nem a szeretet
hitem
kapaszkodik
hűségedbe –
2026. július 28., kedd
Sztrilich Ágnes: védtelenség
pont most
hullott ki
számból
a szó
lett néma
szívem
erőtlenné
karom
csuklott a
porba
hitem –
Fazekas Lajos: Megérintettél...
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.
Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.
S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –
csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.
Villányi László: Gyanútlan
Amikor a dús fáról szedtem a sárgabarackot,
nem sejtettem, egy éve sincs a kiszáradásig;
amikor udvarunkra gondoltam a tavacskát,
nem képzeltem a békák érkezését,
hogy éjszaka álmomig ér hívogatásuk,
és a megmaradásért küzdenek az ebihalak;
amikor néhány hónaposan ölembe ugrott cicánk,
nem láttam a vadászata nyomán
szállingózó tollakat, a rozsdafarkú maradékát;
amikor kiválasztottam a rózsaszín dáliát,
nem a megrágott levelek, a ravaszul sörbe csalt
meztelencsigák teteme járt eszemben;
amikor megvettem a tarkalevelű illatvirágot,
nem rémlett, tavaszra elveszti nedveit, gyökerén
hangyatojásokat találok, s hiába ültetem át.
Így jár, aki gyanútlan, tervezni csak életet akar.
Billy Collins: Fák alatt sétálva
árnyékból árnyékba
lépdelek alattuk
levelek súrolják
fedetlen fejemet
alsó ágaik oly közel
nyúlnak hozzám
hogy lépteimet óvva
átkarolhatnák vállamat.
Sétálok a fák alatt
leszakítok egy levelet
és zsebre teszem
hogy ne felejtsek el
egyedül a fákra
és sétámra gondolva
egész délelőtt
faágak és -levelek
palástjában sétálni.
Szilágyi Mihály fordítása
Csoóri Sándor: A gyerekkor állomásai
Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében
én ülhessek
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.
A barna lovakat is elcseréltem volna
ilyen szélért,
mert a madarak útjáról
én láthattam volna minden napraforgót:
azt a rengeteg sárga parazsat, amely csak
egy mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.
Az aljban kút csillogott és folyó
s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak -
én csak az akartam: ha félek is tőlük,
föltartott kezem körül ők keringjenek,
amikor megy le a Nap.
Juan Arias: Az én Istenem törékeny
érzéketlen, sztoikus, szenvtelen isten.
Az én Istenem törékeny.
Az én fajomból való,
én pedig az övéből.
Ő ember, én pedig szinte Isten.
Hogy megízlelhessem az istenséget
ő megszerette az én porlétemet.
Az én Istenemet a szeretet tette törékennyé.
Az én Istenem ismerte az emberi örömet,
a barátságot, a föld és a földi dolgok örömét.
Az én Istenem éhezett, álmodott és elfáradt.
Az én Istenem érzékeny volt.
Az én Istenem feldühödött, szenvedélyes volt.
És szelíd, mint egy kisgyerek.
Az én Istenem rettegett a haláltól.
Az én Istenem anyai mellből táplálkozott,
érezte és magába szívta a női gyengédséget.
Sosem szerette a fájdalmat, sosem állt a betegség pártján.
Ezért gyógyította a betegeket.
Az én Istenem szenvedett a hontalanságtól.
Üldözték és éljenezték.
Minden emberit szeretett az én Istenem:
a tárgyakat és az embereket;
a kenyeret és az asszonyokat;
a jókat és a bűnösöket.
Az én Istenem korának gyermeke volt.
Úgy öltözött, mint mások,
földijei nyelvjárásában beszélt,
kétkezi munkából élt,
prófétákhoz hasonlóan kiáltott.
Az én Istenem gyengéd volt a gyengékkel és szigorú az önteltekkel.
Fiatalon halt meg – őszintesége miatt.
Megölték, mert szemükbe mondta az igazságot.
Az én Istenem viszont gyűlölet nélkül halt meg.
Mentegetve halt meg, és nemcsak megbocsátva.
Az én Istenem törékeny.
