Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy míg az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, –
s szivemben nappal újra megtalálom, –
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, –
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2×2 józansága hull rám.

Juhász Attila: Áldozás

Ölelkezés után a
legszebb a hangod. Akkor
egymásban csendesül le
a lélegzet s a lélek.
És sejtekig szabad lesz
a két test; ismeretlen
dajkál a földmelegben
a lassú fény, s tovább ölel
a színeváltozással

Ez legtisztább fohászunk
a titkokat sugalló
ártatlan égiekhez.
Halk és nyugodt, akárcsak
a ringató öröklét.

Egymás csöndjében hallgatunk.

Parancs János: A holnapokra várva

Ki tudná biztosan, hogy
elérkezett-e az idő?
fölkészült-e már a lélek
a váratlan fordulatokra?
A megalázó helyzetekben
vagy a szerep csapdájában
harisnyaálarc torzítja el
mindannyiunk vonásait.
Negyvenes éveimtől búcsuzóban
sem ismerem még a cselvetés
ördögi bugyrát, indítékait.
Nem hiszek annak, amit a két
szememmel naponta látok:
a nyerészkedő hazugságot
s annak piszkos, kis üzelmeit.
Még sincs semmi baj:
engedelmes, ostoba birkának
beállhat bárki közénk a sorba.
Itt tartunk most, a holtidőben,
a megpróbáltatások kezdetén,
amikor a múlt aládúcolt és
ingatag szerkezete összecsuklik.

Aknay Tibor: Aranykor

Anyám krumplit pucolt az konyhaasztalon.
A kis piros vájlingba dobta a hámozott darabokat,
a héjakat a szomszéd kiolvasott újságjára gyűjtötte
– mondván – szegény Tóbiásnak is kell élnie valamiből.
Így mindenki jól járt: a szomszéd anyámon segített,
anyám meg a disznón, mivel őt hívtuk Tóbiásnak.
Mi közben iskolába jártunk és építettük, és rendületlenül,
és csak fújtuk és fújtuk a mintamókust és zakatoltunk,
és hittanra is jártunk, amíg lehetett.
Őszinte szívvel utáltuk a gyerekszobánkba beköltöztetett
elvtársat, aki amúgy tele volt jóindulattal és
kisebbrendűségi érzéssel, de mégiscsak, meg azért is.
Volt, hogy nagyanyámék is velünk laktak, és nagyapám
folyton kiégette szivarjával a fotel kárpitját,
és Tóbiásnak adta a vasárnapi húslevest, mert
összetévesztett két teljesen egyforma a fazekat.
Akkor valamiért nevettünk az egészen, és mindenen,
és Rákosi pajtáson is, akinek minden dolgozó a fia,
és aki szivacstalpú cipőben megy át a Lánchídon.
Nem tudtunk sem Recskről, sem a Hortobágyról,
élveztük a hajnali sorállást a kenyérért,
és a kútház fedezékében jöttünk rá, hogy a lányok
 - nyilván nem véletlenül - mások,
és hogy ez biztosan jó valamire, de akkor még
nem foglakoztunk ilyen komolytalan dolgokkal.
Ez volt az aranykor.

Radnóti Miklós: Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Kántor Péter: Falevelek

hommage à W. S.

Falevelek kavarognak,
acsarognak, keseregnek,
lelkesednek, hazudoznak,
összevissza keveregnek.

Falevelek keveregnek,
hazudoznak, keseregnek,
lelkesednek, acsarognak,
összevissza kavarognak.

Falevelek összevissza
hazudoznak, lelkesednek,
keseregnek, acsarognak,
kavarognak, keveregnek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már – s itt volna már a végem?

Seléndy Balázs: Korosodás

Úgy gondoltad, hogy a „korosodás” szó azt jelenti,
hogy néhány ránccal gazdagabb leszel és hajad megőszül,
de máskülönben megmaradsz többé kevésbé annak,
aki felnőtt életed zömében voltál.
Hát igen... engedd meg, hogy
mondjak neked valamit finoman sejtető, gyengéd szavakkal:

GYÖKERESEN TÉVEDTÉL!

