Petőcz András: A nappaliban

valamire vár, aki örökké csak várakozik,
telefonhívásra, üzenetre a közösségi oldalon,
vagy egy gesztusra csupán, talán egy levélre,
vagy hogy megzörren a bejárati ajtóban a kulcs

valamire vár, akkor is, amikor dolgozik éppen,
amikor a mindennapi teendőit végzi, vagy
csak figyeli egykedvűen, miként is múlik az idő,
vár valamire, fejét lehajtva, csendesen várakozik

minden megváltozna, ha!, mondja magában,
és pontosan tudja, hogy nem változik semmi,
soha nem változik semmi, csak a mozdulatlanság,
csak a mozdulatlanság marad mindörökké

ül a nappaliban, valami asztalra könyököl éppen,
minden csendes körülötte, még a bútorok is némák,
hallgatnak még a bútorok is, nem recsegnek a székek,
és a padló is: mindegyre hallgat, konok közömbösséggel

minden megváltozna, ha!, ismétli magában,
és tudja, hogy semmi esély nincs a változásra,
majd hogyha lepereg mindaz, ami még idő,
akkor a várakozás is végre véget ér

Petőcz András: Az idő visszaforgatása

valaki újból és újból visszagondol,
valamire, ami megtörtént valaha,
valamire, ami mindennapjai része lett,
és amit nem tud elfelejteni soha már

valaki újból és újból bejárja az utakat,
jól ismert otthonok felé jól ismert lépcsőkön
kapaszkodik felfelé, fel, egyre feljebb,
míg el nem jut valami ismeretlenbe

valami ismeretlenbe, ami már nem az övé

valaki újból és újból visszagondol,
visszaforgatja az időt, pergeti egyre,
az összes óráját visszatekergeti,
kezdődjön újból az akkori időszámítás

akkoriban még ott volt vele, és együtt,
és együtt, minden pillanatban, úgy,
ahogy soha, semmikor, soha, senkivel,
úgy, ahogy csak a múltban, csak a jövőben

valaki visszagondol, miközben ismert
utakat jár be, látszólag minden változatlan,
hűvös és távoli szél mozdul körülötte,
és hűvös és távoli, ami volt, ami lesz

Bertók László: Ha hiszel

Az Úr adta, az Úr veszi el.

Bizony, sokkal könnyebb, ha hiszel.

Bertók László: Kincs

Keresgéled a kincseket, de hol?

A boldogsághoz elég egy mosoly.

Bertók László: Társas

Ha nem vagy magadnak jó társasága,

Hiába futsz el a társas magányba.

Bella István: Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova
csodálkozás riasztott engem
Megyek zuhogó szédületben
Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona
virága kong mégis időtlen
a decemberi levegőben
a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora
a tündökléstől sorra kigyullad
Zúg az éj Bordái sípolnak
mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada
maga dalol zuzzos füveknek
Azt kéne mondanom szeretlek
és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia
ez az egész télről tűzvészről
Annyi az igaz az egészből
magam vagyok mint még soha

Kálnay Adél: Ima

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

Paul Éluard: Szabadság

Kis irkalapjaimra,
padomra és a fákra,
a porra és a hóra
felírlak én.

Minden beírt papírra,
s minden üres papírra,
hamura, kőre, vérre
felírlak én.

Ó képek aranyára,
harcosok fegyverére,
királyi koronákra
felírlak én.

Erdőre, pusztaságra
fészekre, rekettyésre,
zengő gyermekkoromra
felírlak én.

Az éj csudáira,
fehér cipó napokra,
szerelmes évszakokra
felírlak én.

Az elrongyolt egekre,
a nap lápos vizére,
s a tünde hold tavára
felírlak én.

Mezőre, láthatárra,
szárnyrakelt madarakra,
az árny malmaira
felírlak én.

Minden hajnal hevére,
tengerre, hajókra,
megőrült hegyekre
felírlak én.

Felhő pillékre és
verítékző viharra,
a méla, unt esőre
felírlak én.

Szikrázó villanásra,
színek tornyaira
s a meztelen valóra
felírlak én.

A fürge kis dűlőkre,
a fennlengő utakra
és égrenyúlt terekre
felírlak én.

A fényre, mely kigyullad,
a fényre, mely elalszik,
sok régi otthonomra
felírlak én.

Szobámnak a tükörben
kettészelt gyümölcsére
ágyam üres héjára
felírlak én.

Nyalánk kis kutyusomra,
két nagy tapsi fülére,
balog mancsára is
felírlak én.

Ajtóm szűk padlatára,
meghitt kis tárgyaimra,
az áldott lángú tűzre
felírlak én.

A nyíló női testre,
baráti homlokokra
és felémtárt kezekre
felírlak én.

Döbbenet ablakára,
figyelmes ajk-ívekre,
s csönd fölé magasan
felírlak én.

Feldúlt rejtekeimre,
ledőlt fároszaimra,
búmnak merő falára
felírlak én.

A vágytalan hiányra,
a meztelen magányra,
a halál lépcsejére
felírlak én.

A boldog gyógyulásra,
a szétfoszló veszélyre
s az újszülött reményre
felírlak én.

S ez egy szó erejével
kezdek el újra élni,
hogy felismerjelek
s neven nevezzelek:

Szabadság.