Az én Istenem szakított a „fogat fogért” ősi elvével,
a kicsinyes bosszú törvényével,
hogy bevezesse egy teljesen új szeretet
és hallatlan erő korszakát.
Az én Istenem leköpve, földbe döngölve,
elárulva és magára hagyva, meg nem értve
sem szűnt meg szeretni.
Ezért az én Istenem győzelmet aratott a halálon.
S mint egy friss gyümölcs jelent meg kezében: a feltámadás.
Ezért támadtunk fel mindnyájan: emberek és a dolgok.
Sokaknak nehéz az én törékeny Istenem,
az én Istenem, aki sír, az én Istenem, aki nem védekezik.
Nehéz az én Istenem, aki megéli az Istentől való elhagyatottságot.
Az én Istenem, akinek meg kell halnia, hogy győzhessen.
Az én Istenem, aki egy rablót és gonosztevőt tesz
egyháza első kanonizált szentjévé.
Az én fiatal Istenem, aki azért hal meg, mert politikai felforgatónak tartják
Az én Istenem, pap és próféta,
aki a történelem összes vallásüldözéseinek
első szégyeneként szenvedi el a halált.
Nehéz az én Istenem, törékeny, élet barátja,
Az én Istenem, aki mindenféle kísértés mardosását elszenvedte,
Az én Istenem, aki vért verítékezett Atyja akaratának elfogadásakor.
Nehéz ez az Isten, ez az én törékeny Istenem azoknak,
akik azt hiszik, csak úgy győzhetnek, ha legyőznek másokat,
akik azt hiszik, csak úgy védhetik meg magukat, ha megölnek másokat,
akik azt hiszik, az üdvösség erőfeszítés függvénye és nem ajándék,
akiknek az, ami emberi, bűnös,
akik azt hiszik, hogy a szent sztoikust jelent, Krisztus pedig angyal.
Az én törékeny Istenem nehéz azoknak,
akik továbbra is egy olyan istenről álmodoznak,
aki nem hasonlít az emberekhez.
Tőzsér Endre fordítása
2026. július 27., hétfő
Molnár Virág: 70x7=???
„ Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer,
hanem még hetvenszer hétszer is.”
(Máté 18,21-22)
Nagyjából nyolc éve vásároltunk a férjemmel egy kis házat nyugdíjas éveinkre, ami felújításra szorul. Idő közben kiderült, hogy a vártnál több a felújítani való, de úgy gondoltuk, messze vannak még a nyugdíjas évek, ráérünk apránként elvégezni a szükséges munkákat. Miután magát az ingatlant is hitelből vettük és tudtuk, a felújítás is abból lesz, spóroltunk és kerestük az újabb, kedvező hitel lehetőséget. Évek múltán megadta az Úr, hogy eljöjjön annak az ideje, hogy nekikezdhettünk a felújításnak.
A két kezemen lévő tíz új nem elég arra, hogy összeszámoljam, hogy mióta folynak a munkák, hányszor csaptak be minket. A legutolsó ilyen alkalommal a fiammal kiszámoltuk, hogy mennyi ideig kell szolgálnom, hány havi lelkészi javadalom az, amivel a nekünk okozott kár megtérül és tudjuk folytatni a munkát. Nagyon sok. Kár volt kiszámolni. Egy perc alatt úgy megkeményedett a szívem, olyan keserűvé váltam, mint még soha. Az egész világra haragudtam, majd feltettem magamban Péter kérdését, amit egykor Jézustól kérdezett: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is?”
Istennek legyen hála, hogy a válasz egyértelmű volt: ne az engem ért kár forintbeli értékét számoljam, hanem azt, mennyiszer bocsátott meg nekem az Atya Isten. Ez az, ami felbecsülhetetlen értékű. A szükséges anyagiak majd meglesznek, amikor az Úr kirendeli. Azt nem kell számolnom. Amivel nekem van dolgom, az az Úr felém való szeretetéért való hála.
