Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném
elmondani, ahogy a fákhoz beszélek,
egyszerűen, rím nélkül, elhajítva
minden feleslegest, ahogy a holt
ágyánál nem lehet körmondatot
faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt
feltartva karodon, a rémület
és az öröm nem bomlik mondatokká:
megszületett. Minek tovább beszélni?
Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.
El kell engednem az esőt, az éj
szelíd szörnyeit, mindent, amibe
kapaszkodtam, átlósan állva a
valóság és látomás között:
szelíden és szilárdan vonsz a földre,
s ujjaim lesiklatod a végtelenről.
Szemem visszatágul az elhagyott
félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,
kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,
vállamra vettem, úgy vittem haza,
míg patakom tejét fenékig itta
a szomjas Medve csillag? És magam
helyett mit adsz nekem, akit
kiemeltél belőlem, s most üresen
várom, akár a korsó: tölts meg újra.
Látod, most azt is el tudom viselni,
hogy nélkülem is régi rend szerint
forgatják testüket a hűtlen égitestek.
