Ilse Viktoria Bösze: (Mindig kerestelek...)

Mindig
kerestelek Téged, Istenem.
Akkor is, amikor távolodtam,
menekültem előled,
akkor is.

Mindig
gondoltam Rád, Istenem.
Akkor is, amikor gyaláztalak
és gúnyoltalak,
akkor is.

Mindig
szerettelek téged, Istenem.
Akkor is, amikor szidtalak,
káromoltalak,
akkor is.

Dabi István ford.

Jordan Milev: (Annyi évet vártál...)

Annyi évet vártál
és annyiszor álmodtál rólam,
hogy mihelyt visszatérek,
          megpillantom a szemedben
a fény reményét.
Itt vagyok én - szomjaztam az óceánban
fáztam a sivatagban
         és aludtam
az orkánok tenyerén.
Az érzés rubintjánál drágább
kincset nem hoztam neked,
hogy ismét itt lehetek a fényben,
amiben átfon a tekinteted.
Öt-tollú galamb szállt
         a karomra -
a kéz, amely kinyitja előttem
az utolsó kaput.

Dabi István ford.

Csoóri Sándor: Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna
fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál
a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

Bella István: Dorombszó

Ki tudja, miket gondol

egy macska, ha dorombol.

Ki se látszik a gondból.

Kiugrana karomból.

Élete kész karambol.

Szőrből van és koromból,

sok völgyből, kis halomból,

két ég-pupillagombból,

mit – bárki bármit gondol –

ha a lét begorombol,

mindig magára gombol.

Bár a világ künn tombol,

halál csahol a lombból,

úgy néz az álomalomból,

tudatalatti limlomból,

létanalízis-akolból,

mint fény egy csillagatomból.

Messze-magában borongol.

S egy kicsit eldoromblón

igazít a dorombon,

halálból hangokat hangol,

és dorombol és dorombol.

Utassy József: Fákat altat a szél

Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat,
S én most ébredek rá:

nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.

Mimisz jakovidisz: (Nem koptak el a hétköznapi ruhák...)

Nem koptak el a hétköznapi ruhák. Nem
ölték meg az álmainkat. Problémánk
a harc a bennünk rejlő ellenséges erőkkel,
a versengés saját lényünkkel.

Dabi István fordítása

Bódás János: megvakult ember vallomása

Isten veletek színek, fények.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.

Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom- hogy rám nem ragyog a nap-:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.

S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.

Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,

s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Nadzeja Artimovics: (várj még egy kicsit...)

várj még egy kicsit
a szeretlek-től
a szerelmes versig
hosszú az út
kell találni kulcsot az ajtóhoz
összevarrni az ajkakat
keresni egy újabb tenyérnyi földdarabot
hallgatni a nyugtalan csendet
mondani az ismerősöknek két szót egy másik tárgyban
kijönni az érdekes film után a moziból
végigülni egy éjszakát a vonaton
majd haza kell menni saját magunkhoz
elővenni a szükséges gyógyszereket
elbeszélgetni az eleven falakkal
megállítani az órát
és elmenni

menni Hozzád kérdőjelek nélkül

Dabi István fordítása

László Noémi: Kérdés

Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?

Else Lasker-Schüler: Szerelmi dal

Te nem vagy itt,
sötét a város.

Összegyűjtöm a pálmák árnyait,
alattok jártál.

Valami dallamot dúdolok egyre,
derűsen leng az ágak között a dal.

Szeretsz megint -
kinek mondjam el ezt a mámort?

Bölcsnek vagy menyegzősnek?
A boldogság visszhangját kedvelik.

Mindig tudom
mikor gondolsz te reám –

a szívem akkor kisgyerek,
sikolt.

Az utca minden kapujában
elődöngök és álmodok.

Segítek a Napnak, Szépségedet
fölrajzolni mind a házak falára.

De kevesebb leszek, kevesebb, semmibb,
te veszel el valamit belőlem.

Karcsú oszlopokkal ölelkezem,
míg ingadoznak.

Mindenfelé vadparaj integet,
ezek a mi vérünk virágai.

Elfulladunk a szent mohában,
arany bárányok gyapja ez.

Ha most egy tigris
nyújtózna át

a távolba, mely köztünk éktelen,
egy csillagról egy más csillag felé.

Hajnalban arcomon
pihen leheleted.

Márai Sándor fordítása

Adam Zagajewski: Oda, ahol a lélegzet

Magányosan áll a színpadon,
semmilyen hangszere sincs.

A mellére teszi két tenyerét.
Oda, ahol a lélegzet születik,
és ahol kihuny.

Nem a tenyerek énekelnek,
és nem is a mell.

Az énekel, ami hallgat.

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Wislawa Szymborska: A gomolygásban

Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.

Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.

A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.

És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.

Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.

Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.

Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?

Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?

A sors mostanáig
kegyes volt velem.

Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.

Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.

Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.

Csordás Gábor fordítása

Bódás János: Hátra ne nézz!

Sodoma már lobogott égve,
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.

Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!