Becsaptak? Rosszat hazudtak rólad? Elvették, ami neked járt volna? Ne ezt számold Testvérem! Számolj az Úrral, az Ő feléd valló szeretetével. Számold az áldásaidat, a megbocsátott vétkeidet, hogy megnyugvása lehessen lelkednek!
Forrás: Napi Ige és gondolat
2026. július 25., szombat
Sztrilich Ágnes: Előled – Hozzád!
homályos
szívvel
árválkodtam
otthonomban
szótlan szemem
némaságba burkolt
Előled –
ölelj meg!
Juhász Gyula: Betlehemes ének
*
Ó, emberek, gondoljatok ma rá, Ki Betlehemben született ez este
A jászol almán, kis hajléktalan,
Szelíd barmok közt, kedves bambinó.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá:
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya,
És apja ács volt, dolgozó szegény,
S az istállóban várt födél reájuk.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
A betlehemi kisded jászolára,
Amely fölött nagyobb fény tündökölt,
Mint minden várak s kastélyok fölött.
Ó, emberek, gondoljatok ma rá,
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,
A kerek föld mindegyik gyermekéhez
Egy üzenettel jött: Szeressetek!
Ó, emberek, gondoljatok ma rá!
Heltai Jenő: Ars poetica
Költő, ne légy szemérmes!
Az első sorba állj!
Ne várj, míg valaki kérdez,
Ordítsd ki, hogy mi fáj.
A szíved tedd tenyeredre
S akárhogy bánt a fagy,
Pőrére meztelenedj le,
Mutasd meg, hogy ki vagy.
Ne várj, míg valaki kérdez,
S torkodba fojtja a szót,
Azért se fogd be a szádat,
Üvöltsd, mint tíz Behemót.
Ne törődj a ronda tömeggel,
Ha mérge szívenharap,
Éjből fakad a reggel,
Homályból kel föl a nap.
Kemény állj, sose dőlj meg
S bármily keserű a kehely,
Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
De holtig énekelj!
Tóth Árpád: Hajnali szerenád
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hűvösben meztelen
Az erdő, az örök, buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedűl,
S hogy vigasztaljon, halkan hegedűl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
2026. július 22., szerda
Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus és hat ima
PSALMUS HUMANUS
Uram, ki vagy Te?
Szigorú apám?
Vagy szerető anyám vagy?
Aki a Mindenséget szülte meg?
Maga a Mindenség?
Törvénye, mely irányít?
Életet teremtettél, hogy visszavedd?
Teremtőm-e, vagy én alkottalak
Megosztani magányom és felelősségemet?
Isten! Nem tudom, hogy ki vagy,
De Tehozzád kiáltok gondjaimban,
Félek magamtól, embertársaimtól!
Lehet, hogy nem érted szavaimat,
De hangjaim szótalan is elérnek.
ELSŐ IMA: ISTEN
Uram!
Te nagyobb vagy, mint teremtett világod,
És a Mindenség a Te lakhelyed.
Saját képemre formáltalak Téged,
Így lettél gonosz, irigy és hiú,
Dicséretre és áldozatra vágyó,
Ki megbosszulja kis vétkeimet,
Azt kívánod, Neked építsem házadat,
Míg embertársaimnak se étke, se lakása.
Isten! Hadd dicsérjelek, javítva a Teremtés
Nekem szánt szögletét, s betöltsem kis világom
Jószándékkal és fénnyel, boldogsággal, meleggel.
MÁSODIK IMA: A VEZETŐK
Uram!
Vezetőket választunk, hogy vezessenek minket,
S Neked szolgákat adunk, Téged szolgáljanak.
De a vezetők nem Hozzád vezetnek,
Békét óhajtó, néma hangunkra nem figyelnek,
Hatalomtól megszálltan űznek emberre embert,
S a Neked adott szolgák már nem Téged szolgálnak,
A hatalmat szolgálják, és megáldják a fegyvert,
Amellyel kínoznak, ölnek a Te nevedben.
Isten! Oly vezetőket adj, akik a Te szolgáid,
Akik Hozzád vezetik, békében vezetik
Az emberhez az embert.
