Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól 

a fa az űrbe szimatol, 

a csend törékeny és üres, 

a rét határokat keres. 

Riadtan elszorul szived, 

az út lapulva elsiet, 

a rózsatő is ideges 

mosollyal önmagába les: 

távoli, kétes tájakon 

készülődik a fájdalom.

Sék Gusztáv: A békesség

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. 

A feladat egyszerűnek látszott, 

s ő nyomban neki is látott. 

Rajzolt tengert, széltől mentesen, 

rajta egy hajót, mely állt csöndesen. 

Utasa mind lusta álomba merült... 

s a kép összegyűrve a szemétre került. 

Nem békesség volt a papíron, 

hanem szélcsend és unalom. 

Aztán újabb rajzba kezdett, 

s egy szundító öreg bácsit festett. 

De békességet nem ábrázolt ez sem, 

nekiállt hát, hogy tovább keressen. 

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, 

békésen legelésző birkanyájat... 

A papírkosár lassan tele lett, 

s közben be is esteledett. 

Ám az este sem volt békés, 

messziről hallatszott a mennydörgés. 

Vihar közeledett, az ég rengett, 

a festő az ablaknál töprengett. 

Nézte a szélben sodródó leveleket, 

a villámokat, mik átjárták az eget. 

A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, 

kövér esőcseppek verték az ablakot. 

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, 

Istent kérte hát, hogy csodát tegyen. 

Tekintete ekkor ismét a fára esett, 

s ott meglátta, amit egész nap keresett. 

A fa egyik vastag benső ágán, 

úgy a fának szíve táján, 

a viharról szinte mit sem sejtve, 

ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. 

Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. 

Ez hát az igazi békesség. 

- Uram, te megmutattad békességedet! 

- szólt a festő, és nem tévedett. 

Csodálatos isteni békesség ez, 

mit a viharban alvó madár jelképez. 

A világ legyen bármily nyugtalan, 

ha szívünkben Isten békessége van. 

Ő minden gondot vállára vesz, 

s bennünket szabaddá, békéssé tesz. 

Az Ő békessége tökéletes, 

minden félelemtől mentes. 

Nekünk szánja ezt a békességet, 

s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem. 

Ínyemre szorítom a szavakat, 

felszívom a betűket. 

Szólj! Hallgatlak. 

Fülledt éjszaka csendjében 

percegnek a kimondott 

és kimondatlan szavak. 

A te hangodon röpködnek, 

mint bódult madarak                       

a kalickátlan éjszakában. 

Hangod puhán, sötéten 

hullámzik, mint a tenger. 

Sztereóban hallom, 

innen és odaátról. 

Nincs korlát, nincs sövény közöttünk. 

A szavak héját felpattintja az éj. 

Elmondhatsz mindent, 

amire eddig nem volt 

erő, bátorság, alkalom. 

A világ elaludt, 

csak én hallgatlak éberen. 

Beszélj! 

Most értelek meg igazán!

Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek - részlet

"Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye. S erősebb volt, mint a szenvedély, mely a férfiakat és nőket reménytelen indulattal egymás felé hajtja, a barátságot nem érhette csalódás, mert nem akart a másiktól semmit, a barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg: emléke tovább él az emberek öntudatában, mint egy néma hőstett emléke. S csakugyan, az is, hőstett, a szó végzetes és csendes értelmében, tehát szablyák és tőrök csattogása nélkül, hőstett, mint minden emberi magatartás, mely önzetlen. Ez a barátság élt közöttünk, s ezt tudtad jól.”   

50 éves barátságunk emlékére.

A nap gondolata

Mint villámlás valál, fényes, rövid. 

Nem tudni honnan, nem tudni hová, 

Azt sem tudnók, voltál-e igazán? 

         Ha a rom, mit hagyál, nem mondaná.         

Madách Imre

2001. szeptember 11.

Két izzó oszlop tornyosult az égre, 

Kettéhasadt a tiszta, kék selyem, 

Szemtanúk lettünk, s megdermedt a béke, 

Amikor megállt lenn a létezés. 

A por fojtogató, sűrű fellegében 

Emberi sorsok hulltak, mint a hó, 

Kéz a kézben a zuhanás csendjében, 

Hol elnémult minden földi szó. 

Acél és beton porrá lett a mélyben, 

De a hiányuk mindörökre fáj, 

Két fénysugár ég most az éjszakában, 

Ahol a sebzett, néma múlt megáll.

A nap gondolata

Az emberi szív úgy lett teremtve,  

hogy űr marad benne, ha nem az élő Isten tölti be. 

Pascal

Aknay Tibor: Kicsi gesztusok kellenek

Kicsi gesztusok, 

csöndes félszavak 

kellenek, 

azok nem tépnek 

alig gyógyult 

sebet, 

egymást hordozni 

lélektenyéren 

és látni 

a másik szemében, 

hogy milyenek vagyunk. 

Kicsi gesztusok kellenek, 

nem a visszavágás 

hevülete, az 

öngerjesztő sérelmek 

poklában égve 

csak sínylődik a 

lélek. 

Kicsi gesztusok kellenek, 

hogy tudj emlékezni, 

amire kell, 

és feledni is, 

ha élni akarsz.

Bazsó Éva Andrea: Isteni szeretet

Ha látsz hajnali fénysugárt, 

mely fénylőn világítja a láthatárt.  

Mezőn nyíló virágokat, 

mi csodás színekkel hívogat.  

S oly hatalmas bérceket, 

csúcsát el nem érheted.  

Gondolj arra, az mind-mind 

Én vagyok.  

Wass Albert: Szegény vagyok

Szegény vagyok, szegényebb mint a koldus, 

aki az utcasarkon kéreget, 

mert felette tiszta ég ragyog, 

s az ég szereti a szegényeket.  

S a koldusok nagynéha hinni tudnak, 

Istenben, égben, s abban, ami szent, 

és imádkozni tudnak és szeretni 

s a lelkük álma: Léthe-parti csend.  

És jó annak, kit szánakozva néznek 

és megsiratják fátylas csillogását 

mosolytalan két könnyező szemének.  

Rólam hiszik, hogy végtelen a kincsem 

pedig érzem, tudom, hogy semmim sincsen, 

mindenkinek adósa maradok.  

Mert szeretetben, hitben és reményben 

a koldusnál is koldusabb vagyok.

Sebestény-Jáger Orsolya: Novemberi imádság

Uram szelídíts meg bennem,  

ki tékozlón haragját szórja, 

pedig karjával ölelhetne át, 

mint messzi vetések fölött a vihart, 

ha kergeti a felhők megtépett, sötétkék raját. 

Taníts sírni is, mint esőcseppek  

hullnak, néma víztükörbe 

boglyas fák árnyéka alatt, 

és tanítsd szeretnem, mit adsz az úton 

és meggyűlölnöm azt, amit tennem nem szabad.

Oriah Mountain Dreamer: Meghívás

Nem érdekel, hogy miből élsz. 

Azt akarom tudni, mire vágysz, és 

hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával.  

Nem érdekel, hogy hány éves vagy. 

Azt akarom tudni, hogy megkockáztatod-e, 

hogy bolondnak néznek a szerelmed miatt, 

az álmaidért, vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.  

Nem érdekel, hogy milyen bolygók állnak együtt a holdaddal. 

Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e bánatod középpontját, 

hogy ejtett-e sebet rajtad valaha az életben az árulás, 

és hogy további fájdalmaktól való félelmedben 

összerándultál és becsukódtál-e már?  

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni a fájdalommal, 

az enyémmel, vagy a tiéddel, anélkül, hogy megpróbálnád 

eltakarni, elhomályosítani, vagy megjavítani azt.  

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni az örömmel, 

az enyémmel, vagy a tiéddel; 

hogy tudsz-e táncolni vadul, és hagyni, hogy az extázis 

az ujjad hegyéig megtöltsön, anélkül, hogy óvatosságra intenél, 

vagy arra, hogy legyünk realisták, 

vagy hogy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.  

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz, igaz-e. 

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek, 

hogy igaz légy önmagadhoz; 

hogy el tudod-e viselni az árulás vádját, azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet. 

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e hűséges lenni és megbízható.  

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is, ha az nem 

minden nap szép, és, hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.  

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a bukással, az enyémmel, vagy a tiéddel, 

és mégis megállni a tó partján, és az ezüst teliholdnak kiáltani: IGEN!  

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy, hogy mennyi pénzed van. 

Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni a gyász és kétségbeesés éjszakája 

után fáradtan és csontjaidig összetörten, és megtenni, amit kell, gyermekekért.  

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide. 

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál.  

Nem érdekel, hogy hol, mit, és kivel tanultál. 

Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb összeomlott már.  

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal, és 

hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban. 

(1999)

Gyurkovics Tibor: Régi emlék

(Salfedi bohócmester dala)   

Én már örökké szépnek látlak 

lehúnyt szempillájú madárnak 

fölrebbenésnek szárnyalásnak 

akár az Isten csudájának   

Nekem az Isten sose rendelt 

ilyen fontos lényt ilyen embert 

ilyen vészesen ilyen egy helyt 

vibráló némberi karaktert   

Fehér blúzban én annak látlak 

ami vagy: kitárt angyalszárnynak 

tested fölmagasztulásának 

és anarchista diáklánynak.

A nap gondolata

Lehet mosoly az arcodon, miközben belül sírsz.

Áprily Lajos: Hang hívogat

Öreg leszek, vénebb a téli napnál - 

írtam, s az a jövő ma már jelen. 

Hang hívogat: Tovább miért maradnál? 

Vár a magasság, vár a végtelen.

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban 

Nem követtek semmi elvet, 

Az erősebb a gyengétől 

Amit elvehetett, elvett. 

Most nem úgy van. 

A világot Értekezlet igazgatja: 

S az erősebb ha mi csinyt tesz, 

Összeűl és - helybehagyja.  

(1877 után.)

Somlyó György: Őszi szonett

Hagyományos. De milyen hagyományos. 

