És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.
A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.
Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.
El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.
Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.
Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.
Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése