Happy New Year!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Anna Czekanowicz: (a gondolataimat visszaverő...)

a gondolataimat visszaverő
görbe tükör alakjára
formálom az életrajzomat
röptében csatlakozom a világhoz
meg-megbotlom a felhőkben
nem akarom tovább hallgatni
a fogatlan nagyhangúak
hazugságát a testvériségről
azt akarom hogy kegyes
világ vegyen körül
szobám négy fala között

/ Dabi István ford./

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,

hogy nagy lehetősége

az embernek a szürkesége,

nagy ajándék az,

ha valaki láthatatlan,

mert az ember gyenge,

és mert keskeny a híd

a valóság,

és a szerepjáték között,

ha az ember azt látja,

hogy csodáló szemek figyelik,

olyanná lesz,

mint a gyerekek,

elkezd játszani,

csak ez a játék veszélyes is lehet,

mert ebben a játékban

az ember könnyen elveszítheti

önmagát.

Gyurkovics Tibor: Négy évszak

1

Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el
a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.

2

Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja
az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
– egyszerűen fog fölfakadni.

3

A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,
melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?

4

Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és
nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.

Mezey Katalin: Testemben elrejted

Testemben elrejted 

halálomat.

Megtalálja az orvos

és kiveszi.

De Te újra 

elrejted valahol.

Az orvos az életemért,

Te a lelkemért harcolsz.

Gyurkovics Tibor: Test és lélek

A vertebrális csigolyákon

mered a test.

Az ember ül, mint a madár az ágon

és aztán énekelni kezd.

Gyurkovics Tibor: Szeretlek egy faluban

Mosott szagodat érzem,
pedig nem vagy sehol.
Kihajtott blúzban
egy asszony elmegy mellettem.

Egy asszony elhalad előttem,
mint Mária Magdolna,
a templomban mindenki tiszta,
öregemberek meg vannak mosva,
fiatal asszonyok meg vannak mosva,
a gyerekek aranyra sült bőre
ragyog a szem lámpája körül.

Szeretlek, kutyák fekszenek az udvarokon,
a vasárnapi porban,
amire mintákat rajzolt
tegnap a seprű,
nem is tudom, hol van ez a falu,
van valahol, Vas megyében,
vagy Szárszó ez, a halhatatlan Szárszó.

Szeretlek, megválthatatlanul.
Összeszalad egyetlen utcában a világ,
sorba állnak a fák, mert szeretlek,
ez a vallás, ez a vallásom, az Istenből valami.
Nincs tökéletesség.
Az órák elszaladnak karikalábukon
mint a keszthelyi diákok,
és itt marad az üres tér, tele hiánnyal, levegővel,
ahol kikerüli a fákat a szél.

Vonatra szállok. Holnap utánad megyek
és elmagyarázom, hogy nyitott kertben végződnek az udvarok,
ahol már kukorica van, zöld lobogóval,
a kerítésre oldalt köcsögök vannak tűzve,
ugye szeretsz,
szeretsz, ahogy akkor mondtad,
mikor a szavak öntudatlanok.

A kerítésen fehér futóka nyílik át kis szájával éhesen,
ugye szeretsz,
nem úgy, hogy megvársz ott az állomáson,
hanem a magány drótkötelein
és végérvényesen.

Megy a kocsi, a szalma száll le róla,
meg vannak mosva az emberek,
valamikor azt gondoltam, ilyenkor vasárnap
mindennél nagyobb a szeretet.

Valamikor úgy gondoltam,
szabályosak a nénikék,
kik vejükkel karjukon
végigmennek haláluk előtt a Főúton a templomból jövet.

Olyan soká éltem veled.
Gazdag vagyok.
Még mit
akarok?
Olyan tiszta volt minden óra,
mint a mai nap,
ahogy kezed két lemezébe fogta
halántékomat.

Bú, bá, viccelnék, napraforgót
forgatnék a kezem között,
hogy ne lásd a könnyemet,
mi a szemembe szökött,

nincs tökéletesség,
a művek sem azok,
mindegyik nagy, szent,
tolsztoji dolog.

Ugye szeretsz. A görögdinnyét
a műút mellett lehet venni.
Nem vagy sehol és nincs itt semmi.
Oly szép itt, hogy el se hinnéd.