Rácsos nap. Hullámzó víz. Vadkacsák. 

Szélcsend. És csönd. November-árvaság. 

Csak a hullám. Mely hullámot utánoz.  

A természet. Ismétli önmagát. 

A szokásos. De még milyen szokásos. 

A szél. Nem fúj. Nádszál sem ér a sáshoz. 

Az ok. Mintha nem tudná az okát.  

Ma nincs szél. Csak a tegnapi. A tegnap- 

Előtti. Mely a mélyből újra felcsap. 

Önmagát önmagával mozgató.  

De nem. Vihar nem lesz. A nyár. (Viharnak 

S mámornak gerjesztője.) Rég kihamvadt. 

Ne hidd. Hogy tükröt tart eléd. A tó.

Károlyi Amy: Aesopus, újraolvasva

Mint aki kincseket gyűjtött, 

s ha megszorult, 

túlad gyöngyön, képen, érmeken 

szűk esztendőkben 

bő évekből él 

a hangya gyűjtött 

a tücsök zenélt,     

de íme, most a képlet fordított: 

hangya fogyasztja a tücsök-dallamot, 

amiért a tücsök élt és szenvedett, 

azt most a hangya eszi meg.     

Az életemből élek, 

túladok gyöngyön, képen, éveken, 

kiárusítom életem.     

Mi egyszer volt, az mindig megmarad. 

Nem azért sírok, ami elmúlt, 

azért gyújtok gyertyát, ami elmaradt.

A nap gondolata

Mindig emlékezz arra, hogy a szép szavak nem mindig igazak, 

s az igaz szavak nem mindig szépek.    

Jókai Mór

Hajnal Éva: Moccanatlan

Betérdepelt az ősz a kertbe. 

Eleinte nem gondolta komolyan, 

nem időzött hosszasan, 

épp csak megsimogatta a lombokat, 

megfésülte a borzas fűszálak éleit, 

úgy tervezte, továbbáll. 

Meg is tette volna, 

ha nem szólal meg az a dallam… 

Rögtön felfigyelt rá. 

Megtorpant és csak hallgatta, 

amint csellóhangon libbennek a falevelek. 

Lenyűgözte ez a kép. 

Csak állt és figyelt. 

Megrendítő muzsikájukban moccanatlan maradt. 

Meghatódottan tekintett körbe. 

Ez volt a leglágyabb eső, 

mely valaha áztatott kerti fákat.

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek, 

a fák végén a lomb vagy a diólevél, 

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, 

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.  

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja 

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, 

a lebegő ködök a levegőbe fúrva 

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.  

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, 

a billenő hegyen a tér sziklája áll, 

mint mértani idom, amelybe zárva él egy 

madár és énekel tízezer éve már.  

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják 

a szívemet, szegezz a fák közé oda, 

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság 

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.

Reményik Sándor. Ha a halál is ilyen volna csak…

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Mint ez a decemberi alkonyat, 

Ilyen halkléptű, ilyen nesztelen… 

S úgy bánna szépen, szelíden velem, 

S úgy érintené meg a kezemet, 

Mint valaki, kit nagyon szeretek.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

S úgy lebbenne szobámba hallgatag, 

Mint egy lámpát-eloltó lehelet, 

Észre se venném, hogy sötétebb lett. 

Mennék vele, ki helyettem is lát, 

Ugaron, erdőn, tengereken át.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Nem ijesztő, titáni szörnyalak; 

Szelíd fiú, vagy édes, lenge lány: 

Egyik kezében megfogózkodnám, 

Másik kezében – lángjával alá – 

– Bús géniusz – a fáklyát tartaná.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Hátulról átkarolná vállamat, 

Mappámra tenné hűs, nyugodt kezét: 

„A tollat pajtás tedd le, most elég! 

Az utolsó vers úgyse lesz már jó, 

Tülköl a ködkürt, indul a hajó!”  

Ha a Halál is ilyen volna csak: 

Födetlen, fürtös fő, nem zord sisak, 

Nem üres szemgödrök, de mély szemek, 

Mik lelkem mélyéig tekintenek, 

S visszaragyogják, mit benne látnak: 

Drága képét egy-egy jóbarátnak.  

Ha a Halál is ilyen volna csak, 

Nem ásna nyirkos, sötét sírokat, 

De vinne szabad, nagy mezőkön át, 

Hol szürcsölnénk a mennyek harmatát, 

S hajnali ködben, pusztán, tengeren, 

Egyszercsak úgy eltűnnék csendesen.

