századszorra kezdeni elölről.
Elmentem helyetted,
itt maradtál helyettem.

Rab Zsuzsa: A kezdet szabadsága

Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

Árvai Emil: Gyógyíthatatlan

Csapdából szabadult állat
sebeit nyalogatja.

(Nem tudja, mi az: bocsánat;
nem is foglalkoztatja.)

Egész éjszakát átvonít.

Mindig csapdával álmodik.

Kiss Anna: Lefagyott virágok

Repedezett víztartókat választott a néped.
Van ígéret, mehet inni, és szomjan visszatérhet.
Mint lefagyott virágok, a megfagyott remények.
Most alázattal, hittel Uram terád néznek.
Hiszen mi nem világítunk, sajnos nincsen fényünk.
Ha összejövünk is, túl halkan beszélünk.
Te nem hallhatod meg, mert nem szívből jön a fohász.
Imádkozunk mi, de nagyon kevés a "kovász.-
Kevés a kovász és kevés a só is.
Só nélkül megromlik a kevés jó is.
Gyújts világosságot a nép szívében.
Ébreszd fel a nemzetet, ébredjünk fel végre!
Most kezedbe teszem magyar nemzetem.
Akaratod nélkül nem történhet semmi sem.
Ha úgy akarod "Góliát- győz, hogy néped felébredjen.
Nádszál hitem azt suttogja, nem vész el "Dávid- sem.

Magaly Quinones: Elmosolyodsz-e

Elmosolyodsz-e ismét azzal a mosollyal
ami megbillenti a földet
hogy lehulljam róla
míg fenn nem akadok a szemedben

Megérinted-e az arcom
és helyette a merengésből
felriadt lelkem
tapintod ujjaiddal

Megengeded-e hogy
az álladhoz simuljak
s megtanuljam felhörpinteni
az árnyékokból mit fáj elveszteni

Ma megteszed?

Dabi István fordítása

Hervay Gizella: Két miniatűr

Öröm

Hűs és áttetsző, csobogó víz vagy,
s a mindenség a pohár.
                                             
Bánat

Ha nem vagy itt, a szerelem,
akár a fehér fellegek
fekete árnya a vizeken.

Szabó Lőrinc: A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege

van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.

A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,

s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.

Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:

– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –

– Látni fogod! – jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy

hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!

Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:

láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:

láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –

és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

Kántor Péter: És lassan minden alak alakult

A Duna folyt, futott a hatos villamos,
míg én a padban ültem, nyűttem a padot,
előbb támlásat, később elegánsat,
amihez külön vaslábakon külön szék járt –
teltek az évek és koptak a kréták.

A tintatartó megszűnt, megszűnt a helye,
felváltotta az isteni golyóstoll,
és jött a zsebrádió, a magnó: a Calypso,
az Illés, a Metró, a Beatlesek,
a sportszatyor már nem volt hengeralakú,
és lassan minden alak alakult.

Levél pörgött a szélben – ki figyelte?
kinek volt ideje ott, akkor, erre?
kétórás matek dolgozat után,
kettes fizika felelet előtt,
a legelső házibulik alatt,
KISZ építőtáborok alatt,
mikor az Úton feltűnt Kerouac,
és nem látszott sarkában a halál,
mikor Húsz órát mutatott az óra,
és a távolból Hideg napokat,
mikor Mobutu legyőzte Kaszavubut,
mikor bólintott Dunakeszi szépe,
és bólintott a szájában a fűszál,
amit olyan lenyűgözően rágcsált,
és amit aztán kiköpött valahol…

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Márai Sándor: A kutatók

„ Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.”

William Shakespeare: LXXV. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Szabó Lőrinc fordítása

Rab Zsuzsa: Rejtve és láthatatlanul

Jártam a földön keresztül-kasul,
mások hangján szólaltam, száz alakban.
És mégis: rejtve, láthatatlanul.
És mégis: egyhelyben maradtam.

Mentem ezüst-üröm mezőkön át,
ahol kócos muszkalovak dobognak.
Hallgattam mély, folyamzúgású jajszavát
volgai gályavontatóknak.

Voltam havas pusztán utas,
harangszó himbált útfélen halálba.
Osontam mohos-kőkutas
örmény kolostor udvarára.

Alásüllyedt, gyökér-karokba zárt,
sokezer éves hindu isteneknek
láttam ifjúkorát,
ahogy mohó tigris dühvel szerettek.

Voltam zárdába-átkozott,
tánccal-káromkodó apáca.
Vonszolt magával száműzött
fegyencek jégzománcos lánca.

Sárga sörényű trubadúr dalát
gót torony alján számra vettem.
A reggel már Granadában talált,
fehér kövön, fülledt olajligetben.

Tatár surrantott rám nyilat,
fejem csecsenc lovas tipratta sárba.
Ringatott csengős pagodák alatt
kínai nádsípok gyereksírása.

Ágáltam ínséges muzsik helyett,
kiáltoztam szájat-betömő szélben.
Rabszolganőként hajtottam fejet.
Kövek helyett beszéltem.

A magam hangja elszökött.
Ivódott századok-szitálta porba,
széjjelszakadt fehér nyírfák között,
a zajló Néva elsodorta.

Megállok életem felett
nyárutó hűvösében.
Mit hagyjak még itt? Egy jelet.
Jelet, hogy én is éltem.