Tornay András: Tudom, hogy mindig velem vagy

A legnagyobb titkod, hogy

rejtőzködsz, s mégis itt vagy

tüzed lángol, s mégsem ég el soha

kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól

csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe

néma minden hangszer, s

mégis szimfóniák születnek színeidből

A hajnal hallgatagságában

Az éjszaka nyugalmában

A múlt idő hibáiban

A jövendő álmaiban

A völgyben, a kanyarban

A földben, a magasban

Közelben és távolban

Könnyben és mosolyban

Tudom, hogy mindig velem vagy.

Szabó Magda: Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag

Sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni.

Gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni.

Induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni.

A jóságot még ma
el kéne kezdeni.

Óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni.

Puszta Sándor: Hála

Nem lettem hadvezér, sem hős.
Nem ültem tort vad csatákon.
Ha zeng a kürt, győzteseknek
A vivátot nem kiáltom.

Nem voltam emberfeletti,
De ember a borús mákon.
Köszönöm, hogy látom arcod
Megragyogni egy fűszálon!

Puszta Sándor: Agonia humana

a sárkányt ma sem öltük meg
a rák tovább épült bennünk
elesettek feküsznek a csatamezőn
ma sem támasztottuk fel a halottakat
sok miérttől keserűbb a szánk
egy fokkal sötétebb lett
börtönökkel falaztuk el a napot
sok kilométer szögesdrót-rácsot építettünk

megbocsátod-e Uram
hogy elfeledtünk ma is fényleni?

Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Ágai Ágnes: Ki nem akar magyar lenni?

Ez egy verscím?
Nem, ez egy kérdés.
Ebben a hazában
ki nem akar magyar lenni?
Minden magyar
magyar akar lenni,
mivelhogy az.
Nincsen nemmagyar magyar,
nincs magyartalan magyar.

No, persze
van kitagadott,
megkérdőjelezett,
bizonytalan,
kiebrudalt,
kikényszerített,
kihátrált magyar.

Ez egy huzatos ország.
Ki ide húz,
ki oda húz,
ki sehova se húz,
kit az ág is húz!

Magyar-Magyar Monarchia.
Sok király,
sok császár,
sok alattvaló
mindössze 93.000 négyzetkilométeren.
Régi dicsőségét
lámpással keresi az éji homályban.

A magyar
mindenütt magyar,
a lelke
és az akcentusa magyar.
Keveri idegen nyelvbe
bele magyar,
mert az neki
volt anya.

Magyarral
teli a nagyvilág.
Á, magyar!
Liszt, Bartók,
Puskas, Rubik!
És dicsőségesen megnyert
vesztes forradalmak!

A magyar viszi magával
a magyarságát!
A lelátókon: Ria, Ria...!
A pubban: Hogy az a jó…!
A magyar szíve
teli búval és bánattal.

Felismerni a magyart
cifra járásáról,
bejárja a Földet
és hazajön meghalni,
mert akkor már szeretik,
és magyarnak tartják,
igazi magyarnak!

Kamarás Klára: Őrizz meg…

Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben..
Búcsút veszek lombtól, virágtól..
maroknyi léttől.. csalfa nyártól..
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak!
Aki voltam.. s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.

Kamarás Klára: Kis szerelmes vers

Szeretlek! – talán mondtam ezerszer is,
ámde szívemből soha ki nem alszik
a láng, mely egyszer érted felcsapott.
Szeretlek, és őrzöm szívemben a lángot,
melyet az ősz ragyogása hozott.

Kamarás Klára: Ha költő vagy

Nem elég szép szavakat összerakni,
hogy hajnal, május, balzsam, kikelet…
Az igazságért tűzbe kell rohanni,
vagy tűrni kell, hogy megfeszítsenek!

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn, a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga…

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
Vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
… És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak…
… de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ…

Most mintha azt zúgnák a szélben:
– Vigyázz!
 – Vigyázok…
– Érted s értem!
 – Ha te kidőlsz, nekem is végem…

Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást.
Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
 Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre,
És nem idézi kérdő kék szemed…
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy. Isten veled!

Pilinszky János: Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.

Nemes Nagy Ágnes: [ Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.

Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.

Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.

A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.

Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?

– Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.