Fordította: Somlyó György

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Petőcz András: A behatárolt idő

Éppen 10 óra 22 perc, amikor ezeket a sorokat gépelem,
gépelem bele a laptopba, word formátum, microsoft word,
word, mint a szó, mondhatnám azt is, szó kiterjesztés, terjed,
terjed a szó, mondom, ha van percnyi időm, akkor gépelem,
gépelem, ahogy valamikor az írógép billentyűzetével kopogtam,
kopogtam, miként az apám is kopogott éjszakánként, ütötte bele,
bele az írógépbe mindazt, amit ki akart gépelni a fejéből, az idővel,
az idővel is versenyt futva, versenyt futok az idővel: végtelen,
végtelen idő takar be engem, futásom idegen tájban, miért gondolom,
gondolom, hogy végtelen az idő, ami az enyém, az én időm, miért,
miért hiszem azt, hogy mindig lesz idő, hogy lesz majd idő és képesség,
képesség mindarra, amit még fontosnak érzek, futok az idővel, miért,
miért, kérdezem magamtól, miért nem gondolom azt, hogy bármikor is,
bármikor is lejárhat az időm, nem gondolom, nem gondolom.

Most még nem deszka-földes-álruhásan, suttogom magamban,
magamban, ahogy a buszra szállok, vagy vásárolok, vagy éppen kulcsot,
kulcsot másoltatok, hogy bezárjam, amit be kell zárnom, és kizárjam,
kizárjam mindazt, amit ki akarok zárni, váltott lovaimat összeszedni már,
már nem tudom összeszedni, legfeljebb egybegyűjtöm mindazt,
mindazt, amit még egybe lehet gyűjteni, szélfútta szénakazal, igen,
igen, ismétlem újból, még egybegyűjthető, mert van még időm, csupán,
csupán nyugodtan, óvatos mozdulatokkal gereblyézd össze a fűszálakat,
fűszálakat gyűjtök kupacokba, távoli földrész üzenete ez, ki az, aki,
aki összeszedi váltott fűszálait, ha elhulltak, és ki az, aki a földre,
földre vagy a fadeszkára fűszálakat vagy kavicsokat helyez el, suttogva,
suttogva valami imát, imafélét, vagy épp csak annyit, hogy nem végtelen,
végtelen az idő, de nagyon is behatárolt, futásodat elvégezted, de nem azé,
nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem az idő, az övé a kegyelem.

Anga Mária: Szerelmes beszéd

Nem vagyok átokkal átkozott,
hanem áldással teremtett, áldott.
Már nem ébred együtt a hajnal és a bánat,
virág lett a szívem, véremben termő,
szerelmet virágzó virág,
örökké nyíló, halált túlélő.

Gyolcstakarómat hajtogatom,
minden csillag ragyogása
fehérségében ragyog.
Titkaim az ég mélységébe vesznek,
áldott vagyok, áldással teremtett, áldott.

Oravecz Péter: Felidae (I)

Gyerekként tátott szájjal néztem
a tűzkarikán átugró oroszlánt.
Csodáltam tanult bátorságát,
s hogy sörénye épségben maradt.

Aztán szembesültem vele,
hogy képtelen vagyok kancsóból
pohárba tölteni bármit anélkül,
hogy egy csepp félre ne menne.

Egy nősténytigrissel viaskodtam
egész gyerekkoromban. Fegyverem
nem volt, hát szavak tüskéivel
szórtam fel az aréna porát.

Bárhová mentem később, egy zacskóra
való tüske mindig volt zsebemben.
Amerre jártam, nyüszítő fenevadak
nyalogatták véráztatta mancsaik.

Aztán lett egy macskám,
aki megtanított dorombolni.
A lágy, sebezhető testtájak
simogatásra bírták kezeim.

Mikor még kölyök volt,
állatorvostól állatorvosig
cipeltem, folyton felsebezte talpát
a kristályszemcsés alom.

Közben megtanultam azt is,
hogy a borosüveg nyakára kendőt
kell tekerni, mert legalább
egy csepp mindig félre megy.

Egy reggel tükörbe néztem,
kócos sörény borította fejemet.
Megértettem: nem félhetek
a tűztől, ha magam is tűz vagyok.

Állig begombolt hallgatásod előtt
anyaszült meztelen állok.
Erős vagyok és sebezhető.
Legyen meg a te akaratod.

Gősi Vali: Csak szeretni

A költő sem akar végül már semmit,
csak gyengéden szeretni, ráncos,
erőtlen kezével írt versét
az emberek szívére tenni.
A jó csöndre vágyik, az ihletet szülő,
mély hallgatásra, és a lényeget még
a csöndből kiássa, de nem akar mást,
semmit, csak gyengéden szeretni,
és legalább néha önmagának megfelelni.

A szíve sem kóborol végül egyre-másra,
tisztul a vágya, és ha nagy-sokára
szárnyakat bont a szavakká érlelt,
szelíd gondolat, a költő végül
nem akar mást, semmit,
csak gyengéden szeretni,
belecsókolni szerelmes versét
a lüktető, zajos, elvadult világba.
Ennyi csupán a költő utolsó vágya.

2019

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Ballag már

Ballag már az esztendő,
vissza-visszanézve,
nyomában az öccse jő,
vígan fütyörészve.

Beéri az öreget
s válláról a terhet
legényesen leveszi,
pedig még csak gyermek.

Lépegetnek szótlanul
s mikor éjfél eljő,
férfiasan kezet fog
Múlttal a Jövendő.