Már azt hittem, hogy vége van.
Napokon át nem jutsz eszembe.
Járok az utcán, gondtalan,
s nem érted nyúlok éjjelente.
De tegnap épp ott mentem el
a villamosmegálló mellett,
hol annyiszor búcsúztunk, (mivel
örökké csak búcsúznunk kellett).
Megtorpantam… Hát hogy’ tudok…
hogy is bírok nélküled lenni?
Nem feledteti mosolyod,
kedves szavad itt semmi, semmi.
Néztem két karom közt az űrt,
amit te töltöttél be nemrég.
Hó vette körül felhevült
testem, de – mintha láva lennék –
nem hűtött. Olvadt a világ,
csorgó ereszek sírtak érted.
Csak a szívemet járta át
fagyos szele a veszteségnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése