Trausch Liza: Adventi ajtó

" Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek." 

Jelenések 3,20 

      Az ajtó egy különös valami. Elválaszt és összeköt. Az ember és Isten közötti ajtót azonnal a bűneset után az ember zárta be. Öltözött, bújt, magára zárta az ajtót. Milyen őszintén el lehetett volna még akkor mindent mondani az Úrnak. Hiszen ő kérdezett: "Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak?" (1Móz 3,11). Isten még kereste a kapcsolatot az emberrel, ő még zörgetett. Jól tudta, mi történt, mégis zörgetett. Az ember pedig hazugságaival, kifogásaival bezárta az ajtót. Azóta minden ember zárkózott, bizalmatlan, és ez teszi tönkre az életét. Vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, hogy kiderüljenek. Ha beszélünk, sok minden világosságra jön. Inkább nem nyitom ki a számat. A bűneset után elkezdődött a képmutatás, ami azóta is tart. Aztán Isten is bezárta az ajtót. Az Éden ajtajába odaállította a Kérubokat. Megszűnt a közösség Istennel. Négyezer év zárt ajtók mögött! A négy adventi gyertya a négy évezredet jelképezi. Jönnek a próféták, hangzik az Ige, vannak kijelentések, ígéretek. De igazi mély kapcsolat nincsen. Nincs Atya! Nincs szeretet, nincs igazi öröm! Lehet így élni?! Kinyílik-e még egyszer ez az ajtó? Ki nyithatja ki? Aki vétkezett? Nem, Testvér - csak az Isten-ember, Aki Isten és ember. Az ő áldozata az Emberfiának áldozata. ő mondja ki a döntő szót: " Elvégeztetett!" A templom kárpitja, a csukott ajtó a tetejétől az aljáig kettérepedt. Megnyílt az ajtó! Lehet bemenni. Tudsz-e örülni annak, hogy Jézus nevében mehetsz az Atyához? Jézus a testének kárpitján át megy az Atya elé. Bemutatja az áldozatot, és Isten megbékél az emberrel.      

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Rónay György: Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek, 

tudhatjátok, hogy közel van a nyár. 

Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg 

korcs ágaimon más, mint a halál? 

Amikor jelek lepik el a mennyet, 

álmunkból kelni itt az óra már. 

De ha hozzám jössz, pedig megüzented, 

angyalod mégis álomban talál. 

Meg akartál rajtam teremni, rossz fán; 

Nem voltál rest naponta jönni hozzám. 

Ajtóm bezártam. Ágam levetett. 

Éjszakámból feléd fordítom orcám: 

boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! 

Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Bódás János: Elé megyek

A hó csendben lebben, 

nagy lepke-pelyhekben 

s mindent belep… 

Fehér lett a sivár, 

élettelen határ, 

erdő, berek.  

Meddig a szem elér, 

minden tiszta fehér, 

de ott maradt 

(eltakarva igaz) 

a szenny, a sár, a gaz 

a hó alatt. 

Vastagon hull reám, 

csupa hó a ruhám 

köröskörül. 

Ím, most hólepetten 

én is fehér lettem! 

…De csak kívül!  

Jön már, Kinek vére 

megmos hófehérre, 

elé megyek. 

Szívem trónjára ül, 

hogy Általa belül 

tiszta legyek.

Kassák Lajos: Advent van

Advent van, s átjárja lelkem 

a szeretet és az emlékezés. 

Rájövök ismét-tán ezredszer-, 

hogy szépen élni gyakran túl kevés. 

Szeretni szóban és tettekben, 

hinni, remélni szüntelen. 

Táplálni kell mosollyal, öleléssel, 

hogy emléked hibátlan legyen.  

Most visszarepülök gondolatban 

gyermeki önmagamba újra… 

látom, amint jancsi-kályha mellett 

anyám fagyos lábujjamat gyúrja. 

Hársfa teát tölt poharamba – 

˝ Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ 

Átmelegedett a testem, valóban 

s én azt hittem a tea tette azt.  

Ma már tudom, tőle volt meleg. 

Ölelés, szeretet, gondoskodás 

ezek voltak mitől az a ˝jó˝ 

a testem és a lelkem járta át. 

Ez adta azt a boldog érzést, 

mi ma is rám tör, ha a múltba 

révedek. 

Hiánya – így advent idejében –

fájón kéri vissza az elmúlt éveket.  

Emlékszem a finom illatokra, 

ami a konyhát járta át, 

mikor sült a finom mézes, 

és a lágyan foszló mákos kalács. 

Arca piros volt az izgalomtól, 

mikor a szobába engedett, 

csilingelt egy üvegpohár szélén: 

˝ Itt az Angyalka! Megjelent!˝  

Futottunk mind a fenyő köré, 

ámultunk, örültünk nagyon. 

Ezt a boldog érzést fiaimnak 

minden karácsonykor átadom. 

