József Attila: Szép csöndesen aludj

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.

Reményik Sándor: Köszönöm mégis...

Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.

A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.
Köszönöm mégis: éreztem a csend
Milyen lenne, - ha lehetne enyém.
Milyen lenne a szabad láthatár,
A mély élet és a mély költemény.
Köszönöm, tenger, mindazt, amit adtál.
S ami belőle fájna, hát hadd fájjon.
Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Parancs János: A fecskék

valamivel most könnyebb,
lepattant a vasabroncs szivemről,
sétáltam kint, a fák alatt,
lestem a halakat a tóban,
figyeltem a különféle, apró madarakat,
szarvasok nyomát nézegettem,
mintha nem az lettem volna, aki vagyok,
egykedvűen, már-már derűsen gondoltam arra,          
ami elkerülhetetlen, s amitől rettegünk,
a fecskék röptében gyönyörködtem,
mintha először vagy utoljára látnám
cikázó suhanásuk arabeszkjeit az égen,
ilyen nyomokat hagyok én is idelent,
ideges, kusza rajzolatot a porban,
és mégis, akkor már az se bántott,
csak sajogva együtt rángott, harcolt,
ujjongva velük szárnyalt a szívem

József Attila: Lassan, tünődve

Az ember végül homokos, 

szomorú, vizes síkra ér, 

szétnéz merengve és okos 

fejével biccent; nem remél.

Én is így próbálok csalás 

nélkül szétnézni könnyedén,  

ezüstös fejsze-suhanás 

játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szívem, 

kis teste hangtalan vacog; 

köréje gyülnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok.

Leopold Staff: Visszatérés

Te, ki nevemet viselted,
És hasonlítasz rám, mint a tükörképem,
Talán nem néztél
Hosszú évekig.

Ma hajnalban az ajtómon kopogtatsz
A hit és az ész vereségétől lesújtva,
Hogy segítséget és tanácsot kérj.
Mit mondhatnék?

Nem süllyedsz a hullámokba,
Amiket illatos olajjal kent
Lábak érintettek.

És nem tévedsz el az úton,
Amin szögekkel átvert kéz
Vezet.

Dabi István fordítása

Szabó Lőrinc: A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.
Dalolva mentem és torkom nem únta még az
országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy
a Nap barátja voltam? Ő édesitette
agyamat hajnali rétek szagával; aztán
minden csigát s kavicsot külön megmutatva
látni, szeretni és csodálni tanított...              
Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a
friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak
egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,
még szebben tündökölt a sokalaku élet.
A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,
s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,
csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal
tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok
aludtak a tavakban. Lepihentem én is
s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.
Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,
de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,
belefúrja szemét az állandó sötétbe
s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

Végh Tamás: Újra és újra

I.

Eszembe jutott a repülő,
És azután az idő,
Ez a tejfehér hajú, álmatlan varázsló,
Ki újra és újra összeborzolja ritkuló hajunkat,
Gyér szakállunkat tépdesi odvas éjszakákon,
Nyesegeti emlékeink vadhajtásait,
Mikor elvadult kertjeinken végigtekint.
Gazdátlan éveinket morzsolgatja ujja,
Összeszövögeti újra és újra
Áldomásos pillanataink lefejtett fonalait.

II.

Csendjeinkbe vijjogva tépnek stuka-keselyűk.
Vigasztalhatatlanok, mint tört májusfa-ágak
Vérében vergődő, nyegle angyalok.
Tollhavukban gázolunk térdig, párálló éjeken.
És itt van újra és újra, mint a konok ősz,
A térdhajlító, vak nosztalgiák ideje,
Mikor borért remegő, reszketeg arcokon
Orgiázik a kétely, s a veterán jó szándék,
Mint ködbeveszett álom, elszenderül,
S régi vonásainkba beledermed a derű.
Ékszer a munka, gyöngysor az éjszaka habjaiba
Mártózó kényszermunkás asszonyokon.

III.

Mint varázsszőnyeget, úgy teríti eléd e kor
Újra és újra, könnyű adományait.
Szárnyalj ég-magasan a megadott határokig,
S meglátod majd odaérve, hogy súlya
Csak a sóhajnak van itt.

Végh Tamás: Pünkösdi ima

Uram! 

Köszönöm néked a naponta újraéledő reményt, 

Az erőt, mely átsegít a hétköznapi közönyön, 

A lelkedet, mely lelkemet az őrülettől menti meg, 

Őrizvén bennem a szellem, s a szív vigasztaló szavait. 

Köszönöm a nyugalom pillanatait, amikor idebenn 

Épülhet a rend, és az értelem rendezheti sorait, 

S kicsinyes dühök nem festik homállyal a fény ablakait. 