Valamikor arra gondoltam,
hogy nem kell meghalni,
a fodrász előtt öt ember
várt borotválkozásra.

Valamikor még gyerek voltam,
meg voltak mosva az emberek,
az ötezerévesek, a meghajoltak,
napi húszórai munka után,
ugye szeretsz, szeretsz, szeretsz,
te vagy az egyetlen
és az összes ember,
te vagy a hordozó
s a kicserélhetetlen.
Sokáig tartott ez az év.
Sokáig tartott ez az óra.
Szeretni kell. Szeretni kell.
S az ember nem tehet róla.

Karácsonykor itt nem lesz semmi.
Nem lehet többé dinnyét venni,
ugye szeretsz, folyik a víz,
ugye szeretsz, jövőre nyár lesz,
ugye szeretsz,
ugye szeretsz,
ha meg kell halni, akkor is.

Szentmártoni János: Mátranováki emlék

Rokonoknál. Hegyek. Kacsák. Szalonnasütés.
Gyerekkor. Harapnivaló levegő. Álmok.
Annus néni reggelije: vajaskenyér, szalámi, tej.
Karcsi bácsi szépszál ember
- ebéd után rázendít a hegedűn.
Nyár. Kútvíz.
Palkó traktoron felvisz a hegyekbe.
Vadkantúrás. Agancsok villanása. Szárnyak.
A háza akkora, hogy a disznót
télen az előszobában vágják.
Két lánya van. Az egyik kicsi még.
A másik lerázhatatlan. Folyton a nyakamon.
Pár évvel fiatalabb: leküzdhetetlen korkülönbség.
Ugratom. Csúfolom tájszólását.
A fáskamrában megsúgom: író leszek.
Tágra nyílt, csillogó szempár.
Rövid nyáriruha. Szőkésbarna haj.
Ékszerfinom lábfej napban fürdetése.
Titkomat titokkal jutalmazza:
a falubeli fiúk féltékenyek rám.
Zavarom felfújt szavai: "nem érdekelsz, kicsi lány".
Sírásra görbülő szivárvány.
Könnymegelőző taktika: farönkre magnó.
Tánc. La isla bonita.
Tánc. Tánc a délutáni fényben. Utazás előtt.
Tánc. Táncol. Nekem. Csak nekem.

A vonaton ülve, és aztán még évekig,
érzem, igen: szerelem ez.
Hogy ez a szerelem.

Csak úgy

Bella István: Most csak

Most csak melléd fekszem és nézlek,

de nem szememmel, nézlek a számmal,

nézlek bőrömmel, kezemmel,

nézlek kigyúló szempilláimmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.

A föld az eget így betűzi.

Így tapogatják világtalan fények

csillagok borzongó betűit.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Ágh István: A magány közhelyeiből

Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
pár napra, mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
formát öltött hiányod költözik be
hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest, mintha boltba
szaladtál volna, én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet, szorongva,
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze
számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
az egész lakást, a házat, a várost,
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához
pár napra, közben az jár az eszemben,
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

Egyed Emese: Hajnalodik

Jönnöd kell, most

hajnalodik,

érzem már szelíd

karjaid, érzem

sóhajod hűvösét,

ébredő kezed melegét -

Jönnöd kell: hozzá tartozol

a hajnalhoz, hozzám tartozol,

sugár a tested, harmatos

erőket, örömet hozol -

Álom és ébrenlét között

elmosolyodsz, ha megölellek,

lehunyt szemedre kék ködök

telepednek: elrejtő felleg,

és zengő pillanatokig

veled vagyok!

Hajnalodik.

Szabolcsi Erzsébet: Mégis

Ne szólj, szól helyetted a csend.

Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.

Ne hívj, hívnak az álmaink.

Ne keress, hisz úgyis ott vagyok. 

Ágai Ágnes: Tudom

Tudom, mire mit mondanál,

Tudom, adott esetben mit cselekednél.

Meghosszabbítalak magamnak,

szükségem van rád ahhoz,

hogy elviseljem hiányodat.

Tarbay Ede: Az ismeretlen

Közeledik az óra, melyben
ismertté lesz az ismeretlen.

