2017. november 1., szerda

Fekete István




“ Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.” 

2017. október 31., kedd

Kiss Judit Ágnes: geometria










Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,

mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.

2017. október 30., hétfő

Somlyó Zoltán: Két szív között












A szív forrong, lázad – de vár is…
Látod, hogy eljött ez a nyár is…
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt… Légy engedelmes…

Forró a szél, hozzád nem enged. –
Köztünk a mély jázminlehellet…
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába…

Két szív suhan… S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni…
A száj ég, a szem szöge nedves…

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
Ki tudja, ki tudja, kedves…

Dsida Jenő



  
" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.
Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,
az a különös zene is itt kering.
Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Kiss Judit Ágnes: Ballada a szerelmek mulandóságáról












  (Beatriz de Día hagyatékából)

Meguntam a szerelmet. Ostoba
játszadozás testekkel, birtoklással,
a fogadkozással, hogy nem, soha
nem hagylak el, hogy szép lassan belássad,
csak unalom maradt, csak megszokás,
vagy halálig a bűntudat lesz társad,
hogy elhagytad, bár valódi okát
nem a másikban, magadban találtad.

Egy nagy szerelem eltart három évig.
Az örök szerelem talán ötig.
De ha róla van szó, az ember mégis
elhiszi, hogy majd másként működik.
Lejár a szerelem szavatossága:
megízetlenül, megkeseredik,
s csak néznek a hajdani galambpárra,
ahogyan egymás húsát tépdesik.

Ha papír is volt, pláne esküvő,
hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri,
és nem lehet elég édes cuvée
a mézeshetek mézét visszakapni.
Idegesít, pedig még meg se szólalt.
Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál.
A gyűlölködés elnyel minden sóhajt,
és minden testi vágyat felzabál.

A válás meg tényleg óvodás játék:
az a tied lesz, de ez az enyém!
A sorsára a gyerek is úgy vár még,
mint egy bútor, könyv, konyhai edény.
Kit szerettél, halálos ellenséged
lehet, bíróság elé mész, pörölsz,
s ahogy minden rosszat feledtél régen,
most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.

Ajánlás

Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet.
Nem szenved tőled se társ, se gyerek.
Épp csak osztódni akartak a sejtek,
míg úgy érezted, szereted, szeret.
Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van,
jön majd csoda. S e hitében konok.
Közben fut agyában az ősi program,
és tombolnak a győztes hormonok.

Váci Mihály: Ősz












A fecske az égbe nyílalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj? 

2017. október 27., péntek

Takács Zsuzsa: Szerelem












Egy nap felett egy új ég ahogyan összecsap,
ahogy a dér a földet kiveri
ki tudja: szomorú?
ki tudja: gyönyörű?

*

Rádrogyni. Vállamnak túl nehéz az ég.
Lerántani a vágy palánkjai mögé.
Füttyben, koromban, kattogásban
ha minden bőröd végül leszakad
páncélra lelni a hetedik alatt.
Érinthetetlen

ülsz egy vacsoránál,
egy eszpresszó felett a tábla nyikorog,
és jársz és kelsz a jelenemben,
– hol vagyok?

Ki vagy? S ki szádat csöndre inti
ha mondaná? Csak álmaim
rigói szállnak. Farkas vacogásom
küszöbödön ül.

*

El-nem-jövő elindul
Várakozó vet levegő-ágyat
Kő-párna nyög dobálja zokogás
El-nem-jövőnek lépte nincsen
Folyosón himbál föl-le hiánya
Korlátról lenti nyugalomra hajlás
Egy vödröt hagytak a lépcsőfordulóban
Huzatban táj kioltva
Vödörben víz forog Egyre mélyebb

*

Hogy zúg a vér! Elönt és fodrozódik.
Mózes kosara hátán, fát kitép, dörög.

Oszlopnak dőlve vársz, intesz. Jövök.

Igy is de jó! Sebeken, gödrökön
megáll, mint végleg, kezed az arcomon.
Szivem helyén a csönd.
Mint üveget
veri szivem az áttetsző eget.

