Csoóri Sándor: Hetedik napja

 Neked írom ezt a suhanó verset,
siess, ha tudsz,
ne várd meg a holnapi estét.
Hetedik napja bámulom már
a döglött homokdombokat
ebből a kopár szállodából,
s az unatkozó kis erdőt.
Óriás varjú eszi benne a havat.
Topog, cikákol, aztán elröpül
ferdén észak felé. 

Mintha fekete húscsomó szakadna ki belőlem
szárnyra kapva.
Nem akarok már az órára nézni egyedül,
a kenyérre, a késre,
a test hirtelen támadt sötét krátereire.
Valami elfojthatatlan földi suhogás készül
a számmal újra megszólalni.
S nem akarok már többé egyedül reménykedni magamban.
Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt az ország szélén,
fázik a kezem nélküled, mint az őrt álló katonáké.

Fotó

Bella István: Mint a világ

 Mint a világ, én úgy vágyok szeretni,
s mert szeretlek, világgá lenni vágyok,
ily szerelmesen, Márta, el kéne szeretni
a hülye, halott anyagtól a halhatatlanságot.

Nem pusztulni sosem, amíg beszél a tested,
lélegzik a szád, élni forradalomban.
De ember vagyok, és mint az időt a percek,
csak másolom önmagam, s meghalok alattomban.

Kezed akarok lenni, arcod alatti vánkos,
kisimult lepedőd, réted, gyűretlen hajnal.
Életed akarok lenni, szuszogó fád, világos
erdőd az égigérő, örökös virradatban.

Szanaszét fekszem, mint a fákban a viharok.
A forradalom szívemből mért szivárog?
Vérátömlesztést, világ! Ti zuhogjatok
ereimbe rétek, eljövendő virágok.

Bella István: És szólt a szó

És szólt a hegy: 

– Ha alvó kő leszek, 

hogy felébredjek, 

kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap: 

– Ha már nappal leszek, 

hogy megvirradjak, szemed 

fölnyitod-e?

S a csillag szólt: 

– Ha már csak fény leszek, 

szemhéjad alá, látni 

elrejtesz-e?

És szólt a tó: 

– Ha tűz gyöngye leszek, 

egy fűszál sóhajában 

meghallasz-e?

És szólt a szó: 

– Ha kucorgó fény leszek, 

a szájad szélén, hogy megláss, 

egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Árvai Emil: Most csendre vágyom

Most csendre vágyom - de magamban is,

hol gondolatoknak már zaja nincs.

Kérdéseimet is csendre intem,

halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:

a Mindenható, hogy rám találjon.

Fotó

Anna Kamieńska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából.
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak,
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával,
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.
Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait.
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.

Dabi István ford.

Markolt Bernadett: Fohász a csendért

Múló napjainkban

ránkvirradó csendet

megfáradt testünknek

elringató csendet

bűnös szívünknek

engesztelő csendet

fájdalmainkban

vigasztaló csendet

vágyakozásunkban

reményteljes csendet

örömeinkben

megtartó csendet

s mindörökre rádismerő,

rádtaláló, rádhajoló

csendet

adj nekünk, Urunk !

Szabolcsi Erzsébet

Sosem láttalak. 

Arcod mégis ott ragyog 

szemem tükrében.

Szabolcsi Erzsébet

Szabolcsi Erzsébet

Nem hallottalak. 

Hangod mégis ott zenél 

lelkem mélyében.

Kovács István

Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy nagy sáskát. Arra gondoltam, milyen jó nagy balint lehetne fogni vele, és beletettem egy gyufásdobozba. Miközben tettem bele, valami hozzáért a húrjához, pontosabban a hegedűjéhez, összeért a lába a húrral, és fel­fedeztem ennek a sáskának a csodálatos hangsze­rét.

És akkor döbbentem rá, hogy ez a csoda, akit én a horogra akartam húzni, egy hangszer, Istennek egy cso­dálatos teremtménye, akit az ember ilyen könnyedén elintéz. És ráeszméltem, hogy igazából akkor tudunk kegyetlenek lenni, amikor valamit nem ismerünk, amikor nem látunk bele a részletekbe.

Nem véletlenül mondja a kis herceg rókája: Mert megszelídítettél, felelősséggel tartozol értem. És a megszelídítés tulajdonképpen a megismerés folyamata. Azáltal, hogy megismerjük egymást, megszelídülünk, megszelídítjük azt, amit megismerünk, és az, amit megismerünk, megszelídít bennünket.

