Simek Valéria: Összetartozás

Ezt a felbonthatatlan kötődést
a nyelvhez, szóhoz, szülőföldhöz,
ezt a belső tartományt magamba
rejtem. Éget a hallgatás, mégis
szétkiáltom; összetartozunk.
Minden papírnál, okmánynál
hitelesebb földed útnak indító
szava. Beszél hozzám a néma
föld, s a szélben akác illata
hömpölyög hozzám.
Szülői ház, anyám dajkáló
dala az ölelésre tárt nappalokban,
éjszakákban.
Idő verte arcod látom,
ahogy a Nap utolsó sugár-
ecsetjével festegeti, szépítgeti
dombjaid. Nyárnak, réginek
kísértése zúgatja szívemet,
kilobbanok múltadért.
A hegytetőn mondom, kiáltom:
„Gyönyörű vagy Bakony!"
Összetartozunk, mint a völgy
az ölében dajkált kuncogó
patakkal.

Remény

Simek Valéria: Forrástája

Az otthon külön kis égtája
borul fölénk. Időnként
látószöget vagy sorsot cserélek
Veled. Húszéves szemeddel
biztosan többet látnék,
valami mást, az előéletemet.
Anyám, emlékeid sehol sem
találom.
Omladozó falak, síró ablaktáblák…
A kertből cselédlány jön elő,
kötényéből almák, körték
gurulnak szerteszét az asztalon…
Összehúzott szemöldököd alól
elkérném egy pillanatra azt a
távcsövet, hogy azt nézzem,
amit Te láthatsz egyedül.
Sorsod felszín alatti áramlásai –
az időnek mélyén –, közös
forrástájakat érintenek.
Hallgatjuk a láthatatlan
bogárvilág egyhangú zümmögését,
majd imádságos arccal ejted
le fejed az Úr előtt.

Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Pilinszky János: Anyám

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!

Áprily Lajos: A kertbe ment

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,

a virágosod és a pázsitod,

Én nem tudom, virágok ültetését,

ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve

júniusi vasárnap hajnalán,

beteg lábával és beteg szívével

bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,

sokszor riasztó árnyék lepte meg,

de szigony-eres, érdes két kezével

még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,

s most elgondolni nem tudom, hogy ül.

Virágosodban könyörülj meg rajta,

hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,

virágaid közé vegyíts gyomot,

hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:

asphodelosod és liliomod.

Szabó Lőrinc: Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros

életként lüktet ez a szerelem:

szivemben és agyamban muzsikál,

önző húsomat csöndesíti és

testvéreddé aláz és fölemel.

Kedvedért minden jót és igazat

érezni kezdek, hang-visszhang-zene

kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád

fekete céltalansága után

a megértés napfénye homlokom.

Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

Szabó Lőrinc: Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk
a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.

Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,
majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.

Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat
és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…

S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

Bella István: Eléred-e még?

 

Ó, Ér, ha letartóztat december,

ha kényszerzubbonyba kötöz a jég,

hiszed-e, hogy van tenger,

s eléred-e még?!

Kiss Dénes: Szerelem

Mint ki megvert, úgy szeretlek!
Úgy szeretlek, mint az árvák,
kik szülőik megtalálják,
és minden mást elveszítenek.

És csak mennek föl a hegynek,
arccal a hatalmas napnak,
ahol testvéreik laknak,
arccal a tűnt ifjúságnak,
arccal örökös egeknek,
arccal a vad elmúlásnak.
- Így szeretlek, így szeretlek.

Mint ki megölt, úgy szeretlek!
Mint kinek már föl nem támadsz,
égzengő csönd jár utánad,
lánya lettél az anyámnak,
új szentsége rossz apámnak,
mint akit a bűn teremtett,
úgy szeretlek, úgy szeretlek.

Mint az elmúlás, kikezdlek,
félelemnek odavetlek,
jársz köröttem körbe-körbe,
botlasz bennem, mint gödörben,
szemembe látsz, vak kutakba,
sehol sem ismersz magadra,
sehol senkire sem ismersz,
bennük jégverés s szivárvány
táncol márvány-habú láván,
ahol rab mind, ami táncol,
s szabad, mint a lélek láncol,
és halálos minden játék,
de játékos a halál még,
mint ki állandóan indul,
de sehonnét sem érkezett meg,
útja van, nincs állomása,
megvetve jár és megáldva,
de ki magát fölajánlja
szeretetnek, szerelemnek,
úgy szeress te! Így szeretlek.

Különleges, szép felhők

Forrás: Pozitív Nap

Csanád Béla: Vers születésnapra

Mert nem csak magadnak születtél
Ünnep lett születésnapod
Kerestelek, mint őszidőben
didergő csillag a napot.

Nem tudtam, te is arra vártál
(állig begombolt egymagad),
hogy felfedezd a sivatagban
vándorló szomjas társakat.

Nem mondtad, alig mosolyogtál,
csak égig érő vágyaid
csapkodtak hűvösen, kimérten
őrizve szíved álmait.

Valamit mégis megtanultam
már akkor: születő világ
jövőt ígérő zálogát: a
féltő szeretet szigorát.

S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
ha megtaláltad már a hit
ösvényeit, keresd az Isten
benned örvénylő fényeit.