Kapuk mögött új kapuk nyílnak.
Emberárnyék. Hamuba írhat.

És láthatja: a széltől elvész.
Amit bevégzett, félig sem kész.

Tovább mehet. Lépése porban.
Vakító fény. A nyom kilobban.

Bokornyi tüske. Hegy. Parázsló.
Karám. Verejték. Vasszög. Vádló.

Kavicsok. Kövek. Sziklarések.
Visszapattan az érvelésed.

Nappalok színe hullik estbe.
Mintha minden kifehéredne.              

Ahogy szólalunk, szavak nélkül,
békétlenségünk már megbékül.

Lenyugszik, ami nyughatatlan,
holott elénk áll. Száz alakban.

Átlátszó lesz a szív, a kéz.
A csend, akár a hóesés.

Ott állunk a kristályos rendben,
és szól az ismert Ismeretlen.

Beszélgetés Takaró Károly református lelkipásztorral I. rész

Beszélgetés Takaró Károly ref. lelkipásztorral II. rész

Áldott, békés karácsonyt kívánok az erre járóknak!

Túrmezei Erzsébet: Karácsony este

Karácsonyeste. Hangulatok szállnak…
Fehér hópelyhek… fehér angyalszárnyak…
Szelíd meleggel van szívünk tele.
Aztán – megyünk tovább, sötét lesz újra,
csillag nem ég, utunk hóval befújja
bús életünknek dermesztő tele.

Karácsonyeste… Ó, csak gyermekemlék!
Szívünk kérdezve ver. Emlékszel még?
És éled, újul sok csodás mese.
Aztán megyünk tovább. Reánktipornak
szürkén a gondok, hogy mit hoz a holnap,
és nem kísér már az emléke se.

Karácsonyeste. Csoda! Vég és kezdet.
Világosság és élet született meg,
hol halál volt csak, naptalan sötét.
Élet, Aki életét letette,
a szent szeretettel magára vette
a megváltásnak emberköntösét.

Karácsonyeste! Csoda! Új teremtés!
A kegyelem, az élet megjelent és
kincseivel lelkem feléd siet.
Egyedül, árván tovább mért haladnál?
Van Megtartód, akit ha megragadtál,
Kegyelem, élet, minden a tiéd!

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed 

Vénül körülötted a csend is.
Észrevétlenül apróbbakat lépsz.
Meg-megállsz séta közben,                            
Hallgatni a sarjadó fű neszét.
Átkarolnak a fák.
Csendesülő szívzörejed
Elrejti a lombsusogás.
A maradék idő a tiéd.

Végh Tamás: Fohász

Mindennapi szavainkat 

Add meg nekünk ma,
Hogy tudjunk
Egymáshoz szólni szépen.
Káromkodjon bár e jelen,
Mi maradjunk meg
Vérpiros igézetükben.

Mindennapi jóságunkat
Add meg nékünk ma,
Hogy ki ne hűljön
Bennünk az a jászol,
Melyből egykor
Kihangzott az Ígéret,
Őszbe lehullt
Nyaraink csendjén törve át.

Mindennapi szívünket                          
Add meg nékünk ma,
Hogy bírja erővel
A reszkető lélek,
Ne legyen sohasem
Szeretni rest,
Ha már fájdalmait
Hozzád felemelte.

Fotó

 

Garai Gábor: Hajnali Himnusz

Szeretem a hajnali napot,
a gyönge ködpihékkel koszorús eget
a korai bárányfelhők hűséges nyájait;
fennen hirdetik ők, hogy elfutott az éj,
szétlebbennek és tág utat mutatnak
az első sugaraknak.
Szeretem a boldog útszéli füveket,
a nyújtózkodó fákat,
álmosan ébredő házakat
s a korán-kelő embereket;
arcukon a hajnal újjanyomával
olyan tiszták ők, mint ünneplő gyermekek,
s oly erősek is, hogy puszta kézzel
lebírhatják a páncélos világot.
Szemükkel összenéz az ég
s szétvonja kárpitját fejük fölött,
fényes fogaik közt frissen száll a lehellet
s gyöngy-párában füröszti arcukat.
Ha megszólalnak, gondolataikkal
egyszerre csendül meg a levegő,
és hangjuk tiszta hárfa-dallamában
úgy villan fel ilyenkor a derű,
mint hajnal a harmatcseppeken,
kik délre az arany napba utaznak.