Köszönöm a társakat is, kikkel együtt visz a sors,    

Óvd életük, hisz maga van mind, mint a levél, 

Melyet a szél sodor. 

Uram! 

Én csak dolgozni szeretnék, s épebben élni kicsinyég. 

Látszatok változhatnak kívül, de logikád mélyen belül, 

Hiszem Uram, hogy mindenkoron érvényesül. 

Ámen.

Ágai Ágnes: Mintha

Ülök csendben a szobában,
Mintha csak itt volnál,
Mintha csak szólnál,
Mintha csak kimennél,
Mintha csak bejönnél,
Mintha csak lennél,
Ahogy lenni szoktál,
Amikor voltál,
Amikor szóltál,
Amikor kimentél,
Amikor bejöttél,
Amikor léteztél.                          
Most csak ülök csendben
Ebben a szobában,
Ebben a minthában,
Színlelt valóságban,
Más frekvenciában
Mintha megszólalnál,
Minthogyha kimennél,
Minthogyha bejönnél,
Minthogyha kérdeznél,
Minthogyha felelnél.
Én mintha nem lennék,
Csak idegen vendég,
Éppen betévednék,
Mintha én te volnék,
Lassan elvonulnék,
Minthogyha meghalnék.

Wass Albert: Halál

Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.

Szemlér Ferenc: Nyugtalan madarak

Reggel nyugtalan madarak

  nyüzsögnek ablakom alatt.

  Ébredj! Ugorj fel! Nyisd ki! - peng

  csőrük a hűvös üvegen.

  Felhős az ég, havas a táj:

  morzsát keress, magot dobálj!

  Szívedet tárd, törd, szórd nekünk! -

  kopogják egyre odakünt.

Charles Haddon Spurgeon idézetek

“Természetesen sok hibám van, ha benned kevés a szeretet.” 

Tejút

"Kevésbé lehetetlen dolog a napot átfogni, egy csillagot megragadni, a szúnyoggal elefántot elnyelni, mint az örökkévalóság minden kérdését kivétel nélkül megérteni."

"Néha olyan körülményekbe képzeljük magunkat, amilyent az isteni gondviselés egyáltalán nem szabott ránk; félünk ezernyi szenvedéstől, amelyek közül soha egyetlen egyet sem kell átélnünk."

“Sokkal jobb időnként csendességbe visszavonulni, mint e világ zajától mentes élet után szentimentálisan sóvárogni.” 

“Vannak balga emberek, akik távcsővel fürkészik a messze jövő láthatárát és sopánkodnak az ott mutatkozó felhőkön, miközben figyelmen kívül hagyják a felettük ragyogó kék eget.” 

Elzbieta Azemplinska-Sobolewska: Művészet

Ez a művészet nagyobb,
mint a cirkuszban a kötélen

menni az egyre

keskenyebb

egyre vékonyabb szegélyen

ami az életet

választja el a haláltól.

Dabi István fordítása

Pilinszky János: Bántalom

       Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását. Eszembe se jut, hogy védekezzem. Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rám veti magát, földre veri a sapkámat. Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem? Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem?

       Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson: indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.

       Holtfáradt vagyok, mire hazafelé indulok. És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.

       A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre… Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyöngédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal. Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: „Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt! Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mind-mind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal.”

       S a csöndes „csoda”, ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.

       Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha, a paplannak is szinte „személyhez szóló” az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.

       Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben, mit egy régi fénykép őriz.

(Új Ember, 1959. január 11.)

Kányádi Sándor: Kő

Kő szeretnék lenni,

érzéketlen, kemény.

Kő leszel, de ne fájjon,

ha majd befalaznak.

Bella István: Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában
mindig megy egy – ki tudja ki:
áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,
hogy megjegyezze, s majd mondja ki
azt, ami történt, ami volt.
S bár nem lesz soha élő a holt,
hogy volt, el fogja mondani.

Igen, a csönd vagyok, s ha voltam
volna valaha is más, nem én!
Nem én lélegeztem, daloltam.
Ahogy lóg szögesdróton a fény
buborék-lék száll a jég alól.
Ahogy egy siketnéma dalol
egy bombatölcsér peremén.