Sulyok Vince: Egyszer itt éltem én is

A legjobb az lenne talán         

s talán a legkívánatosabb is:         

feloldódni a tengervíz ölelésében,         

beletűnni, örökre beleveszni         

a kéken homályló ködökbe,         

a vizek mögötti párákba,         

igen: a tenger szépségesen üzenő         

kék hullámaiba,         

ebbe a nyugtató örök zúgásba;         

a partszegély arany homokján        

csak árva lábnyomom maradna egy időre,         

míg az újrázva partra szaladó         

habtarajok ki nem törölnék, ki nem mosnák         

utolsó, visszahozhatatlan jeleiként annak,         

hogy én is éltem, hogy itt éltem én is,         

itt járkáltam arany sugárözönben,         

itt ragyogtam ebben a parti tájban         

s itt sajogtak szívemben bánatok         

és furcsa, mert még ritkább, örömök –         

itt éltem, innen         

vesztem bele a morajló vizekbe,         

a dörgő hullámzásba, idegen         

partok alatt, ahol lábnyomnyi         

jel se marad utánam a homokban.          

Torrevieja, 2003. 10. 20.

Böröczki Mihály: Ahogy-valahogy

Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz, 

ahogy nem félek érted semmitől, 

ahogy az egyből mindig milliót adsz, 

ahogy kiráncigálsz a bármiből,  

valahogy így esik a fény hajadra, 

valahogy így ér szemedig a távol, 

valahogy így kezd szavam a szavadba, 

valahogy így jön, megy minden magától.

A nap gondolata

Mindent Istentől kaptam, 

semmim nincs, amit ne Ő adott volna.

Trausch Liza: Futópálya

" Mindnyájan az ő futó-pályájukra térnek, mint a harcra rohanó ló." 

Jelenések 8,6b  

         Mindnyájunknak megvan a futópályánk, ahol járunk ebben az életben. Mindennap a megszokott egyformaság. Életed számára két út van. A te utad és Isten útja. Megtérni annyit jelent, hogy saját utadról az Övére térsz. Ézs 55,7-ben így olvassuk: "Hagyja el a gonosz az ő útát, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, mert bővelkedik megbocsátásban." Számodra van egy másik út. A gondolataidnak is megvan az útja, amit nem a lábaddal jársz, hanem a szíveddel és agyaddal. Isten most egy mondattal azt mondja: nem! "Nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem ti útaitok az én útaim!" (Ézs 55,8). Isten útja magasabb út és magasabb gondolat. Isten jobbat akar neked. Tőle rendelt utat és gondolatokat. Lehet, hogy neked egészen alacsony anyagi céljaid vannak. Engedd, hogy utaidra Isten most nemet mondjon. Akarsz-e az Ő útjára térni, a magasabb útra? Az Ő akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Egyszer megértettem, hogy az üdvösség örökké tartó boldogságot jelent. Isten országa itt van közöttünk a földön, és már benne élhetek. Nem azt a boldogságot kell várnom, ami a halál után van, hanem ami már most kezdődik. A magasabb út a bűnbocsánattal kezdődik, amikor Isten az Úr Jézus véréért tisztának, igaznak lát. Nem volna jó rálépni erre a magasabb útra? Nem volna jó megtenni az első lépést a kereszthez? Akarod-e most Istennek ezt a magasabb útját, ami Isten szerint a te kijelölt pályád? Mindenkinek megvan a futópályája, ahol futnia kell. A kijelölt pályádban benne vannak mindazok a jó cselekedetek, amiket Isten öröktől fogva neked szánt.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Gál Éva Emese: Ima az emberért

Adj, Uram a léleknek fényvilágot, 

a sötétségből tiszta kiutat, 

amelyben megsemmisülnek a gyászok, 

és irányra talál a gondolat.  

Ha a fájdalom megnevezhetetlen, 

a végtelen vele szerteszakad, 

s elvesztegeti magát minden versben, 

bárhogy őrködnek a hívó szavak.  

Minden kusza, hogyha a cél homályos, 

ha élni létezésnél nehezebb, 

ha gondba satíroznak a hiányok, 

és vergődik a lelkiismeret.  

Azt add, Uram, amit egyre csak vettél: 

a teljességet teremtő erőt, 

ne legyen gyatrább a tökéletesnél 

ember előtted s önmaga előtt.  

Mondd! Te az örök tökély birtokában 

miért teremtettél esetlegest? 

Mért hagyod kínlódni ezer hiányban, 

s ezer jajban az emberi nemet?  

Mért adtál értelmet kérdőjelekhez, 

ha kérdésre csak kétség válaszol, 

s a gondolkodás, mint egy kapott jelmez, 

hősét, s szerepét nem leli sehol?!  

Hát azt add Uram, amit már nem adhatsz, 

más világban más embert, más jelent, 

s olyan lelket a fénylő virradatnak, 

ami sokszorozza a végtelent.

B Tomos Hajnal: Fekete pont

Ha percig feladod, 

s mint foszlott rongy 

roskadsz tehetetlen kupaccá, 

az árnyék rádülepszik, 

bőröddé lesz, akárha testelem, 

arcodat kormozza nedves lehelete, 

és zsugorít csontos marka 

fokról fokra - 

jelentéktelen idom leszel, 

olyan, mint harmadikos 

füzetedben az a fekete pont, 

melyet a hitelesség kedvéért 

alá is írtak pirossal.

Boda Magdolna (ne keressetek)

Most nem vagyok itthon senkinek. 

A telefonom is néma. 

Ne keressetek. 