HARMADIK IMA: A SZÍV ÉS AZ ELME
Uram!
Adtál szívet szeretni, szomjazni szeretetre.
Elmét, hogy gondolkodjunk és alkossunk vele.
S én betöltöttem szívem félelmes gyűlölettel,
És a szív az értelmet, hogy megépítsen szörnyű,
Gyilkos szerszámokat.
Széttörni a világot, magam, s társaimat,
Megrontani az élet megszentelt anyagát.
Isten! Tisztítsd meg szívemet, értelmemet emeld fel,
Testvéreimnek testvére legyek.
NEGYEDIK IMA: ENERGIA ÉS SEBESSÉG
Uram!
Az anyag titkos erőit feltártad előttünk,
Hogy nehéz munkánk könnyítsd s felemeld életünk,
Hangunknál sebesebben tanítottál utazni,
Hogy embertől embert ne válasszon el a távol.
Mi kínálódva bombákba préseltük az erőt,
Hogy a föld messzi sarkaiba repüljön,
Nyomort és pusztulást hozzunk az emberekre,
Felperzseljük a földet, hogy üresség legyen.
Isten! Ne engedd, hogy ledöntsem az élet templomát,
Hadd, hogy tudomásommal magasztaljam a létet,
Legyen rövid életem méltósággal teli.
ÖTÖDIK IMA: A FÖLD
Uram!
Azért adtad a Földet, hogy rajta éljünk,
Megmondhatatlan kincseket halmoztál bensejébe,
Képessé tettél rá, hogy értsük alkotásod,
Könnyítsük munkánkat, megfékezzük az éhezést, a kórt.
Mi meg azért ássuk ki a kincseket, hogy
Elherdáljuk félelmes, pusztító eszközökre,
Leromboljuk velük, mit mások építettek,
És végül ellenünk forduljanak.
Isten! Add, hogy a teremtésben társaiddá legyünk,
Hogy megértsük és tovább jobbítsuk tetteid,
Hogy itt, glóbuszunkon biztos otthonra leljen
A jólét, boldogság és a harmónia.
HATODIK IMA: A GYERMEKEK
Uram! Elválasztottad a férfit s a nőt, hogy kölcsönös keresésben
A lélek legmélyebb húrjain a legmagasabb harmónia szóljon.
E keresésből jönnek gyermekeink, a kedves gyermekek,
Hozzánk fordulnak tisztán, tapasztalatlan.
S én gyűlölettel, félelemmel, előítélettel töltöm elméjüket,
Bunkeremben az élet sötétjét, hiábavaló törekvést tanulnak,
S ha felnőnek, nemes tettekre készen
Módszeres gyilkosságra késztetem őket,
Erkölcs nélkül leélni legszebb éveiket.
Isten! Mentsd meg a gyermekeimet,
Mentsd meg értelmüket,
Hogy romlásom ne ronthassa meg őket,
Mentsd meg életüket,
Hogy a másra fogott fegyver ne őket érje,
Szüleiknél jobbak lehessenek,
Hogy majd felépíthessék saját világuk,
Szép, tiszta, méltányos, jót akaró világot,
Hol béke és szeretet uralkodik Örökké.
Beney Zsuzsa fordítása
2026. július 21., kedd
Sztrilich Ágnes: bocsáss meg
miért nem
hívtál jobban –
miért engedted
oly szabadon
gyatra akaratom –
látod
nem siettem
érkezésed elé
kifolyt kezemből
élet és idő –
Katona Béla: Soha nem vagy egyedül
„ Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
(Máté 28,20)
„ Úgysem vár otthon senki!” – vágta a fejéhez kolléganője a műszak végén, és a mondat úgy ütött, mint egy gyomros. Vannak szavak, amik akkor is fájnak, ha van bennük igazság, és akkor is, ha csak a gonoszság szülte őket. A magány nem csak akkor létezik, ha üres a lakás; ott lehet a tömegben, a zajos irodában vagy egy kihűlt kapcsolatban is. De van egy ígéret, ami minden emberi bántásnál erősebb.