Az öregedés nem az, nem az egyáltalán!
A szó alatt az értendő, hogy
egy szerv hirtelen kijelenti, neki ebből elege van és mielőtt a hirből felocsúdsz
már itt a második, a harmadik,
s ha nem is mondják fel teljesen a szolgálatot, olyan kevés erő marad bennük,
hogy az élet a korlátozások
hosszú listája lesz,

tested olyan részei kezdenek fájni, amelyekről soha nem gondoltad volna,
hogy ezek fájni is képesek,

barátaid a föld alá potyognak, egyik a másik után,
a világ kiürül ismert dolgokból
és megtelik vad idegenséggel,
annyira, hogy úgy érzed, s joggal,
hogy egy tizenkét éves gyerek is többet tud róla,
mint te nagy tudásoddal és tapasztalataid özönével,

öregnek lenni azt jelenti, hogy megtanulsz egyedül élni
úgy, hogy ne érezd elhagyatottnak magad,
azt jelenti, hogy tanulsz alázatot, ha sok éved ellenére
még mindig nem tetted magadévá ezt,
az élet első fontosabb leckéjét,

igen,
de sokunk számára az öregedés
örömteljes várakozás is egy találkozásra Valakivel,
akinek jósága
minden dolog és minden ember jóságát felülmúlja,

öregnek lenni azt jelenti, hogy tiszteled a jelent
és nézel a jövőbe ajkaidon a minden kor
ártatlanjainak
bizakodó mosolyával.

Csoóri Sándor: Panaszos asszonyi ének

Nem tudok nélküle élni,
s nem tudok már vele sem.
Szívemben kőágyon fekszik
a megrontott szerelem.

Egyik nap bánata szépít,
másik nap menekülök.
Fehér liliomok közt
félek, hogy megőrülök.

Dalolva dőltem karjába,
lopnám most vissza magam:
Ha boldog nem lehettem,
hadd lennék boldogtalan.

Dsida Jenő: Az utcaseprő

Hajnal. Dúdolva ballagok
hazafelé sok apró-cseprő
dallal szívemben. Rámköszönsz,
te szegény, piszkos utcaseprő.
Oly tisztességtudóan köszönsz,
míg körülted porzik a reggel:
egyszerre csordultig telek
alázattal és szeretettel.
Megállok s elnézem soká
zsíros, barázdás arcodat,
gémberedett, nagy kezedet,
torzonborz, sárga bajszodat
fölötte a pálinka-gőzzel.
… Őt látom most, a mennyeit
benned, ó rongyos utcaseprő,
ki sepred a föld szennyeit,
ki világ bűnét elveszed
és jó vagy minden emberekhez…
Testvér, ha az üdvösségre jutsz,
rólam el ne feledkezz!

Gyurkovics Tibor: Az idegen

Nem írok neked. Nem beszélek.
Nincs semmi mondanivalóm.
Szeretlek, eszlek és föléllek
háromszázhatvanöt napon.

Megosztani még egy sziporkát,
fikarcnyi álmot sem tudok,
ezért, mint oduba a néger,
saját bajommal elbújok,

el saját feketeségemmel,
bőrömmel és szagommal el,
itt fal, itt szög, itt félelem van,
és nincsen senkinek se hely.

Julia Hartwig: (Az öregember...)

 Az öregember beleesett a sárba és hóba, feláll és
bocsánatot kér.
   Az öregember az orbáncfüves üveget a gyógyszertár
pultján felejtette, visszamegy és bocsánatot kér.
Az öregember feltolakszik a zsúfolt villamosra, alig
kap lélegzetet.
   Az öregember senkit sem rémisztget a halálával, senkivel
sem osztozik kétségbeesésében, és nem panaszkodik,
hogy számára előbb minden túl korán volt, aztán meg túl
későn.
   Az öregember emlékszik, hogy felültették egy úszó
jégtáblára, lehajították a szikláról, kitették egy lakatlan helyre,
vagy egy ólban hagyták, hogy megfagyjon. Az öregember
emlékezete az emberiség emlékezete.

Dabi István fordítása

Radnóti Miklós: Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.