2018. október 12., péntek

Parancs János: A holnapokra várva

Ki tudná biztosan, hogy
elérkezett-e az idő?
fölkészült-e már a lélek
a váratlan fordulatokra?
A megalázó helyzetekben
vagy a szerep csapdájában
harisnyaálarc torzítja el
mindannyiunk vonásait.
Negyvenes éveimtől búcsuzóban
sem ismerem még a cselvetés
ördögi bugyrát, indítékait.
Nem hiszek annak, amit a két
szememmel naponta látok:
a nyerészkedő hazugságot
s annak piszkos, kis üzelmeit.
Még sincs semmi baj:
engedelmes, ostoba birkának
beállhat bárki közénk a sorba.
Itt tartunk most, a holtidőben,
a megpróbáltatások kezdetén,
amikor a múlt aládúcolt és
ingatag szerkezete összecsuklik.

Aknay Tibor: Aranykor










Anyám krumplit pucolt az konyhaasztalon.
A kis piros vájlingba dobta a hámozott darabokat,
a héjakat a szomszéd kiolvasott újságjára gyűjtötte
– mondván – szegény Tóbiásnak is kell élnie valamiből.
Így mindenki jól járt: a szomszéd anyámon segített,
anyám meg a disznón, mivel őt hívtuk Tóbiásnak.
Mi közben iskolába jártunk és építettük, és rendületlenül,
és csak fújtuk és fújtuk a mintamókust és zakatoltunk,
és hittanra is jártunk, amíg lehetett.
Őszinte szívvel utáltuk a gyerekszobánkba beköltöztetett
elvtársat, aki amúgy tele volt jóindulattal és
kisebbrendűségi érzéssel, de mégiscsak, meg azért is.
Volt, hogy nagyanyámék is velünk laktak, és nagyapám
folyton kiégette szivarjával a fotel kárpitját,
és Tóbiásnak adta a vasárnapi húslevest, mert
összetévesztett két teljesen egyforma a fazekat.
Akkor valamiért nevettünk az egészen, és mindenen,
és Rákosi pajtáson is, akinek minden dolgozó a fia,
és aki szivacstalpú cipőben megy át a Lánchídon.
Nem tudtunk sem Recskről, sem a Hortobágyról,
élveztük a hajnali sorállást a kenyérért,
és a kútház fedezékében jöttünk rá, hogy a lányok
 - nyilván nem véletlenül - mások,
és hogy ez biztosan jó valamire, de akkor még
nem foglakoztunk ilyen komolytalan dolgokkal.
Ez volt az aranykor.

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Kántor Péter: Falevelek










hommage à W. S.

Falevelek kavarognak,
acsarognak, keseregnek,
lelkesednek, hazudoznak,
összevissza keveregnek.

Falevelek keveregnek,
hazudoznak, keseregnek,
lelkesednek, acsarognak,
összevissza kavarognak.

Falevelek összevissza
hazudoznak, lelkesednek,
keseregnek, acsarognak,
kavarognak, keveregnek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?

2018. október 9., kedd

Seléndy Balázs: Korosodás



Úgy gondoltad, hogy a „korosodás” szó azt jelenti,
hogy néhány ránccal gazdagabb leszel és hajad megőszül,
de máskülönben megmaradsz többé kevésbé annak,
aki felnőtt életed zömében voltál.
Hát igen... engedd meg, hogy
mondjak neked valamit finoman sejtető, gyengéd szavakkal:

GYÖKERESEN TÉVEDTÉL!

Az öregedés nem az, nem az egyáltalán!
A szó alatt az értendő, hogy
egy szerv hirtelen kijelenti, neki ebből elege van és mielőtt a hirből felocsúdsz
már itt a második, a harmadik,
s ha nem is mondják fel teljesen a szolgálatot, olyan kevés erő marad bennük,
hogy az élet a korlátozások
hosszú listája lesz,

tested olyan részei kezdenek fájni, amelyekről soha nem gondoltad volna,
hogy ezek fájni is képesek,

barátaid a föld alá potyognak, egyik a másik után,
a világ kiürül ismert dolgokból
és megtelik vad idegenséggel,
annyira, hogy úgy érzed, s joggal,
hogy egy tizenkét éves gyerek is többet tud róla,
mint te nagy tudásoddal és tapasztalataid özönével,

öregnek lenni azt jelenti, hogy megtanulsz egyedül élni
úgy, hogy ne érezd elhagyatottnak magad,
azt jelenti, hogy tanulsz alázatot, ha sok éved ellenére
még mindig nem tetted magadévá ezt,
az élet első fontosabb leckéjét,

igen,
de sokunk számára az öregedés
örömteljes várakozás is egy találkozásra Valakivel,
akinek jósága
minden dolog és minden ember jóságát felülmúlja,

öregnek lenni azt jelenti, hogy tiszteled a jelent
és nézel a jövőbe ajkaidon a minden kor
ártatlanjainak
bizakodó mosolyával.

Csoóri Sándor: Panaszos asszonyi ének

Nem tudok nélküle élni,
s nem tudok már vele sem.
Szívemben kőágyon fekszik
a megrontott szerelem.

Egyik nap bánata szépít,
másik nap menekülök.
Fehér liliomok közt
félek, hogy megőrülök.

Dalolva dőltem karjába,
lopnám most vissza magam:
Ha boldog nem lehettem,
hadd lennék boldogtalan.

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Gyurkovics Tibor: Az idegen












Nem írok neked. Nem beszélek.
Nincs semmi mondanivalóm.
Szeretlek, eszlek és föléllek
háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,
fikarcnyi álmot sem tudok,
ezért, mint oduba a néger,
saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,
bőrömmel és szagommal el,
itt fal, itt szög, itt félelem van,
és nincsen senkinek se hely.

Julia Hartwig: (Az öregember...)

 Az öregember beleesett a sárba és hóba, feláll és
bocsánatot kér.
   Az öregember az orbáncfüves üveget a gyógyszertár
pultján felejtette, visszamegy és bocsánatot kér.
Az öregember feltolakszik a zsúfolt villamosra, alig
kap lélegzetet.
   Az öregember senkit sem rémisztget a halálával, senkivel
sem osztozik kétségbeesésében, és nem panaszkodik,
hogy számára előbb minden túl korán volt, aztán meg túl
későn.
   Az öregember emlékszik, hogy felültették egy úszó
jégtáblára, lehajították a szikláról, kitették egy lakatlan helyre,
vagy egy ólban hagyták, hogy megfagyjon. Az öregember
emlékezete az emberiség emlékezete.

Dabi István fordítása

2018. október 6., szombat

Radnóti Miklós: Rejtettelek












Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Gyurkovics Tibor: Naphimnusz












Ahogy a fűben ülök és
az arcomat a napba tartom,
úgy töri át a napsütés
mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,
a fényeken kiéleződöm,
úgy hordom ezt a meredek
hegyes ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,
sokasodnak a fényes üszkök
madársújtotta testemen,
napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,
mint lógó ember a kötélen –
eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem.

Pilinszky János: Akár a föld




Akár a föld, hol mozdulatlan
szárnyalok majd és porladok;
akár a víz, olyan közel van
a sírás ünnepélye. 

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

                  Évának

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
házadon ablak már nem leszek,
s nem leszel ház, ha bújó leszek.

Ezután már semmit se együtt –
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor a vizsgáira készült.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

1988. május