*

Belépek és meggyujtom a villanyt,
– majd nem világitod be többé arcomat –
kabátomat, kesztyümet ledobom,
– majd megteszem a végső mozdulatokat –
mert a halállal megjelöltél engem;

körém zuhannak közeli, messzi tárgyak,
mintha a padló vetemedne meg,
mintha a felszín:
fülemben a sóhajok, a léptek;

elevenekkel egy helyen lakom már,
s mi hátra még, egy óra lépteim üti,

de ablakomhoz állok és dicsérlek.

2017. október 26., csütörtök

Kántor Péter: Tusakodás



1.

Nem tudom, ki vagy,
nem tudom, mi sarkall,
nem tudom, mi a fegyver,
nem tudom, ki győz,
de életre-halálra!

2.

Ó, tudom én, ki vagy,
és tudom, mi sarkall,
és mindig más a fegyver,
és aki győz, mindig mást nyer,
ó, tudom én, ki vagy,
de én ki vagyok, én?

Somlyó György: A cica sziesztája










Esti szellőben füröszti
Hőség-marta tagjait
Fülét-farkát elereszti
Fejétől tappancsaig
Mintha teste nem is testi
Volna csak egy képzemény
Idő testébe faragva
A bizalom röpke szobra
Nyújtózik el szőnyegén
Nem kell neki őrző-védő
Csak egy benső körző véső
Hogy kirajzolja bevésse
A forgó Világegészbe
A táguló semmiségbe
Ami az ő örökrésze
Minusculus létezése
Megfoghatatlan nyomát

Jónás Tamás: Mindennapi exitus

Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.

2017. október 25., szerda

Idézet




"Azért aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék"

/ 1 Kor. 10,12 /

Csontos Márta: Védtelenül












 A fák már levetkőztek,
a fény is Krisztus szakálla
mögé bújt, a megfagyott
harangokba beköltözött
az ördögűző szél.

Ott ülök én is a valóság
árnyékán, a történelmi
hajnal megint késik.
Jobb ha én is rejtőzöm,
s hallgatom, ahogy a Nagy
Irritátor, győztes alteregóm,
a sorokban helyettem félrebeszél.

Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség.

B. Radó Lili: Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

“Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az “úgy sem” az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Csáky Anna: Profán ima

Köszönjük, Uram, a szeretet Krisztus-arcát
s mindent, mi emberi: áldozat, kereszt,
a lélek angyali, templomi csendjét,
a kenyér varázsát, lázas szellemünk,
a fényfonált levelek hajnali élein,
zúgószél-muzsikát sűrű lomb között,
a lelkünkbe szivárgó őszi bánatot,
s verejték égő cseppjeit homlokunkon,
az alkotó erőt, a gyarló halandó testet,
a lélekutazást, mely örökkévaló,
tejutak milliárd csillagát egünkön,
a kanyargó vizekre induló habzenét,
a gyúló vágy zümmögő darazsát,
a szerelemlángot, mely ellobog,
ha hűs reggelek üvegharangja ébreszt,
s köszönjük, Uram, a lélekben megbúvó,
belénk ültetett fényes darabka Istent.

De lásd, Uram, térdig szutyokban járunk,
dagadt alfelű, rút ördög-angyalok
ropják a bőség pokoli, vad táncát,
a szépséget immár karóba húzták,
a szerelem kivérez párzás alatt,
s a jóság misztikus gyökere, úgy tűnik,
számunkra talán örökre elveszett.
Négy puha talpon sanda szenvedély
oson beteg éjszakák sötét útjain,
s a természet, e fényes istenasszony
alig kap levegőt durva láb alatt.
Autók robognak rétek halott testén,
árnyas puha zöldünk ólmot, olajat
a tenger, a száj füstöket nyeldekel,
tüzek iramlanak haló erdeinken,
s gyilkosok mulatnak háborúkban.
Kevés a Krisztus itt, s hiába áldozat,
a belénk ültetett isteni láng már
ellobog viharok örvénykútjaiban.

Fiadat keresztre adni értünk, Istenem,
a pusztulás rothadó testén dőzsölőkért,
az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?

2017. október 24., kedd

Szimeonov Todor: Mindenség




Vagyok. Itt vagyok.
Most vagyok. Egy vagyok. Dac
a végtelennel.