Jytte Stauner: Gondoltál rá?

Soha sincs időd
                a szerelemre
                hogy törődj önmagaddal
                egy kis pihenésre
                lelki nyugalomra
                mindenféle jóra
                hogy önmagad légy
Ez azért van mert
                nem tudsz semmit
                nem akarsz semmi
                elfelejtettél mosolyogni
                magadba zárkóztál
                divatban van a stressz
                belehalsz az unalomba

Dabi István ford.

Bella István: Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem

Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek

De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts

El ne zuhanjak

Falcsik Mari: Novemberi napfény

 a fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk -
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utánavágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek

Falcsik Mari: Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Falcsik Mari: Mi lesz a szexszel?

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre
hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre
és mi ketten megint magunk maradtunk
lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem
szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk
mikor testedhez ismét megérkezem
s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed –
ha végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste

Böszörményi Zoltán: Szürke nyári ég

Hozzád igyekszem, vállat vonva, fenn        

a szürke ég oldja bennem énekét.
(Mit ígér, ki naponta jajongva kel,
s ajtót nyit az éjre, mintha értenék.)

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

Esik. Lábadozik a szomorúság,
a félelem törékeny ágára ül,
szívemben elhervad a szó, ború szánt,
miért maradtam ily árván, egyedül?
     
        Míg igyekszem, szavak futnak énelém,
        szürke ég oldja bennem énekét.

Boda Magdolna: Regény

Csukott könyvből
széthulló lapok,
s, a könyvjelzőnél
újra és újra elakadok: ez
megint egy rólad szóló gondolat,
a mai első,
az örökké ismétlődő.
Szeretlek.
Ez az egyetlen szó
az első mondat.
Még mindig csak
itt tartok.
Nyitogatom, csukogatom,
így telik el a nap,
mint nappali éjszaka:
nappal-is-rólad-álmodó.
Az első korty kávéba
belesivít az induló troli,
hangtalan puffanással
lehull egy pipacs piros
szirma,
aztán lehull a csönd pirosa,
és csönd újra.
Így borul rám a délután
az asztalon
még mindig csukott
a könyv,
s lap-napjaim
álomvilágában,
szép
hasonlatot találok ki, és
kezemmel kapálódzom
egy metaforába,
hogy segíts ki a
valóság túlsó, tilos partjára.
A könyvjelzőm csak vándorol
mindig csak egy lappal tovább
érzékelteti a múló időt
a történet haladását.
Pedig nem!
Minden csak áll.
Az idő,
a tér és a teret kitöltendő
mozgás;
hiányzol
mondom:
hi-ány-zol.
Talán érted,
amit mondok.
Ha mégis igen,
majd megjössz,
kiszállsz a kocsiból,
napszemüveg lesz rajtad,
kezedben ölelés.
Este pedig kinyitod
a könyved
és betűről betűre
végigolvasol.
Nem is érdekes,
csak egy unalmas regény,
becsukhatod, mert:
szeretlek
lesz az utolsó mondat is.

Boda Magdolna: (csönded vagyok)

dalod és táncod lennék
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobbanó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő vágy
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod

de csak éjféli csönd vagyok
és az éjféli csöndedben telis tele kétség

Takács Zsuzsa: Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön

Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön
velem szemben a kihalt, éjszakai utcán
és mosolyog. Ő az tehát, akit szeretek.

Teljes holdfogyatkozás volt tegnap.
Egy hályogborította szem nézte
a szennyes várost és benne minket

egy ablakon át, ahol vele szemben ültem.
Egy társaságban voltunk vagy másfél
óra hosszat és véletlenül magammal

hoztam a kesztyűjét. Az ismeretlen
férfi mosolyogva jön a kihalt utcán.
Elege lett a holdnak a homályból.

Takács Zsuzsa: Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,

lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?
Ezért tehát a zene és a beszélgetés másokkal éjjel egyig.

Mért nem hív föl, mért nem beszél meg
találkozót veled, mért nem sürget, mért nem
ébreszt erőszakos, fülsiketítő csöngetéssel?

Lepusztult városában sötét táblákat
olvas a szennyezett levegő. Veszélyesek neki
nélküled az utcák képzeletben is.

Boda Magdolna: (ennyi a különbség)

Mióta elmentél,
úgy,
pontosan úgy tartom a kezem,
mintha tarkódat tartanám.
Mindenki azt hiszi bolond vagyok,
én pedig tudom.
Ennyi a különbség.

Boda Magdolna: (boldog idők)

Azon a reggelen a nap
visszaesett a felhők zsebébe
minden csendes lett és szürke
egy csíkos házú csiga
himbálódzott a fűszálon
és a mágus csak
ült a kopaszágú fa alatt
azt mondta igen
aztán hogy nem
ő volt az egyetlen aki
nem kérdezett azon a
reggelen
mikor mindenki más igen
s amikor ősz
volt vagy tél
és a nap visszaesett
a felhők zsebébe.

Eli Stephenson: Egy szó

Egy szó
és a félelem
Egy gesztus
és a félelem
Egy nevetés
és a félelem
Egy feledés                        
egy tekintet
egy csók
egy tánc
egy dal
A mozdulatok
az ölelkezések
a balettek
a test... a szív végtelensége
és a Félelem
A Félelem
ami gyermekkorunk óta
Belénk ivódott
és mivel félünk
mindig Készen
állunk
lerombolni magunkban
a Csodálatos árnyékát.

Dabi István ford.

László Noémi: Hangok a szomszéd szobából

Miért nem gondolsz rá soha.
Csak élsz, és nem törődsz vele.
Jössz-mész, ezt-azt elolvasol
és eregeted az időt
emlékeid közt nagy hajót,
a szél zúg hozzá altatót
és szemhunyásra sincs erőd
miközben nem nyugszol sehol
miközben mély álomba hullsz
váratlanul egy árva percen
s nem engeded, hogy földre ejtsen
a látás, és nem boldogulsz
a szíveddel, mert nincs helye
e mellkasban, mely otthona.

Gyurkovics Tibor: Gyönyörű

De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
– de gyönyörű az őszi ég –
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!