Csak a Napnak vagyok elérhető 

és a Szélnek. 

Fekszem egy mezőn 

hanyatt mint egy halott 

pedig nagyon is élek 

bámulom az eget 

fürdetem arcom a kékjében. 

Munka? – fenéket! 

most dolgozzon rajtam a természet: 

láttassa magát szépnek. 

Idő? – annyi van 

vissza is adhatnék belőle 

Pénz? – amit akarok úgysem 

vehetnék érte 

Szerelem? – ó ez már nem az? 

Majdnem. 

A szívem szabad; 

Az lenne jó, ugye, ha 

nem lenne más csak tavasz, 

napokból csak vasárnap, 

bámulva az eget, 

feküdni a mezőn hanyatt.

Janikovszky Éva: A tükör előtt

       (Egy kamasz monológja) 

     Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.  

     De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság.  

     Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.  

     Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.  

     És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.  

     Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.  

     És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!  

     És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!  

     Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.  

     De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.  

     Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.  

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.   

Fodor Ákos: Sose bánd

a hang… a hangot a csend szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha már vele-száll, vele zeng 

szíved…  

a fényt a szem fura mágusaként 

úgy zárja keretbe a vaksötét, 

hogy élesen álljon a kép 

eléd!  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, sem a rossz 

sem a jó 

sose kész…  a csend… 

a csendet a hang szüli meg 

és észre talán csak úgy veszed, 

ha hozzásímulsz, 

s veletart szíved  

sose bánd 

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, amíg élsz, 

de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!  

míg hazaérsz, 

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, 

vagy a lét peremén, hol a hang 

meg a fény elenyész, 

sosem árt, ami ér, 

sem a rossz sem a jó 

sose kész.  

sose bánd

azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ 

csupa rész az egész, 

bánat vagy nevetés, 

amíg élsz, de ha lenn, 

de ha fenn szívedet követed hazaérsz!

Túrmezei Erzsébet: A harmadik

Valamit kérnek tőled. 

Megtenni nem kötelesség.

Mást mond a jog, 

mást súg az ész. 

Valami mégis azt kívánja: Nézd, 

tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet.  

Messzire mentél. 

Fáradt vagy. Léptél százat. 

Valakiért mégegyet kellene. 

De tested, véred lázad. 

Majd máskor! – nyugtat meg az ész. 

És a jog józanságra int. 

De egy szelíd hang azt súgja megint: 

Tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet.  

Valakin segíthetnél. 

Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. 

Tán összetörte a szíved. 

Az ész is azt súgja: Minek? 

De Krisztus nyomorog benne. 

És a szelíd hang halkan újra kérlel: 

Tedd meg, ha teheted! 

Mindig arra a harmadikra hallgass, 

mert az a szeretet!  

Ó, ha a harmadik 

egyszer első lehetne,

és diktálhatna, vonhatna, vihetne! 

Lehet, elégnél hamar. 

Valóban esztelenség volna. 

De a szíved békességről dalolna, 

s míg elveszítenéd, 

bizony megtalálnád az életet! 

Bízd rá magad arra a harmadikra! 

Mert az a szeretet.

A nap gondolata

Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled, 

Töröld le könnyedet: Jézus szeret!

   Ole Theodor Moe       

Bazsó Éva Andrea: Ima

Összekulcsolt kezem között 

féltve őrzöm kincsemet.  

Megfoghatatlan - 

mégis érzem.  

Isten arcát hordozom 

szívemen.  

Bazsó Éva Andrea: Az élet csodái

Mily hatalmas lélek vagyon 

e törékeny porhüvelyben. 

S e tökéletlen test mégis 

mennyi csodát véghez vihet. 

Káprázat elméje, 

külleme elbájoló. 

Megannyi sokszínűség, 

mi e földön teremtetett.  

De sok van, ki szívtelen, 

és gaz tetteket követ. 

Hisz gyarló az ember. 

Gyűlöl és szeret. 

E furcsa létben 

mi hát a mozgatórugó?  

Az igaz és hamis út határa 

hol egybemosódik, 

a jóra rátalálni 

csak nemes szívvel lehet. 

Mégis változhatunk 

a jóra törekedve. 

S ha gyarló is az ember, 

gyűlöl és szeret.  

Szíve telve szeretettel, hittel. 

Ne veszítsd hát a reményt. 

Ember! 

Bízz a jóban, nemesben. 

S magadban találd meg 

a végtelent.  

A nap gondolata

" Hálás vagyok Istennek azért, 

hogy látnom engedi teremtett alkotásaiban a szépséget."

Johannes Kepler     

Pilinszky János: Apokrif

Elmondja Lutter Imre

 1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Sztrilich Ágnes: „vesd le sarudat…”

vonaglott 

a föld 

gyökerem 

görcsöt vetett – 

remegett 

repedezett 

a törzs 

vérkönnyeket 

lángoltak 

az ágak 

és a Kereszt 

Csipkebokor 

lett és 

ráborult 

a Csend –

Trausch Liza: A szeretet megbocsát

" Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett." 