Fésűs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Kiss Benedek: Litánia

               Péntek Imrének

Akit egykoron Kain sújtása ért –
én is lehettem volna.
Az egytál lencséért örökségét
elkótyavetyélő Ézsua
        én is lehetnék.
Akit egykor az Úr pusztulásra
kihagyott Noé bárkájából –
        én is lehettem volna.
Akit nyíl, lándzsa és erőszak
évezredek során megölt, az
áldozatok tömkelegéből egy
        én is lehettem volna.
Akit földjéről elűztek,
gyapotot kapálni elhurcoltak,
kit elevenen megskalpoltak, –
        én is lehettem volna.
A Zápolya által agyontipratott jobbágy,
vagy kinek nyelvét kivágták,
szívét kitépték –
        én is lehettem volna.
Az SS-csíra rongy Karaffa
áldozatai közül egy
        én is lehettem volna.
A katinyi erdő szerencsétlenei közül egy
        én is lehettem volna.
Ki levegőért, még egy kortyért
társát taposva szipákolta magasabbra magát
a gázkamrában –
        én is lehetnék.
A Corvin-közi suhancok közül egy,
ki az acélozott rinocéroszok talpát
egy szál benzinespalackkal bizsergette,
mígnem egy sorozattól földre nem bukott,
        én is lehetnék.
Egy azok közül, kiket megrugdostak,
leköpdöstek, szívig aláztak, mert szülőföldjükön
anyanyelven merészeltek szólni –
        én is lehettem volna.
Aki eltűnt a Gulág mocsarában,
akit meglőttek Novoszibirszk alatt,
akinek a kóterben a pribékek
szájába hugyoztak –
        én is lehettem volna.

Ó, Uramisten, ki-minden lehettem volna,
tán még az is, ki a szörnyű
Isten- és embergyalázatokat elkövette,
tán még az is,
akiknek nem lehet bocsánat.

Édes Uram, irgalmaddal védj meg engem,
édes Uram, ki elborzadsz teremtményeiden, látván,
mire is jut ösztön és ösztönbe oltott szabad akarat,
irgalmazz mégis nekünk, kik e föld
férges sarából vétettünk,
Te pedig élsz és uralkodol
Mindörökkön örökké, Ámen!

* * *

                Kovács Istvánnak

Az imádkozás örömét,
az alázat fehér rózsáját
add meg büszke szívemnek, Uram!
A könyörület szentségét
nekem, ki szintén könyörületre vágyom,
add meg büszke szívemnek, Uram!
Hogy a féregre ne tapossak,
a darazsat csak elhessegessem,
add meg esendő lelkemnek, Uram!
Hogy az emberárulás mocskát,
napjaink minden poklát
purgatóriumnak láthassam,
s a rettenetet szép szóval bírja le szám,
add meg felháborodott lelkemnek, Uram,
ki élsz és uralkodol –
               Ámen.

Csoóri Sándor: Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről
zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.
Egy vakmerő rigó
cikázva röpdösi körül őket,
mint ámokfutó vércsék a Niagarát.                      
Neked játszik tán? Neked udvarol
ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?
Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:
lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol
tollán a gyász színével?
Nyakunk behúzva szökdelünk,
mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,
gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Csoóri Sándor: Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:
a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.
Nyár van azóta is, nyár van már évek óta
                          s te egyedül élsz,
                              egyedül a ketreces házban.
Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,
mert eljöhet még a világ érted.
Iszol, ha sírnod kéne,
iszol, ha névnapod jön,
iszol, ha elsötétített combokat látsz
                            összefonódni titkos ágyban
s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.
Mindegy már, mi történt s hogyan történt:                    
a tőled ellopott öröklétemet
eltékozoltam hanyagul;
a családom most: bicska és kenyér,
zöld fák országa
a fejem körül
s egy halállal eljegyzett nő édessége –
Velük vagyok,
                             ha nálad keres a bodzaillat,
az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,
velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

Csáky Károly: Tényállás

a csönd

kettévált

ott

szótlanság

itt

hallgatás

                     lám                      

mindenki

megtestesül

valahogy

egyik lapul

másik vigyázzban áll

Reményik Sándor "Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Julia Hartwig: Megcsinálom nektek ezt a csodát

Oly nagyon szeretik, hogy ez a benne elterebélyesedő
öregség gyűlöletes a számukra. Mennek mellette, szépek és jól
megtermettek és gyermekkoruk szemein át nézik.
És eddig ott van a fülükben a hangja, ami oly dallamos,
mint a tárgyakat közelítő gyors mozdulatait mindig kísérő baráti
széltől megmozgatott húsvéti harangé.
Tehát ha megbotlik az utcán, így sziszegnek: Nagyanya,
ne játszd meg magad.
Ha meggörnyed, rákiáltanak: Nagyanya, húzd ki magad!
Egy idegen, aki ezt meghallaná, kegyetleneknek tartaná őket.
De az öregasszony még egyszer összeszedi az erejét, kiegyenesedik
és a szeretet fénye árad szét az arcán.

Dabi István ford.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem.
Ínyemre szorítom a szavakat,
felszívom a betűket.
Szólj! Hallgatlak.
Fülledt éjszaka csendjében
percegnek a kimondott
és kimondatlan szavak.
A te hangodon röpködnek,
mint bódult madarak                      
a kalickátlan éjszakában.
Hangod puhán, sötéten
hullámzik, mint a tenger.
Sztereóban hallom,
innen és odaátról.
Nincs korlát, nincs sövény közöttünk.
A szavak héját felpattintja az éj.
Elmondhatsz mindent,
amire eddig nem volt
erő, bátorság, alkalom.
A világ elaludt,
csak én hallgatlak éberen.
Beszélj!
Most értelek meg igazán!