Ezek a csodálatos madarak, Isten teremtményei itt vannak körülöttünk, és meg vagyok győződve, hogy sokan most látjuk először őket. Itt vannak körülöttünk a szivárvány minden színében pompázva, elkápráztatva minket, és sokszor együgyűen elmegyünk mellettük, mert nem ismerjük. Közömbösségünkkel kárt okozunk nekik, nem beszélve arról, hogy egyesek kártékonynak nevezvén még arra is képesek, hogy az odújukat eltömítsék, eldugják, és ezáltal elpusztítsák őket. Isten csodái, miként mi is vagyunk mindnyájan, és miként csoda egy légy, egy baktérium is, minden, amire szüksége van a világmindenségnek.

Köszönöm ennek a fényképész csapatnak ezt a munkát, mert tulajdonképpen azt végzik el ők, amire mi képtelenek vagyunk. Hogy az ő kamerájuk legyen a mi szemünk. Az ő tizenkét órát sátorban ülő lesben állásuk legyen a mi türelmetlenségünk helyett a mi türelmünk, hogy látva lássunk, hogy vegyük észre a részleteket ebben a világban, ahol csak rohanunk kétszázzal, és nem vesszük észre a lényeget, nem vesszük észre a csodákat, amelyek körülvesznek, nem vesszük észre egymást, nem vesszük észre önmagunkat sem.

Arra gondolok, aki most látja, hogy odabújik a hím gyurgyalag a nőstényhez, valaha el tudja-e ezt felejteni, és tudja-e azt mondani, hogy ez kártékony madár, amelyet pusztítani kell. Ezért fontos a megismerés, ezért fontos, hogy megszelídítsen bennünket a világ, ne csak mi szelídítsük meg a világot. Legyünk felelősséggel egymás iránt, és adja a jó Isten, hogy így tudjunk, ezzel a szeretettel odabújni egymáshoz, ahogy ez a kis gyurgyalag tette a társához.

Áldja meg a jó Isten ezt a kiállítást, és nyissa meg a szemünket, hogy lássuk a csodákat, és ha mi nem vennénk észre, akkor nyissa meg a lencséket, hogy közvetítsék felénk a fényképészek.

Kovács István unitárius lelkész

Forrás: Erdély Ma

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

És megint a rózsák.
                        És megint a nyár.
                                              Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
                     Fut az év.
                                 És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
                                 Kifogyok.
                                             No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?
                    Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?
                          Semmivel.
                                      Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.

                    Minek?
                             Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

                                                             Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.

                                                Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.


És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?

          Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.

                Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?

                     Megint a rózsák és megint a nyár.

Bajtai András: Van valami

 

van valami, 

amit régóta el akarok mondani neked,

kerülve mindenféle szentimentalizmust, 

még ha csillagok nélkül nem is olyan szép, 

taposhatsz rajta, mint a faleveleken, 

elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát, 

vagy hagyhatod lebegni közöttünk

elszabadult luftballonként, 

csak ki kellene mondanom,

lazán és könnyedén, 

akár egy hanyagul odavetett sziát, 

eléd dobni, mint fuldokló halat, 

és reménykedve várni, 

visszaengeded-e a vízbe, 

vagy mögéd osonni egyszer,

amikor nem számítasz rá, 

és füledbe súgni, 

de bárhogy döntök is,

végül nem mondok semmit,

csak nézlek, 

ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek 

fészkükre indulás előtt.

Simek Valéria: Álmatlanság

Csend hallgatózik az 

éj takarója alatt. 

Szemedből hajnali álmatlanság 

mossa ki álmaid, mint a 

fehérre sikált kövek a folyó 

medréből gurulnak elő 

megfejthetetlen gondolataid. 

Csurog a hajnal, s Te 

tetőtől talpig fekszel 

a megmérettetés zuhatagában. 

Megszégyenülve a tehetetlenség 

könnyel áztatott esőiben. 

A pocsolyák növekvő tükrében 

már a fák képét sem 

látod. Hallgatózol. Valaki 

                              már a hajnalnak nyit ajtót,                            

beengedi az ébredés feltámadását. 

A megfeszült csöndből 

előcsoszog egy fénysugár az 

öreg felhők zsebéből kibillenve. 

Kéredzkedés nélkül kendőd 

simogatja, mint Te a gyermekedet. 

Látod, ez a nap is a tiéd. Estére 

újra székeden ülsz, fáradtan 

bóbiskolsz, mint aki lemaradt 

már erről a napról is.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.