Már negyedszer töltjük el nélküle 

a karácsony szent ünnepét, 

de lelkemben ott mosolyog képe, 

ahogy átöleli hét kisgyermekét.  

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, 

ha gyertyafényben rá emlékezünk 

s tudom – onnan fentről ő is nézi: 

Ugye mindenkit szeretünk? 

Jusson szép szóból bárkinek! 

Simogató, ölelő kezekből, 

mosolytól csillogó szemekből 

áradó tűz gyújtson fényeket!  

Muzsika szálljon a gyermek kacajból, 

áhítat járja át a lelkeket! 

A szeretetet, mit tőle tanultunk 

naponta adjuk át mindenkinek.

Pilinszky János: Életfogytiglan

Az ágy közös.

A párna nem.

Faludy György: Jövendő napok

A történelmet nem tudni előre. 

A leányok a múltnál sokkal 

szebbek, 

a fiúk sportolók, vidámak, 

és egyre műveletlenebbek. 

Hét nemzet gyárt atombombákat, 

mint régen gépfegyvert meg ágyút. 

Ha kérdezed megvígasztalnak: 

Azért gyártjuk, hogy ne használjuk. 

Egymilliárdnál jóval többek 

a kínaiak. Mi nem törődünk 

velük. Dolgoznak s hallgatnak. 

Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk? 

A sarki tenger roppant jégtáblája 

kiolvad a jegesmedvék alatt. 

Elég-e a növekvő tenger ellen 

imákból szőni védfalat? 

A Nagyalföld sivatag lesz, 

porfelhő, szikkadt, piszkosszürke. 

Csak az Úr hangja segíthetne, 

de Isten sosem fú a kürtbe.  

Szente B. Levente: (Szelíden)

aznap haját bontotta a dió 

pompájában a maga teljében 

hajlott hátú vén fa állt fölöttünk 

akár az egyetlen megmaradt fényképen 

mi ketten szinte tétován 

kezed kezem fogta éppen 

hajad arcodba fújta a szél

bal kezeddel megigazítottad 

előre néztél szelíden 

szépen és ártatlanul nevettél 

pitypangeső közeledett felénk 

aztán az a pillanat 

az a csodás pillanat amikor 

csak álltunk kissé remegve 

majdnem bátortalan ott ölelt át minket 

a félárnyék a napfény a szél 

és körüllengett a rét illata 

a sok ezer virágot meg a fákat véltük hallani 

a közeli patak csacsogó suttogás volt 

miként az érett eper ajkad nyitva 

én megértettem valamit – 

a távoli felhők buja összevisszaságát 

a madarak röptét hogy őket sose irigyeljem 

fejemben hangok jöttek-mentek 

furcsák tiszták akár a régi éden csillagvirág zenéje 

én föléd hajoltam egészen

csöndesen mély tisztelettel szóltam 

nézd kedvesem hát nem csodálatos 

nézd a szitakötőt 

násztáncát éppen nekünk járja 

te megcsókoltál 

s a diófára kacsintottál 

lehajló ágára kötöttél egy piros pántlikát 

Jézus panasza (szoborfelirat)

" Ti, Mesternek hívtok - és nem kérdeztek engem.  

Útnak neveztek - és nem jártok rajtam.  

Világosságnak hívtok - és nem néztek rám.  

Életnek neveztek - és nem kerestek engem.  

Bölcsnek hívtok - és nem követtek engem.  

Hatalmasnak neveztek - és nem kértek engem.  

Irgalmasnak hívtok - és nem bíztok bennem.  

Igazságosnak neveztek - és nem féltek tőlem.   

Ha egyszer örökre elvesztek - ne okoljatok engem."  

* 

(A lübecki Krisztus-szobor felirata)

Pilinszky János: Levél

Szállást adtál, egy éjszakára

megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;

megszálltál mindörökre.

Faludy György: Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Nyolcvanhat évig álltam fenn az állvány
csúcsán, Uram, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még, vén bűnöst, szeretni
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

(Firenze, 1935)

Áprily Lajos: A láthatatlan írás

Hull künn a köd 

s a színeket kioltja. 

Csak egy marad: 

a kúpos erdő kék-fekete foltja. 

Ülök magam 

tompán a téli ködben,

s zord vonalad 

az erdőn túl ma is szemembe döbben. 

Most messze vagy: 

különös, más planéta. 

Vallok neked, 

mint régi és divatja-múlt poéta. 

Az erdőn túl, 

valaha így neveztek – 

A köd mögött 

akkor is így idéztek és kerestek? 

Én a neved 

mindig halkabban ejtem, 

elhallgatom 

s tán nemsokára tengerszembe rejtem. 

Pedig tudom: 

te vagy a Hang, a Hívás, 

szívó Delej 

s szemembe sajgó Láthatatlan Írás. 

Elhullhatok, 

eltép a hűtelenség: 

homlokodon 

egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség. 

Te megmaradsz: morajos szikla-ország, 

történelem,

lelkemen-túli, zord kívülvalóság.