Lukács 7,47  

         Egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Bejön egy bűnös nő, aki odamegy Jézushoz, és lábait könnyeivel mossa, és hajával törli meg. Az Úr elmondja a farizeusnak, mit nem adott neki. Amikor bejöttem, nem adtál vizet, nem csókoltál meg. Azt is elmondja, hogy ennek az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, és nagyon szeret. Nézzük meg, hogy függ össze a szeretet és a bocsánat. Minél több bűnöd bocsáttatik meg, annál jobban fog áradni a szeretet. Bárcsak egy kicsi rés nyílhatna meg, hogy áradhatna rajtad keresztül a szeretet. Nincs nekem sok bűnöm - mondta valaki. Egyformán sok van mindnyájunknak. Ha nem látod, akkor is. Csak eltakarod az igazolásaiddal, hogy másokat okolsz mindenért. Bár ott lenne a szívedben, hogy több bűnt lássak meg, több bocsánatot kaphassak, jobban szerethessek. Isten csak Jézusért bocsáthat meg. Isten igazságos. Jézusban a bűn megkapta büntetését. Jézusban a Megváltó Isten jött le erre a földre. Amint hozzáfordulsz, megtapasztalhatod, hogy ő bocsáthatja meg bűneidet. Lélekben kell elmenned, nem lábbal, arra az egyetlen helyre, ahol Isten megbocsáthat. Egy híres olasz festő festett egy képet. A kereszt alatt ott állt az egész világ, és hangzott értük az imádság: "Atyám, bocsáss meg nekik!" Az olasz festőnek a képén volt egy üres hely, ahol senki nem állt. Isten hagyott még egy üres helyet. Az a hely a te helyed. Még ma odaállhatsz. Odamehetsz te is, ahol hangzik az imádság. A szenvedő, az érted szenvedő szeretet neked is megbocsát - Isten haldokló Fiáért.       

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én – 

meglepetés e költemény 

     csecse 

     becse:  

ajándék, mellyel meglepem 

e kávéházi szegleten 

     magam 

     magam.  

Harminckét évem elszelelt 

s még havi kétszáz sose telt. 

     Az ám, 

     Hazám!  

Lehettem volna oktató, 

nem ily töltőtoll koptató 

     szegény 

     legény.  

De nem lettem, mert Szegeden 

eltanácsolt az egyetem 

     fura 

     ura.  

Intelme gyorsan, nyersen ért 

a „Nincsen apám” versemért, 

     a hont 

     kivont  

szablyával óvta ellenem. 

Ideidézi szellemem 

     hevét 

     s nevét:  

„Ön, amig szóból értek én, 

nem lesz tanár e féltekén” – 

     gagyog 

     s ragyog.  

Ha örül Horger Antal úr, 

hogy költőnk nem nyelvtant tanul, 

     sekély 

     e kéj –  

Én egész népemet fogom 

nem középiskolás fokon 

     taní… 

     tani!  

1937. ápr. 11.

Zsoltár 139.

1   A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. 

2   Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. 

3   Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. 

4   Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. 

5   Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. 

6   Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. 

7   Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? 

8   Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott 

      is jelen vagy. 

9   Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, 

10  kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. 

11  Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a 

      világosság: 

12  a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint 

      a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. 

13  Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. 

14   Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak 

      alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. 

15  Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha 

       a föld mélyén képződtem volna. 

16   Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, 

      a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. 

17  Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! 

18  Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok. 

19  Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek! 

20  Akik csalárdul beszélnek rólad, ellenségeid, hazugul mondják ki nevedet. 

21  Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat? 

22  Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé 

      lettek. 

23  Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg 

      gondolataimat! 

24  Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

József Attila: Keresek valakit

Tele vágyakkal zokog a lelkem 

Szerető szívre sohase leltem, 

Zokog a lelkem. 

 

Keresek Valakit s nem tudom, ki az? 

A percek robognak, tűnik a Tavasz 

S nem tudom, ki az.  

Csüggedő szívvel loholok egyre, 

Keresek valakit a Végtelenbe, 

Loholok egyre.  

Könnyim csorognak – majd kiapadnak: 

Vágyak magukkal messzebb ragadnak – 

Majd kiapadnak!  

Búsan magamnak akkor megállok, 

Szemem csukódik, semmitse látok – 

Akkor megállok.  

Lelkem elröppen a Végtelenbe, 

Tovább nem vágyom arra az egyre, 

A Végtelenbe.  

1921. október 31.

József Attila: Curriculum vitae

       

       1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják. 

       Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.  

       1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. 

A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.  

       A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.  

       Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.  

       Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.  

       A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.  

       

       Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.

(1937)

Heart: Ha Majd Megőszülünk Mi Ketten Együtt Kettesben

Kedvesem, 

ma még gyorsan járunk, 

ma még nem számoljuk a lépteinket, 

nem figyeljük, hány ősz hajszál 

bújik meg a hajunk között, 

és nem gondolunk arra, 

hogy egyszer majd 

a tegnap lesz a legközelebbi otthonunk.  

Ma még azt hisszük, 

rengeteg időnk van.  

És talán igaz is.  

