Csend hallgatózik az
éj takarója alatt.
Szemedből hajnali álmatlanság
mossa ki álmaid, mint a
fehérre sikált kövek a folyó
medréből gurulnak elő
megfejthetetlen gondolataid.
Csurog a hajnal, s Te
tetőtől talpig fekszel
a megmérettetés zuhatagában.
Megszégyenülve a tehetetlenség
könnyel áztatott esőiben.
A pocsolyák növekvő tükrében
már a fák képét sem
látod. Hallgatózol. Valaki
már a hajnalnak nyit ajtót,
beengedi az ébredés feltámadását.
A megfeszült csöndből
előcsoszog egy fénysugár az
öreg felhők zsebéből kibillenve.
Kéredzkedés nélkül kendőd
simogatja, mint Te a gyermekedet.
Látod, ez a nap is a tiéd. Estére
újra székeden ülsz, fáradtan
bóbiskolsz, mint aki lemaradt
már erről a napról is.