Csoóri Sándor: Nézd, Uram, ő az, akit szeretek

Milyen jó volt küzdeni érted,
dühvel, haraggal, szánalommal.
Betegen is menni a hegyre,
Isten elé a képmásoddal.

Nézd, Uram, ő az, akit szeretek.
Csupa fekete láng, ha mellém
fekszik. Ruhái kint a dombtetőn
lengenek, lobognak minden este.

Vele jártam be fél világodat,
s ha elfáradtunk, csak nevettünk.
Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen,

s ragyoghasson a kósza Nap felettünk.
Nem kérdeztem soha, hogy visszaút van-e.
Az volt a jövőnk, mit tegnap megszerettünk.

Csoóri Sándor: Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
pedig te azt hitted már:
túl vagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
a mennybe menendő barackfák között
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

Hárs Ernő: Őszi madrigál

Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék –

már nem tudom, valóban mi vagyok –

sugárba vonnak őrült naplementék,

s beharmatoznak józan hajnalok.

Illyés Gyula: Szeress, ne kérdezd…

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél....

Ha most kérdeznél, elmondanám, volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy mit írtam akkor, mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek,
olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél

Jobbágy Károly: Kiáltás valaki után

Már azt hittem, hogy vége van.
Napokon át nem jutsz eszembe.
Járok az utcán, gondtalan,
s nem érted nyúlok éjjelente.

De tegnap épp ott mentem el
a villamosmegálló mellett,
hol annyiszor búcsúztunk, (mivel
örökké csak búcsúznunk kellett).

Megtorpantam… Hát hogy’ tudok…
hogy is bírok nélküled lenni?
Nem feledteti mosolyod,
kedves szavad itt semmi, semmi.

Néztem két karom közt az űrt,
amit te töltöttél be nemrég.
Hó vette körül felhevült
testem, de – mintha láva lennék –

nem hűtött. Olvadt a világ,
csorgó ereszek sírtak érted.
Csak a szívemet járta át
fagyos szele a veszteségnek.

Koltay Gergely: Most még

Most még ne mondj semmit – majd akkor, ha megjöttél.

Most még ne mondj semmit – csak akkor, ha döntöttél. –

Még ne mondj semmit addig, míg nem érted, mit tettél –

Ne mondj semmit még, mert – nem vagy – nem jöttél.

Most még nem létezünk, csak játszunk – csak játszunk – hogy élünk.

Mert ez nem az, amit akartunk, mert amit akartunk: attól félünk.

Most még ne add nekem mit mástól elvettél –

Most még ne mondd – már akkor – már akkor szerettél.

Most még ne mondj semmit – majd találunk szavakat,

Melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad.

Majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után –

akkor mondd: – Nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.

Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,

rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk.

Lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyongnak –

akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az – mi megmaradt.

Most még – próbálj szállni. Ne légy vergődő madár,

Légy Te a Vándor, ki végül hazatalál.

De én – hadd mondjam azt – szeretlek …

… s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak, ne legyen több bűn,

Mert szeretni így nem lehet. Ha majd átléped a lét küszöbét –

Ha majd fájni kezd: a “Nincs többé”

Értelmet kap: mi volt a “Volt” – s mi volt: “Miért”

Egyet megtudsz ma majd biztosan – Lesz egy üzenet:

Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.

Elmegyek – ne bántsalak többé.

Elmegyek, mert szeretlek – szeretlek örökké.

Koltay Gergely: Most még ne mondj semmit

Ágai Ágnes: Túra et natúra

Járta a természetet.

Megéledt benne.

Felszippantotta a folyókat,

elkanyargott a patakokkal,

lezuhogott a vízeséssel,

szétáradt a tengerekben,

nekiütközött a hegyeknek,

végigterült a mezőkön,

lebukdácsolt a hasadékba,

befészkelődött az üregekbe.

A fák előreköszöntek,

a virágok kitárultak,

a fűszálak felegyenesedtek,

a rovarok percegtek,

zümmögtek, cirpeltek, dongtak,

a madarak csicsongtak,

minden élt, hullámzott, hangzott.

Aztán elhalkult.

Ember nélküli csönd

ült a tájra.

Egyedül volt a világgal

és önmagával.

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

Figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám – baj van.

Kiss Benedek: Napi gyász, napi vigasz

Amit megálmodsz – 

az az igaz.

Amit végigélsz –

az a való.

S hogy mindez

mire való?

Bennük rejlik a 

napi gyász, napi vigasz,

s ezzel éltet a

Mindenható!

Pilinszky János: Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Kiss Benedek: Színed előtt állni

Színed előtt állni, Uram,
hebegve, mint narkós, makogva.
Színed előtt állni, Uram,
rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.

Színed előtt állni, Uram,
mint kárhozott, mint gonosztevő.
Színed előtt állni, Uram,
gennyedett rosszcsont, zápult velő.

Színed előtt állni, Uram,
girhes lélekkel, elveszetten.
Színed előtt állni, Uram,
minden sugarat levetetten:

mindegy, hogyan, csak színed előtt állni,
látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.

Julia Hartwig: (Nem érdemeltük ki...)

Nem érdemeltük ki sem a kutyát, sem a madarat, sem a
tehenet. Nem is szólva a lóról. Egy fiatal lóról, amelyik ott fénylik
fekete csillagként a határtalan réten.
 Mi, tolakodók, számítók, akik nem akarunk semmit, de
mindent magunknak követelünk, nem érdemeltük ki más fajok barátságát.
A gazdag is utálatos, a szegény is, tele kelésekkel és tetvekkel.
 De a kutya ezt megbocsátja nekünk. Pofáját leeresztett
tenyerünkbe dugja és simogatást kér.
 A harapós kutya a mi valódi képünket mutatja: ugat és veszett
módra dobálja magát a kerítés túloldalán, a fogait mutogatja
és alattomosan a lábunkba kap. Semmi sem érdekli a birtokán kí-
vül, amire felügyel. És nincs ebből semmi haszna sem neki, sem a
gazdájának, aki után holnap még a szél sem fog vonyítani.

Dabi István ford.

Antarktisz

Antarktisz