Talán az idő nem fogy, 

csak átalakul.  

Először percekben mérjük, 

aztán években, 

később emlékekben.  

Emlékszel arra a napra, 

amikor még alig tudtuk, 

mit jelent majd egymásnak 

a másik?  

Csak néztük egymást, 

talán félénken, 

talán kíváncsian, 

és egyikünk sem sejtette, 

hogy egyszer majd 

egy egész életnyi emlék 

fér el egyetlen pillantásban.  

Azóta annyi minden történt.  

Voltak reggelek, 

amikor könnyű volt szeretni.  

És voltak esték, 

amikor nehéz volt megérteni egymást.  

Voltak szavak, 

amelyeket jobb lett volna kimondani, 

és voltak szavak, 

amelyeket jobb volt csendben hagyni.  

Volt nevetésünk, 

amely betöltötte a szobát.  

Volt sírásunk, 

amelyet csak mi értettünk.  

Volt harag, 

ami rövidnek tűnt akkor, 

de hosszúnak az éjszaka.  

És volt bocsánat, 

amely újra kinyitotta 

az ajtót kettőnk között.  

Mert talán nem az a szeretet, 

hogy soha nem bántjuk egymást.  

Hanem az, 

hogy amikor megtörténik, 

nem fordulunk el végleg.  

Visszanézünk.  

Megérintjük egymás kezét.  

És azt mondjuk:  

próbáljuk meg újra.  

Kedvesem,  egyszer majd 

ráncos lesz a homlokunk.  

A szemünk sarkában 

apró utak rajzolódnak ki, 

amelyeket az élet 

lassan és türelmesen 

vés belénk.  

És én szeretni fogom ezeket az utakat.  

Mert tudni fogom, 

honnan indultak.  

Ismerni fogom 

a mögöttük rejlő nevetéseket, 

a könnyeket, 

a hosszú éjszakákat, 

a boldog reggeleket.  

Minden ráncod 

egy történet lesz.  

És én szeretném 

mindet elolvasni.  

Talán egyszer 

már nehezebben hallunk.  

Talán többször kérdezzük majd:  

Mit mondtál?  

És talán nevetünk rajta.  

Talán lassabban kelünk fel 

a székből.  

Talán tovább tart 

egy rövid séta.  

De én nem fogok sietni.  

Megvárlak.  

Ahogy te is megvártál 

annyi másik napon.  

Nem lesz fontos, 

hogy mikor érünk haza.  

Csak az számít majd, 

hogy együtt indulunk el.  

És együtt érkezünk meg.  

Emlékezni fogok a fiatal arcodra.  

Arra, ahogy nevettél.  

Arra, ahogy rám néztél, 

amikor még minden előttünk volt.  

Emlékezni fogok az első érintésre.  

Az első ölelésre.  

Azokra az órákra, 

amikor még azt hittük, 

hogy a boldogság 

valami hatalmas dolog.  

Aztán rájöttünk, 

hogy néha csak annyi:  

te ott ülsz mellettem.  

Én pedig tudom, 

hogy nem vagyok egyedül.  

Talán ez volt 

a legnagyobb ajándékunk.  

Nem a nagy utazások.  

Nem a fényképek.  

Nem a különleges ünnepek.  

Hanem a hétköznapok.  

A közös reggelek.  

A bevásárlás.  

A fáradt hazatérés.  

A kérdés:  

Hogy telt a napod?  

A válasz:  

Most már jobb, 

hogy itthon vagyok.  

Ezekből épült fel 

az életünk.  

Apró dolgokból.  

Szinte észrevétlenül.  

Mint amikor a hópelyhek 

lassan betakarják a tájat.  

Egyik emlék a másikra hullott.  

És egyszer csak 

egy egész élet lett belőlük.  

Kedvesem,  

ha egyszer majd 

a múltat többet nézzük, 

mint a jövőt,  

ne félj.  

Én nem fogok szomorkodni 

az elmúló évek miatt.  

Hálás leszek értük.  

Mert minden év, 

amit megöregedtünk, 

egy év volt, 

amit egymással kaptunk.  

Az idő nem csak elvett.  

Adott is.  

Adott nekünk 

találkozásokat, 

érintéseket, 

beszélgetéseket, 

megbocsátásokat, 

újrakezdéseket.  

Adott egy közös történetet.  

A mi történetünket.  

És ha egyszer 

már csak néhány oldal marad belőle, 

én nem az utolsó lapot fogom nézni.  

Hanem az egészet.  

Az első soroktól.  

Minden hibával.  

Minden örömmel.  

Minden könnyel.  

Minden mosollyal.  

Mert így volt teljes.  

Így volt a miénk.  

Talán lesznek emlékek, 

amelyek lassan elhalványulnak.  

Egy hely neve.  

Egy pontos dátum.  

Egy régi beszélgetés.  

Talán egyszer már 

nem tudjuk felidézni, 

miről beszéltünk azon az estén.  

De azt tudni fogjuk, 

hogy boldogok voltunk.  

És talán ez elég.  