Sokan azt hiszik, Isten olyan, mint egy távoli rokon: csak ünnepekkor látogat meg, vagy ha külön meghívót küldünk neki. De az Ige nem ezt mondja. Jézus jelenléte nem eseményhez kötött, hanem állapot.
Gondolj a modern okostelefonok háttérfolyamataira. Miközben te görgeted a közösségi médiát vagy e-mailt írsz, a háttérben fut egy operációs rendszer. Nem látod az algoritmusokat, nem hallod a processzor zümmögését, mégis az tartja életben a kijelzőt, az kezeli a kapcsolatokat, és az vigyáz az adatokra. Ha leállna, a telefon csak egy élettelen fémdarab lenne. Isten jelenléte pontosan ilyen: nem kell látványosnak lennie ahhoz, hogy valóságos legyen. Ő a „háttérben” is ott van, akkor is, amikor te épp csak a magányodra vagy a feladataidra koncentrálsz.
Lehet, hogy ma egy üres lakásba mész haza, vagy egy olyan helyzetbe, ahol senki nem ért meg. De tudd: soha nem vagy egyedül a szó abszolút értelmében. Amikor bezárod magad mögött az ajtót, vagy amikor senki nem veszi fel a telefont, Ő ott ül melletted a kanapén. Ne próbálj meg egyedül erős lenni; inkább tudatosítsd magadban, hogy van egy láthatatlan Társad, akihez bármikor szólhatsz.
Forrás: Mai Ige és gondolat
2026. július 20., hétfő
A nap gondolata
„ Minél mélyebbre hatolunk a természet titkaiba,
annál nagyobb lesz bennünk az Isten iránti tisztelet.”
Albert Einstein
2026. július 19., vasárnap
Wass Albert: Őszi vágy
.jpg)
Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne…
Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon…
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.
Jatzkó Béla: Szenvedés
Szenvedtél-e már gyötrelmes-keményen,
úgy, hogy legjobban álmaidtól féltél,
étel- s italként sebeiden éltél,
mint gályarabok vizen és kenyéren,
és minden új nap még mélyebbre rántott,
magányos maró savába merültél,
a barátaidtól is menekültél,
mint a csordától beteg elefántok;
mert nem segített sem jó szó, sem orvos,
sem kábítók, sem idegcsillapítók,
nem volt menekvés se nőhöz, se borhoz,
az együttérzés mágnese – taszított;
már csak a kínt, mely úrrá lett feletted,
már csak saját szenvedésed szeretted.
Jatzkó Béla: Ahogy
nyelved hegyén a méz, a csorgatott,
s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,
s nem a szíved felgyorsuló verése,
nem combjaid árnyékos kikötője,
nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!
Mind véletlen, nincs benne érdemed,
te sem vagy más, mint gének eredője.
Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.
Jatzkó Béla: Egység
szóltam magamhoz és te válaszoltál,
a borotva megvágta arcomat
s a kibuggyanó vérem is te voltál.
Beléd néztem és láttam magamat,
hozzád indultam és magamhoz értem,
lebarnultál, míg rám sütött a nap,
megbotlottál s nekem tört föl a térdem.
Már nem tudom, hogy hol végződöm én
és hol kezdődsz te. Tápláló, egyetlen
zsinór vagy komor létem köldökén:
tőled másodszor is születni jó;
a végső búcsúra készülve lettem
benned-belőled élő embrió.
Somlyó György: Csak út
végül mindenki önmagát találja
fél az úttól és mégis útra kél
vagy nem kél útra mert utazni fél
mindegy akárhogy nincs más semmi hátra
csak ez az előre az út csodája
s rémületre ez a két-egy “nem ér
a nevem én nem ezt és nem ezért
akartam itt játszani” mondaná – ha
nem érezné hogy elfogyott a szó
a tükörben mit rávillant Szimorg
látja az út vége is maga volt
a fény árnyat az árny fényt vet az útra
többé nincs úticél se utazó
csak út meg út csak út utaknak útja
2026. július 17., péntek
Sztrilich Ágnes: velem vagy
miközben
hallgattam
akit
küldtél
jelenvalóvá
lettél
többé
tőlem
soha
el sem
mentél
Sztrilich Ágnes: Credo
Hiszem
Te Vagy
Aki Van
hiszek
Benned
hiszem a
Szavad
Hiszem
Te Vagy
Aki Érkezel
hiszek
Neked
egyetlen
Értelem
Hiszem
Te Vagy
a Vigasz
hiszem
vigasz vagyok
Neked
Veled
én is
úgy legyen –
Réfi János: Azután
Már nem volt benne élet,
már nem gyötörte kín,
s a katonák evégett
nem törtek csontjain.
