Puszta Sándor: Kövezés

Ap. Csel. 7, 54

Óh ezek a kövek
Ó ezek az apró horzsolások
ez akaratlan akart félkézzel dobások
e csenevész nyers féligzöld halálok
nyakig kőben állok

igy raksz háló-homályba
kőből fonod fonod a sok szemet
mi sem élni sem halni nem ereszt
nem lehet kitörnöm
kezed szűkíti egyre
ez a kő a börtön

csak zuhog haragvó jégverésed
hajló búzádon, mi odaát lesz ének
züllött csokor
mit száz, kéz fűz egybe
s nem öl meg egy se

egyetlent emelnél, dobnál Te
s tudnál vele holtra találni
Glória! Mégis látlak
a nyitott egekben Isten jobbján állni!

Puszta Sándor: Te minden

sorsod már emlék
Te Minden
megismételhetetlen
emberi létű
szakadatlan feledés
folyamatos föltámadás

Puszta Sándor: Soha többé

madarak mélabúja
virágok szomorúsága
gerlicecsontú idő
végetér
a tojáshéj lehull
a napok kitollasodnak
a fészekból kirepülnek
neked nincs
vissza
soha többé

Váci Mihály: Eső a homokra

Használni akartam - nem tündökölni,
sem esztétikák rangsorát pörölni.
A hallhatatlan szent tülekedésében
lemaradtam - a startnál már lekéstem.
ezért a pályát messze elkerültem,
a robotoló tömegbe merültem,
és dolgoztam hajnaltól éjszakáig,
a gondolat míg csonton átvilágít,
s míg csillagok közt kószált annyi bajnok,
- gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok.
Nem restelltem leszállni a keresztről,
ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl;
s két megváltó ihlet közti szünetben
értekezleten szóltam - bár ügyetlen.

Nem hittem én az elnyomott zsenikben:
ki tenni akart - az tehetett itten!
Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is - megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna - volt! - miért élni, meghalni.
Voltak milliók - elhagyva ügyükben -
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor - közülünk várva hősét.
Ez az idő se nyújtott kevesebbet,
csak mi - fiai, voltunk kevesebbek:
bősz nagyravágyók: lesve a csodákat,
nem tettük azt, amibõl csoda válhat.

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni:- szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: - telet a gyertya lángja;
szelidítni: - aszályt a szik virága;
rázni a világot: - szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: - karsztot a felhők;
lázadni: - úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? - parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad:- hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni:- hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni - eső a homokra -
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyűjt a mély:- soká isznak belőled!

Falu Tamás: Két szívvel

Hol keresselek? 

Hol találjalak?

Mely csillagról jössz,

melyik nap alatt?

Van-e bensődben

ismertetőjeled,

szíved jobb, vagy bal

oldalt viseled?

Én egy csillagról,

onnan származom,

hol szívet hordunk

mindkét oldalon.

Illyés Gyula: Viharban

 Dörgött az ég, ömölt az eső, 
nem szólt, csak egy madár;
ő tudta – úgy is lett –, kitisztul 
most már a láthatár.

Hogy fújta itt a kis fenyőfán; 
hogy jön a jóidő!
Úgy fújta, mintha fényben égne 
máris erdő-mező.

Úgy fújta, versenyt a viharral 
a büszke, hetyke dalt,
hogy végül is leénekelte 
a bőgő zivatart.

Hogy mi az érdem, ha előre 
tudta: közel a fény?
Semmi. Csak az – hogy ázott-fázott, 
remegett, félt szegény!

Szabó Miklós: Pannonhalmi monológ

Én nem merném azt mondani: nézd,
Isten ez vagy amaz. és itt lakik vagy ott!
Van egy rejtelmes, titkos, mély Erő,
mely a világon mindent alkotott.

A világot és önmagát is Ő,
ídőtlenséget s minden végtelent,
Ő, kinek nincsen tér, idő, sem lét,
mert mindez benne él s egyet jelent.

A harmónia s ellentét is Ő.
világ-omlás és világ-születés,
és nem lehet Őt megnevezni,
mert ahhoz minden fogalom kevés.

Mindegy, hogy hívják! Anyag, Szellem!
A lényeg fontos, az örökvaló.
a rnozgás, mely belőle lüktet,
az ismeretlen emanáció.

Nem jámbor mesék jó öregje.
ki madarakra s hajszálra vigyáz,
de ki mindebbe törvényt oltott
s azt követvén vet magot a kalász,

Hiú remény tagadni s abban hinni:
ha tagadjuk. attól már nincs is Ö, -
csak rnosolyog, nagy hatalom mosollval
s bölcsen hallgat, Meg nem nevezhető!

Csak lüktet, árad, szétsugárzík,
anyagát szórja szerte, Ős Anyag,
mindegy, hogy hívják: önmagából
repít ki fényt, szül galaxisokat.

Ha tagadjuk is, közelítjük,
ha hisszük is, meg nem értjük soha.
Ő, kiben minden lehetséges,
s e csodátlanság maga a csoda!

Puszta Sándor: Füvekre hajlik a dér

most már onnan bentről 

örökké fúj a szél 

most már onnan bentről 

örökké havazik
most már onnan bentről 

örökké megy le a nap 

nem törli le senki 

a deret szivemről

Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Báger Gusztáv: Exit

Vasadi Péternek

                     „Ki az az ember, aki él, s halált nem látna, 
                     s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből?” 
                     (89. zsoltár 49. vers) 

Van Valaki. Valaki van.
A Van, a Vagyok.

A Rejtőzködő,
ki visszatér megint.

Átlép az időbe, átrendezi
a terepasztal tárgyait.

Oltárt emel Neki
a születő emlékezet.

A széles óceán előtte
oszloppá tornyosul.

S akkor a Kegyelmet
új ihlet sugara hatja át.

Baranyi Ferenc Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol! 

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.                                   

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál. 

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?! 

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam. 

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember. 

Takács Zsuzsa: A vendég monológja

Molyrágta kosztümgallérom sebei
lüktetnek a kopott szőrmeboa alatt.
A család egy évben egyszer
karácsonyestére befogad, de nem
hagy időt a melegedésre. Lehet, hogy
hideg? És így szeret? Vendégnek
lenni talpig feketében, akit a házi-
asszony a főhelyre ültet, mivelhogy
ő a legidősebb rokon. A szemek
kereszttüzében gyorsan elhanyatlom.
De nem adom ilyen olcsón magamat,
előbb még elmosogatom a konyhának
nevezett jégveremben az odaégett
serpenyőket, a vaníliakrémtől csúszós
ólomüveg készletet. Kis porciókra
osztom és felcímkézem a sültet,
a köretet. Emlékezzenek rám, hiszen
jövőre én már nem leszek. Behúzom
magam mögött az ajtót. Hallom még
a lépcsőn lefelé az üdvrivalgást, a nagy-
szájú kamaszlány s az ájtatos szülők
egymás nyakába borulnak. Az ünnep
folytatódik immár nélkülem.

Biblia

Bogdán László Cserdi polgármesterének emlékére 

 " Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik."   

Ap. Csel. 10, 34-35

Wass Albert

 " Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad, és nem heged be."