Gyurkovics Tibor: Péntek

Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.

*

A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

*

Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.

Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belémfúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.

Lars Forssel: A halott Alkésztisz éneke Admétoszhoz

Admétosz. Neved altatódalod, Admétosz, csukd le pillád!

Szeretlek. Admétosz, no lám, már álmodol

   s enhangod hallod, enneved szólítod. Álmodol, s a

levegőt becézed, a homályt öleled, saját öledben nyugszol

védtelen.

   „Szeress!” Ó, én szeretlek.

   Szeretem Admétoszt.

   Keress! Itt! Itt! Vagy mégse itt és ott se. És amott se.

   A fán!

   A földön.

   Nem, nem ott.

Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok. 

Admétosz, dajkád is neved. Füledbe dúdol, mint ahogy

a tenger másnak. Admétosz, e név a tengered.

   Leopárd!

   Keress!

   Nem, itt sem vagyok.

Arcok áramlanak köréd, egyet sem ismersz föl... de ott

az a tiéd, az a te álmod.

   Vízáradat. Magzatvíz. És talajvíz.

   Csöpög. Hallod?

   Csöp. Csöpp. Csöp-csöpp.

S átáramlik rajtunk a víz. Mint a homok a homokórán.

   Keress. Keress... keress...

N itt és ott se. És amott se.

   A fán!

   A földön.

   Nem, nem ott.

Admétosz, nem vagyok sehol. Itt sem vagyok. 

Admétosz. Hallod, hogy csobog a víz? A magzatvíz.

Meg a talajvíz. Maradnak ki-nem-apadó, földalatti erek,

ha a te forrásod elszikkad is; forrásod, arcod mását tük-

röző.

   Forrásod magányos. Egyetlen forrás, egyetlen csobogó

tükör! Hanem folyton fakadnak újak, csobogó sebek.

   Nem hallod-e?

   Mindenhol újak, már nem a tiéid.

   A forrás nem barátod. Ám a víz jóbarátod.

   Figyelj, Admétosz! Hallod-e?

   Én víz vagyok.

Lomb-gömbök harmata vagyok. A föld hajnali pára-

fátyla. Szikláról omló víz. A jég alatt fuldokló víz vagyok.

Pohárban rezgő víz, mely a haldokló küszöbén köszönti

az érkező halált. Víz, hal-kopoltyúk gödrében susorgó.

Víz, barlangok falán lecsorranó. Víz az asszony-ölekben.

Magzatvíz. Talajvíz vagyok.

   Keress.

   Nem ott, amott se!

   A fán!

   A földön

   Nem, nem ott.

Admétosz, víz vagyok. Vagyok mindenhol. Itt vagyok.

Keress. Admétosz. Szunnyadj el, s keress. De ne engem.

Ne a szűnő forrást, csak a vizet.

   Hallod-e hát?

   Csöp-csöpp. Csöp. Csöpp.

Admétosz, nem vagyok sehol. De mégis itt... itt...

   Itt vagyok. 

/Csorba Győző ford./

Nagyálmos Ildikó: Együgyű vers

Csak veled érzem, élek, s meghalok,
szalad az idő és minden délibáb,
rohanok utánad puszta mezítláb,
nyílt vízen nem oltja semmi szomjamat.
Egy hang vagy bennem, őrült látomás,
egy hang a másik oldalon,
egy érintés, álmodozás,
csak test és lélek, semmi értelem,
csak vágy, hogy egyszer majd talán
karjaid közt örökre fekhetem,
s nem ér ott utol az idő se tán.
Ha új tüzek gyúlnak majd szívemben,
nem hagylak el senkiért, soha,
mert mindent elhagytam, eddigi életem
megorrolt rám, és ezért mostoha.

Földönfutó is lennék, hontalan
miattad, gondos gondtalan,
egy pohár víz, csipetnyi kenyér,
ki reménytelenül is remél,
oltalom, odaadás,
száműzetés, kitagadás,
irgalom, és sok-sok szeretet.
A mindenséget megszerzem neked!

Végh Tamás: Ölelj át!