De úgy döntött a gárda,
ne érje mégse vád…
Hersent a hús, a dárda
átverte mellkasát.
Biró Botond: Ki mondja az igazat?!
.jpg)
„ Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”
(1Móz.3,2-5)
Ez a két fa valamilyen formában ma is jelen van ebben a világban. Az élet fája, mint az Isten és az Ő igéje, amit választva az életet választjuk, s a jó és gonosz tudásának fája, mindaz, amire az Isten azt mondja, hogy meg se érintsd, ami bűn, ami szembe megy az Istennel és az Ő tanításával, az az ismeret, amely eltávolít és távol tart tőle. Ma is, nap mint nap élet és halál, áldás és átok között döntünk, választunk, miközben az Isten mindig mondja, válaszd az életet, Őt, azt az utat, amelyre meghívott, azt a keskeny utat, ami életre visz, mert a másik, bár széles, és amit úgy reklámoz és teszi ezáltal kívánatossá a Sátán, hogy azon mindent szabad, mindent lehet, azon sokan járnak. Az első emberpár története, a miénk is, s bár mutogatunk és megítéljük őket, hogy elbuktak, de a nagy kérdés, hogy mi a mindennapi új lehetőséggel, a különféle élethelyzetekben, amikor a Sátán megkísért azon „kívánatos” gyümölccsel, élettel, lehetősséggel, akkor mi miként fogunk eljárni, mit választunk, emlékezünk e majd arra, amit az Isten mondott, s ha majd emlékezünk, akkor ragaszkodni fogunk ahhoz, vagy megadjuk magunkat mi is. Nem könnyű helyzetekkel szembesülünk, amikor is arra vagyunk csábítva, kísértve, bátorítva, hogy válasszuk a könnyebb utat, a szebbet, a világ szerintit, azt a széleset. Nyomást gyakorolnak ránk, ami méginkább azt az érzést keltik bennünk, nehogy lemaradjunk, kimaradjunk, nehogy valami „jótól” essünk el, mert úgy van beállítva, hogy az a jobb rész. Dehogy lesz bajotok, dehogy haltok meg, sőt olyanok lesztek mint az Isten, ti fogjátok megmondani mi a jó nektek, s nem az Isten, vedd a kezedbe az irányítást, megtudod csinálni, jó lesz, meglátod. Sokszor elhisszük ezeket a hazug, de szívünket melengető szavakat, s azzal a reménnyel engedünk a nyomásnak, hogy jó lesz, hogy lehet másoknak nem sikerült, de majd nekünk, mi majd megcsináljuk. Hogy ki mondja az igazat?! Remélem már látod. Bízz az Úrban, engedd meg magadnak, még ha nehezebbnek is tűnik, de válaszd az Ő, keskeny útját, mert egyedül az van érted, amit Ő mond.
Forrás: Napi Ige és gondolat
2026. július 15., szerda
A nap gondolata
A hívő élet titka, hogy nem az a döntő, mi történik velünk, hanem az,
hogy ami velünk történik, hogyan hat ránk. Legyen nagyobb bennünk a bizalom az Úr iránt, mint a félelem a helyzetünk miatt.
Illyés Gyula: Távol vagy
Távol vagy, akkor vagy velem,
akár a Sors, a csillag.
Mindenség tagja vagy már, egy helyen
állsz, és repülve oldod titkainkat.
Múlté, jövőé, s ha akad
még: Istené vagy újra,
ha két karomból elbocsátalak.