S mégis: velem

egy-test vagy, mint a titkom. 

Nincs messzeség, 

nincs vád, mely életemtől elszakítson. 

Más benned él, 

foghat, taposhat, únhat. 

Kút vagy nekem 

s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat. 

Patakjaid 

bennem el nem apadnak, 

mélységeid 

mélységeimben kinccsel felfakadnak. 

Vadméheid 

a rétemen toroznak, 

havasaid 

nárciszaim csokrában illatoznak. 

Ösvényeid 

a két talpamban élnek, 

harangjaid 

hajnal körül a tornyomban zenélnek.

Fellegeid az én tetőmre szállnak, 

viharaid 

az én barlangjaimban orgonálnak. 

S ha hallgatok, 

nem tudom: ritka csendem

bennem van-é, 

vagy künn, a benned alvó rengetegben?

S a nagy moraj, 

nem tudom, hegycsuszamlás? 

Fellegrobaj? 

Fadöntés? Lélekomlás?  

Reményik Sándor: A Mount Everest pártján

Fajomnak, az emberfajtának 

Árulója: a Hegy pártján vagyok. 

Akarom, hogy az utolsó orom 

Szűz jegét ne tapodja lábatok. 

Maradjon egy csúcs a világ felett 

Érintetlen, mint holdbeli hegyek. 

Fajomnak, az emberfajtának 

Árulója – bár szánom azokat, 

Akik tetemeikkel töltik be 

A vért szomjazó szakadékokat: 

Kívánom, bár az ember hősnél 

hősebb – 

A Hegy maradjon mindíg az 

erősebb. 

Maradjon egy csúcs a világ felett, 

Ahova úgy szállhat a gondolat, 

Hogy ottan ember nem járt még 

soha, És oda nem vitt szemetet, sarat, 

Ember felett álljon ez az orom, 

Örök-jégből világító-torony. 

Ezen az ormon ne lobogjon zászló, 

Ne lobogjon se brit, se gall, se más. 

Mint a csillagok, közömbös legyen, 

Semleges legyen, mint egy 

látomás. 

Legyen mindenkié és senkié – 

Útjelző kő az Úristen felé. 

(1924 július)  

Turi Tímea: Köztisztelet és közutálat

Nem szeretnék elnök lenni. 

Egy stábbal élni úgy, hogy nincsen főnököm. 

Hogy rólam szóljon minden szalagcím, 

miközben rettegek az újságot kinyitni. 

Ki sem nyitom. Ha útnak indulok, 

nem is tudom, milyen dugóban állni 

vagy végighajtani az úton 

a csatornák biztosítása nélkül. 

Nem, nem szeretnék. 

Túl nagy az ár, és hosszan kell fizetni, 

a győzelem öröme oly rövid. 

A köszönőbeszéd alatt már torkom fojtogatja 

a köztisztelet és közutálat között fennálló 

feszültség. 

Én nem szeretnék elnök lenni, 

inkább a villamoson a kisember, 

aki nem tud A-ból B-be jutni, 

mert egy szalagcím miatt lezárták a várost.

Varró Dániel: Vers az elektronikus levelekről, amiket váltunk

A szívem el van, ó, egészen andalodva, 

és ímé, reszketeg, 

amióta veled éjente, hajnalonta 

itt ímélezgetek. 

S e szív – akár a jég Montblanc csucsán, 

ha meggyúl – 

felolvad, szétreped, 

ahányszor értesít a gép, hogy Önnek 1 új 

levele érkezett! 

És az egész világ csak egy linkgyűjtemény, 

s a dolgok benne linkek – 

kattintsak bárhová, folyton te tűnsz elém,

te vagy honlapja mindnek. 

Be kell ugyan, hogy érjem egy jpg fájllal, 

míg gépelek vakon 

(mivel te otthon ülsz, amit a szívem fájlal, 

s én itt, ahol lakom) 

de épp ezért van úgy minden, ahogy remélem, 

s vagy az, kit képzelek, 

s nem éktelenkedik nekünk még itt e mélen 

se pont, se ékezet  

Ayhan Gökhan: A nagyotmondó állatok

„ Felépült a toronyház 

mit a magas leforráz. 

Képzeljétek, a torony 

félelme a tériszony.” 

Ezt mesélte a medve, 

s nézett a többiekre. 

„ Én ismertem egy csigát, 

fájt neki a lassúság.” 

„ A barátom szúnyogként 

kerülte a meleg vért. 

Csak hideg tejet ivott, 

egyszer egy tejcsarnokot.” 

„ Szerintetek lehet-e 

varjúszín nem fekete? 

Ismertem egy vak varjút, 

a sötéttől elájult.” 

Az állatok elmondták 

a sok-sok furcsa mondát. 

A bagoly utolsóként 

hohót huhogva szót kért. 

„ Jól ismertem egy baglyot,  

csípte, aki hazudott.” 

A hely gyorsan kiürült, 

mindegyik elmenekült.