Rákos Sándor: Vadállat

pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem

Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Rákos Sándor: Vers

Az ember idejut. Ha ráér,

verset ír a versért magáért.

Hogy ami elsuhan fölötte,

szavakkal lazán megkötözze.

Rákos Sándor: Virágének

Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?

Rákos Sándor: A szél

Körülmatat.
Elárasztja a tárgyakat.

Odasimítja az abroszt
az asztalhoz,

tükör előtt
meglengeti a teritőt.

Robban.
Vad attak.
Megremeg az ablak,

az ajtó zára fölpattan
s váratlan

vendégként belép valaki,
a padlót megrecsegteti

és nem beszél.
Redőnyrésen befú a szél.

Julia Hartwig: Hívatlanul jön

Az a pillanat, amikor az értelem megértette, hogy
becsapták vagy becsapta önmagát.
Amikor a kapott sértés teljesen kifejezően megnyilvánul
és nincs rá semmiféle igazolás.
Amikor az író az asztalról lelöki a mester képét.
Amikor a szeretet és a vonzalom ráébred, hogy nem
állták ki az idő próbáját.
Amikor egyedül maradunk, teljesen egyedül, fagyos
lélekkel.
De vajon boldogtalanabbak vagyunk-e azoknál, akik
továbbra is kitartanak a régi választásuk mellett csak azért,
hogy ne tagadják meg eddigi létüket.

Dabi István fordítása

Julia Hartwig: Biztos lenni és nem lenni

A juhar és gesztenyefák leveleinek zöldje a nap felé
nézve átlátszó, mellette a tó majdnem feketének tűnik.
A víz sötét ragadós felszínén át látni a vörös ezüst
pikkelyű hatalmas pontyok suhanó árnyát.
Ez a korzójuk. Itt nyugodt életet élnek.
Nem ismerik a rajokban úszó lazacok veszélyes kirándulásait,
nem is tudnak a tiszta hegyi patakokról sem a boldog
pisztráng-ugrásokról. A park az ő egyetlen ismerős vidékük,
tájuk és mennyországuk. Semmi másra nem vágynak.
Mégis jobb óvatosnak lenni az idegen boldogság
megítélésében.

Dabi István fordítása

Mezey Katalin: A lélek néha

A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibogó fejem.

Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.

Fábián Tibor: Eszem leszem

Az az enyém, amit megeszek. A gondolat életünk jelenében nem csak az ételre érvényes. Sőt egyre kevésbé csak arra. A 21. században a kannibalizmus, az emberevés is modernebb formát ölt. S immár nem csak magunkat esszük, hanem a másikat is. A közelben lévőt, aki – fogalmazzunk így – ott van egy “harapásnyira”. Nagyokat harapunk, marcangolunk belőle. Szemből vagy hátulról.

És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.

A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.

Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.

El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.

Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.

Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.

Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.

Gyurkovics Tibor: Por-vers

Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.

Úgyis tudom – megsemmisítesz.

Akkora vagyok, mint a por,

amit a lovas letipor.

Állok, örökké veled szemben,                    

kit magamnál jobban szerettem,

csak porszem vagyok hozzád képest,

por beszél a por istenéhez.

Ahogy a nyom beszél a lóhoz:

lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,

azt akarom, mikor e tájon

elpusztítasz – neked is fájjon.

Rákos Sándor: A lélek

fölemeli ujját

csöndet kér a világtól

Jánosházy György: Arcod álmodta meg...

Te kölcsönözted mosolyod a Napnak,
hogy olvadjon a bánat és harag;
a csillagok, virágok, madarak
ezüstcsengettyű-hangodon kacagnak.

Arcod álmodta meg karácsony éjjel
a képíró középkori barát,
hogy muzsikáló angyalok karát
élő mosolyra gyújtsa ecsetével.

Szívembe zárva hordom nevetésed,
az arcod és a mosolyod, a hangod,
nem zúgják túl sem ágyúk, sem harangok,

úgy szürcsölöm a neved, mint a mézet,
s ha szólit a világ szigorú rendje,
emlékedet viszem a végtelenbe.

Szabó Lőrinc Az árny keze

„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,                    
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.

Fabó Kinga: Mint régen

Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
Ahogy ujjongó örömöt érez.

Ahogy összeér két test, két lélek.
Ahogy közvetlenül az énből az énbe.
Az a szerelem, mint régen.

Végh Tamás: Őrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Tornai József: Miért nem élhetünk fényben, örömben?

Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.