Rés vagy; a rejtett puszta égi útra.
Halálra, semmiségre. Ez
lesz hát, ha elbocsátom
e földet is, melyet te képviselsz.
Kívántatsz, nyújtasz még a láthatáron.
Illyés Gyula: Hajnali alvó
arcod egy félpillantást rám nyitott.
Elalszol újra. Még
a Mester zárva tartja műhelyét.
Még egy mosolyt arcodra és még egyet s még
egyet, ide – belém,
ahogy a festő meg- és meghúzza a végső vonalat
a helyén.
Így rögzítve örökre, mert jön a tél, így arco-
dat, ahogy még ma ragyog,
így rögzítve a szívem még, még, még az utolsó
pillanatot.
Béki István: Megbocsátod-é?
Dsida Jenő emlékének
Szél, nap, ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port hintettem égszínkék szemedbe,
hogy leperzseltem hófehér karod?
Hogy ingválladra tört levelet szórtam, megbocsátod-é?
Fű, víz, árny vagyok.
Megbocsátod-é, hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat,
hogy áztattalak forró könnyesőben?
Hogy véletlenül arcodra vetődtem,
megbocsátod-é?
Gergely Ágnes: Találka
Reflexiók egy Kálnoky-vershez
I
Nem vacsoráztál, kávéra nem volt
pénzed. Előtted egy doboz Kossuth.
A könyvtár antik sírkövei közt
kikopott márványpadlón vitt az út.
Az út s a lépcső nem vitt sehová.
A park hideg. Az utca ködpamacs.
Egy presszó villog. Benn zenés felár.
És nincsen senki, aki kölcsönad.
De átlátszik a gonosz üvegen
a sok egyforma öltöny, ahogy ott
jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér,
s a pincér tálcán visz egy konyakot.
És táncolnak – ó, rút albérletek,
kollégiumok! –, elfedi a füst
a titkos, izzadt remegést, amíg
a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”.
Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso.
Felnőtt Európa. Fények. Fizetés.
Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex.
Ha majd mindegy lesz egyszer az evés.
Így láttalak egy kirakat előtt.
Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr.
Az üres utcán heves fény cikázott.
Védekezőn az arcodhoz emeltél.
II
A Duna-parti tört lépcsők mögött
rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk.
Ha tudta volna, hol van Budapest,
ilyen helyszínt választott volna Hitchcock.
Válladig értem. Behunyt szemmel is
láttam, alattunk elhúz egy uszály.
„Az oroszok ott viszik a szenet.”
„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.”
Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott
az utolsó szál cigarettabél,
és holnap minden kezdődik elölről
a könyvtár antik sírköveinél,
és park és tér és ablak és belátnak,
és vaskályhák és izzadt zuhanyok,
és kölcsönök és elsején megadni,
s a pincér tálcán visz egy konyakot,
és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp,
nem jutunk túl a Duna-parti tört
lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép,
s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört,
csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan,
ha nem viheti felnőttként a terhet.
Zeneszóval közelget Európa.
Védekezőn az arcomhoz emellek.
2026. július 14., kedd
Nadányi Zoltán: Az ifjúság
Az ifjúság egy rossz barát,
Mely mindig bajba, sárba ránt
S veszélyt zúdit ránk mindenütt.
De ha a válás perce üt
S búcsúzkodik a rossz barát,
A szívünk mindent megbocsát;
Ontunk keserves könnyeket
S marasztanók... De nem lehet.
Nadányi Zoltán: Tanács
Ne dicsérj senkit szemtől-szembe,
Ne hizelegj szembe senkinek,
Mindenkit háta mögött dicsérj,
De úgy, hogy ő is hallja meg.
Nadányi Zoltán: Tanács
Ne gondolkozz a szíveddel,
Mert úgy ezer tüske vár;
És ne szeress az eszeddel,
Mert az élet úgy sivár.
Fésűs Éva: Szeretném elmondani még...
pillanat-életem szilánkja,
mit a halál tesz majd lapátra.