Mert az érzések 

néha tovább élnek, 

mint a történetek.  

Elfelejthetjük, 

mit mondtunk.  

De nem felejtjük el, 

mit éreztünk.  

Nem emlékszünk minden ölelésre.  

De emlékszik rá a lelkünk.  

Nem tudjuk felsorolni 

az összes közös napot.  

De ott vannak bennünk.  

Csendesen.  

Mélyen.  

Kitörölhetetlenül.  

Ha egyszer majd 

megfogom az öreg kezed,  

talán ugyanazt érzem, 

mint azon a régi napon.  

Azt a különös bizonyosságot:  

jó helyen vagyok.  

Melletted.  

És ha akkor 

már nem tudunk olyan sokáig sétálni, 

majd leülünk egy padra.  

Nézzük a fákat.  

Hallgatjuk a madarakat.  

Figyeljük, ahogy a világ 

nélkülünk is továbbhalad.  

És talán egyikünk sem mond semmit.  

Mert lesznek pillanatok, 

amikor a csend 

többet mond minden szónál.  

Én csak rád nézek majd.  

Te rám nézel.  

És a szemünkben 

ott lesz minden.  

Az első találkozás.  

A sok év.  

A sok nevetés.  

A könnyek.  

A megbocsátás.  

A várakozás.  

A közös otthon.  

A közös álmok.  

És minden olyan pillanat, 

amelyről akkor még nem tudtuk, 

hogy egyszer emlék lesz.  

Kedvesem,  

nem tudom, 

hány évünk van még.  

Nem tudom,

hány tavasz vár ránk.  

Hány nyár.  

Hány ősz.  

Hány tél.  

De nem is akarom megszámolni.  

Nem akarom az életet 

órákra és napokra bontani.  

Csak élni szeretném.  

Veled.  

Amíg lehet.  

Szeretném még hallani a hangod 

sok-sok reggelen.  

Szeretném még látni, 

ahogy álmosan rám mosolyogsz.  

Szeretném még megkérdezni:  

Mire gondolsz?  

És szeretném még sokszor hallani:  

Semmire.  

Csak rád nézek.  

Ha majd megöregszünk, 

talán nem leszünk olyanok, 

mint régen.  

De talán nem is kell.  

Mert nem a régi önmagunkat 

kell visszahozni.  

Hanem azt kell szeretni, 

akivé együtt váltunk.  

Két ember, 

akit az idő megérintett.  

Két ember, 

akit az élet néha megtört, 

máskor pedig felemelt.  

Két ember, 

akik megtanulták, 

hogy a szeretet nem mindig hangos.  

Néha csak marad.  

Marad a nehéz napokon.  

Marad a csendben.  

Marad a félelemben.  

Marad akkor is, 

amikor már semmi sem olyan, 

mint régen.  

És talán ez 

a szeretet legszebb formája:  

maradni.  

Kedvesem,  

ha egyszer majd 

nem a jövőről beszélünk, 

hanem a múltról,  

én nem fogok félni.  

Mert ha a múltba nézek, 

téged látlak.  

És ha a jelenbe nézek, 

téged látlak.  

Talán ezért nem számít annyira 

az idő.  

Mert minden évvel 

egyre mélyebbre kerülsz bennem.  

És lehet, hogy egyszer 

a hajunk fehér lesz, 

a kezünk remeg, 

a lépteink lassúak,  

de ha megfogod a kezem,  

én tudni fogom:  

ugyanaz a kéz.  

Ugyanaz a szeretet.  

Ugyanaz a két ember.  

Csak több emlékkel.  

Több történettel.  

Több csenddel.  

Több hálával.  

És talán, 

amikor már nagyon közel lesz 

az életünk alkonyata,  

nem azt fogom kérdezni:  

Miért múlt el ilyen gyorsan?  

Hanem azt:  

Hogyan lehetett 

ilyen gyönyörű?  

És rád nézek majd.  

Te pedig talán rám mosolyogsz.  

És abban a mosolyban 

ott lesz minden válasz.  

Mert voltunk.  

Szerettünk.  

Emlékeztünk.  

Megbocsátottunk.  

Nevettünk.  

Sírtunk.  

Együtt öregedtünk.  

És végig,  

minden változás ellenére,  

egymás mellett maradtunk.  

Ez lesz a mi örökségünk.  

Nem az, hogy fiatalok maradtunk.  Hanem az, 

hogy a múló időben is 

megőriztük egymást. 

..........

Heart

Heart vagyok. 

Nem név ez, csak egy belső hang formája. 

Nem cím, inkább visszhang. 

Nem vagyok ott a könyvborítón, de ott vagyok a sorok közti csendben. 

A szavak mögötti szándékban. 

A hiányban, ahol valaki olvasni kezd. 

Azt írom, amit nem lehet kimondani. 

Amit nem kérdezett senki, mégis válaszként érkezik. 

Szabad versek. Törött ritmusok. 

A szív nem beszél prózában. 

Nem az számít, ki vagyok, hanem az, mit érzel, amikor olvasol. 

Ez vagyok én – Heart.