(Cselőnek)

Úgy érzem most, hogy sosem ér véget a tél. 

Örökké tart e ködbe-vert arcú, szelindek-éj, 

És a szívemre lép. Kora dér vasa bennem. 

Öleld át lassan, finoman a lelkem, ne törjön el.

Végh Tamás: Kegyelem

Az irgalmas éj palástja vállunkra hull, 

S kezében tartja szíveinket a szél.

Csenddé nőtt a vihar, s fénnyé az eső, 

Renddé lett az álom, útiránnyá, mi szép.

Tamás Timea: A falevél dalai

             I

ma nyár volt
fejemre tűzött a nap

éreztem hogy itt vagy Uram
hisz én voltam csak egymagam
madarak daloltak párosan

s mi ketten itt elsápadó
s bujdosó estcsillag alatt
új fényekkel jelet váltottunk
nem látták csak a madarak

a játszma kegyetlen volt Uram
jó lapot osztottál nekem
egy álmod maradt csak tudom
madarak daloltak édesen
fiat voluntas Tua Uram
ennyi lenne az életem
amíg az angyalok kardala
ringatja lelkem csendesen

             II

láttalak
az árnyékodba léptem
és tán szerettelek
ha nem is téged
a pillanatot mi elém térdelt
s az alázat hangján üdvözölt
féltem
a nap átsütött a hegygerincen
nevetséges volt s ósdi
hogy a fájdalomról nem tudok leszokni
s egy nevető világ ege alatt
láttam ahogy tovább suhannak
a denevérek s a madarak

         ***

kelet felé
hol a Kába-kő fényében
kábultan megmossák arcukat
s nem hagyják
hogy árnyékot vessen rájuk
a megfeszített gondolat

arra több a napfény
és a rózsa
illatos tőlük a kezed
s a boldogság akár a homokóra
homokja - átpereg
Allah áttetsző üvegkezén
s burjánzik tovább a lila
átható illatot árasztó
szerelem s romantika

             III

Uram
ma szél van és fagy a dombtetőn
tán ez a fagyott álmok hava
itt állok s nézlek még kérlelőn

hogy vigyél csak lassan és csendesen
hol bérc van s nagy csendesség honol
s a lelkek kék vérében fürödve
egy álmatag gondolat bujdokol

van fájdalom a gondolatban
a lelkek sebesek s tán kék a vérük
ezt az emberek mondták odalent
s a reggeli misén az arcéled
minden gondolatban megjelent

tegnap volt mikor álmodott a tücsök
zsolozsma szólt a réten át
s az áldás hangja idáig hozta
piros kenyerek illatát

Dutka Ákos: Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre –
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

Bella István: Tékozló meztelenség

             
 







              
Koczkás Sándornak

Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,                    
nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.

Bella István: Először kettő voltam

Először kettő voltam,

azután lettem egy,

de egyedül csak fél,

majd lettem ketten egy,

végül por, fény alakban

egész magam maradtan

lettem ezerszer, ezerszer, ezerszer

ezerszer egyszer-egy.

Leonyid Martinov: Te, nélkülem

Te,

nélkülem,

füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!

/Illyés Gyula ford./

Erdélyi József: Álmomban

Álmomban, kedves, egy szál ingben voltál,

csakúgy sugárzott tested ifjusága,

felvettél mint egy csecsemőt az anyja,

le is letettél szép lassan az ágyra.

Az ágyra tettél és fölém hajoltál,

néztél, csak néztél hosszan a szemembe,

hosszan és mélyen, én meg mint az égbe,

néztem csak vissza, mint angyal a menybe.

És aztán, mintha nem is lettem volna, -

csókká változtam, csókoltam a tested ...

Ilyen az álom: tán arra a csókra,

melyben fogantunk, - arra emlékeztet.    

Igy forraszt össze anyát szeretővel,

igy forraszt össze fiukat apákkal,

múló éltünket az örök élettel,

szerelmünket a halhatatlansággal.

Igy emlékeztetsz az örök életre,

igy eszméltetsz a halhatatlanságra, -

álmomban, kedves, olyan voltál hozzám,

mintha te hoztál volna e világra ...

Boda Magdolna: Levélrészlet

Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.
És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.
Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:
kellesz.
Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.
Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,
mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.

Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.
Menni egyedül.
Jó messze.
Jó lenne a friss széna illata,
és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.
Megkérdezni, mivégre tette útját.
Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,
mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,
párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó.
Ez most minden vágyam.
Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.
Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.
Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.
Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,
úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.
Egy hintaszék.
Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,
mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.
És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,
mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.
Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,
A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:
végig ott lapult a markomban.
Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.
Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,
vállraborulós fajta,
mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,
mert részletek helyett az egészet akarom,
mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,
. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,
a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.
Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,
mert gyengévé tesznek.
Ilyen vagyok, sőt.

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor
komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.
S mi is őket, kisebb testvéreinket.

Pilinszky János: Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,

elárvulok, sötétedem a fényben,

köztem s egy távol nádas rajza közt

mutál vékonyka földi jelenlétem. 

Bence Anikó: Disztichon

Libbene lágyan a szép kicsi hullám, átsiklik kezén

Játszó szellőnek, s csendesen élete vész.

Horváth Levente: Álom

megyek -
kikopik alólam az út
lábnyomod őrzi a szél
kövekben látom az arcod megyek -
riadtan sikolt a szürkület
parányi szemcsékként folyik az idő
álmából felriad a pók megyek -
számolgatom a harmatos fűszálakat
könnyeim elnyeli a föld
érintésem elhajlik a szélben megyek -
s benned kővirágok törnek a
         halhatatlanság felé

Dora Gabe: Dedikáció

         





Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Egyed Emese: Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! 

A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e -
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

      volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

„No, majd megeszik a verebek!”

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

      a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

      s gyanakodva

      kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet –

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) –

tollát borzolta, mintha fázna,

      majd hirtelen

      rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

      leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

      lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

      s eszeveszett

iramban visszamenekedett

      a fára;

      onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

      elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

      félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

      Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

      s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

      szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

      Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

      A balkonon a hó

      tele van millió

      pirinyó

      szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

      a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

      s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Szentmártoni János: A vers előtt

A papír, mint a köd:

átláthatatlan.

Belerajzolom a várost,

legyen hol laknom,

és rohanó embereket

írok minden utcasarokra.

Kitalálom az életem,

hogy legyen múltam,

és némi jövőképem.

A jelenről hallgatok

- élem amíg élhetem.

Néha mintha hegycsúcson

állnék, rálátnék a völgyre,

és sasmadarak szárnyának

léglökéseit érezném

ködbe szúrt arcomon.

Bede Anna: Nem megyek sétálni

A fákra most is hó tapad,

A szél hívó dalait zengi,

De a havas fenyők alatt

Már nem jön értem senki.

Végigjártam egy életet,

Már nem csábít el bármi,

Már nem hallgatok senki másra,

Múltból jövő csaló hívásra

Már nem megyek sétálni.

Kristályvirágfák csengnek,

A lombjuk már nem él.

A rügyek betemetve.

A szárnak nincsen nedve.

Halálos ez a tél.

Illyés Gyula: Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz ujra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, nyikorog, muzsikál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra... Lent a puszta kutnál
szomjas ökrök bőgnek ... nyújtva s panaszosan ... mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz ujra minden ... zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpörget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. -
Alszol, de beleng már álmodba is a tej édeskés párája.

Igy lesz ujra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent ujra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát ... a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Ó, reggeli csodák! mintha minden ujra kezdődne! ... Emlékezz! -
Tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől -
Ez lesz a másvilág ... nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan

elváltunk, nevetve füzzük egymás nyaka köré karjainkat -

Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyü, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan ujra s ujra hitegetett: sohase lesz vége -
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlve nevetgélve tekingetsz a téli derüs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! s integetsz ha néha ismerősök jönnek küzközdve a hóba
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig
Idegenben!
ifju könnyeidet, férfi vergődésed ... a jajt, a hajh-t, a négy sírt,
melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál ... elfeleded mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz ujra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik
éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna, már az ég felé is! - s szenvedtél csak némán, asztalra borúlva
mint kedves karokba,
hogy se földön, se égen, nem lelted helyedet, sehol e világba...

Reményik Sándor: Heten

Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.

Reményik Sándor: A haldokló tücsök

Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?