Mégis szeretném elmondani még
a boldogság káprázatát,
amely vasmarkú fájdalmak között is
annyiszor rám talált.
A tüskéket hitemnek rózsafáján,
s konok kapaszkodásomat
a Gondviselés szalmaszálain,
mikor cserbenhagytak az álmaim.
Az események könyörtelenségét s azt a csodát,
ahogyan mégis mind hasznomra vált.
Beomlott reménységek romjain
tücsökmuzsikás szavak vigaszában
az örök érvényű mesék
mindent megoldó képletét,
s ahogy felrázták alvó szívemet
a szeretet áramütései,
amikor emberszemek sugarával
emberen túlról üzent Valaki.
A harcokat hitvány magammal,
amikor elfordult az angyal;
kétségeket és bizonyságokat,
egész esendő voltomat,
s közben a kegyelem
keresztvízből megmaradt harmatcseppjeit
lehajtott fejemen.
.
Lassan elengedő gyökereimben
érzem a remegést,
s egy mámorító titkot,
hogy élni nagyon szép volt.
Csak ezt akartam elmondani még.
Réfi János: Fél-idő
Kovács Istvánnak
Ha visszanézek, merre vitt utam,
azt hihetném, tévedezve jártam
a létben és e hajrázó futam
nem volt más, csak bolygó illat-áram.
Ujjam nyomát nem őrzi semmi sem.
Mondják: „Lázát mélységektől kapta,
és elvesztette mindenét, hiszen
nem írt, csupán elfutó patakba.”
Most megállok, merengve sorsomon,
mert ím, mégis önmagam maradtam.
Mi voltam én? Füledbe mormolom:
Kézmozdulat őszi alkonyatban.
Réfi János: Krisztus Emmausban
Caravaggio festménye nyomán
Illanó hitünk gyorsan elhagyott.
Nem ismertünk fel – szemeink vakok!
És a vérnyomot se láttuk, melyet
a szeg ütött, a roppant sebhelyet.
Vándornak hittünk; egy a sok közül,
ki velünk vacsorál, s talán örül,
hogy kap némi jó szót, kevés étket,
s nem láttuk meg Urunk, Isten-léted.
Derűs voltál, s tán nem is bántad azt,
hogy nem ismer fel e három paraszt…
De végül – bár hinni, látni késtem –
rád ismertem a kenyértörésben.
2026. július 13., hétfő
Sztrilich Ágnes: mint a kisgyerek
rájöttem
én Neked
mit sem
adhatok –
mindent csak
Tőled
várhatok –
Te értem
adod az
Életed
én pedig
rád mosolygok
miként
a kisgyerek –
Sztrilich Ágnes: „Ne vigy engem a kisértésbe!”
ne röptess
engemet
magasabbra
magamnál
add szeretnem
kicsinységem –
2026. július 12., vasárnap
Sztrilich Ágnes: megrágalmazva
1.
rámtapadt békanyál
sodronykötéllé vált
a sötétben –
pókháló lábakkal
fojtogatott a vád
minden
sötét lett –
hajnalthozó Szellő
felragyogó Csillag
tágas mezőkre
vezetett –
2.
hogyan
mondhatnám
hamis a vád?
ártatlan hiszen
csak a Bárány,
tudom –
hogyan vallhatnám
igaz a vád?
mert bennem
mégis ártatlan
a Bárány,
ugye, tudod?
3.
teszem a
dolgom
mással mi
gondom
majd csak
megóvsz
egyszer majd
igazolsz ha akarod –
a Te dolgod –
4.
vakmerőség
az egyedüllét
veszélyes
a magány –
keménnyé tesz
a meg-nem-értés
keserűvé
a vád –
5.
kinek mondjam
a mondhatatlant?
ki értené
az érthetetlent?
dadogó szívem
vajúdó titkait
titkos vágyait
emberségem
kimondhatatlanságait?!
6.
én nem értem
a perlést –
engem ijeszt
a vád –
én nem értem
a perlőt
nekem
Te fájsz!
7.
kemény
szívemből
keserű
forrás
fakadt ki
a fájdalom –
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)