Alapige: Ézsaiás 37,15-20
Ézsaiás könyvének azokat a fejezeteit olvassuk most sokan napról-napra kalauzunk szerint, amelyekben Isten önmagáról beszél. Mintegy bemutatkozik. Elmondja, hogy kicsoda Ő. Nagy szükségünk van erre, mert sok vallásos ember sem ismeri igazán Istent. És mivel nem ismerik Őt, ezért nem veszik komolyan. Ezért viccelődnek sokan az Ő szent személyével és nevével. Ezért képzelik el sokan emberformára Őt. Nagyszakállú, öreg bácsiról beszélnek, jóságos nagyapóról, aki nem néz oda, amikor ember unokái valami huncutságot, vagyis bűnt követnek el.
Egyszer valaki egy gonosz tettre készült, és megkérdezte az egyik ismerőse: gondolod, hogy ez helyes Isten szerint? Mire ő sokat sejtető ravasz mosollyal ezt mondta: majd megbeszélem vele. Teszek valamit a perselybe, és minden rendben lesz.
Érezzük ebben az Isten-káromlást? Valóban azt gondoljuk, hogy Isten rászorul adományainkra? Ő is megvesztegethető, mint ahogy sok ember? Mivel nem ismerjük Őt, és nem ismerjük el annak, aki, ezért szoktunk számon kérni rajta dolgokat. Hogyan engedheti meg az Isten? Miért teremtette ilyennek az embert, ha Ő teremtette? És mögötte ott a vaskos tudatlanság, mert Isten éppen hogy nem ilyennek teremtette az embert, akikké torzított bennünket a bűn. Csakhogy sok bűnünknek is, a helyes Isten-ismeret hiánya az oka. Az Istennel szembeni hetykeségünknek, az Isten-káromlás számtalan, sokszor szalonképessé finomított formáinak, és mindenféle aggódásunknak, félelmünknek is, mert nem vesszük komolyan, hogy Isten akkora, az, akinek magát kijelenti.
Minden hitetlenség oka az, hogy nem ismerjük, és nem ismerjük el az élő Isten hasonlíthatatlan szentségét, mindenek feletti hatalmát, végtelen jóságát és szeretetét, a bűnnel szembeni haragját és ítéletét, a bűnbánó bűnös iránti kegyelmét és hozzá való irgalmát. És mivel nem ismerjük Istent, ezért nem tudjuk helyesen tisztelni sem. Mindenféle ostobaságot képzelnek az emberek Istennel kapcsolatban, és azt gondolják, hogy Isten az, akinek ők elgondolják, egy torzót alkotnak, akit a markukban tarthatnak, utasíthatnak, felelősségre vonhatnak, aki felett végül is gyakorolhatják a hatalmukat.
Azt mondja a múltkor valaki a társának: örülök, hogy ilyen szép időt kaptatok a kiránduláshoz. Mire a másik: igen, megrendeltük a jó időt. Tudod, onnan felülről, de hát ez a gondviselés dolga, nem?
Ki az a gondviselés? Mi az, hogy megrendeltük? Ki szabja meg, hogy kinek mi a dolga? Ennyire nem vesszük észre, hogy számtalan módon tudjuk káromolni Istent? Ha a gondviselést említve Istenre gondolt ez az embertársunk. Azért van Isten, hogy kiszolgáljon minket? Vegye szívességnek, hogy valaki elismeri, hogy Ő létezik? A minimális Isten-ismeret is hiányzik nagyon sok ember, nagyon sok vallásos ember gondolataiból és szívéből is.
Nem véletlenül írta Kálvin János, hogy a keresztyén ember egész életének istentiszteletté kell válnia. Helyes istentisztelet azonban csak helyes Isten-ismeretből származhat. Éppen ezért meg kell ismernünk Istent! Az egyedül igaz, valóban élő és uralkodó Istent, aki kijelentette magát nekünk a Szentírásban és Jézus Krisztus személyében. Az igazi Isten-ismeret meghatározza a hívő ember egész életét, és ettől függ az üdvössége is.
Gyakran szoktuk idézni Jézus főpapi imájából ezt a mondatot, de ez is azok közé tartozik, amiket nem tudom, ki gondolt már végig konzekvensen: "Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust." (Jn 17,3).
Ma azonban sokan büszkén egyszerűen tagadják Istent. Mások azt mondják, hogy az ember találta ki magának a saját vigasztalására, sok nehezen érthető jelenség magyarázatául. Tudományosan úgy próbálják magyarázni, hogy Isten az emberi vágyak szüleménye: az ember kivetíti, projiciálja magából a vágyait, és ezeknek a megszemélyesítése Isten. A többség pedig udvariasan negligálja, semmibe veszi Őt. Ahogy valaki röviden mondta: nem téma nekünk Isten. Nem tényező. Annyira nem foglalkozik vele sok ember, hogy még csak nem is tagadja.
Hadd olvassuk fel egy oldalt egy olyan könyvből, ami itt az iratterjesztésünkben is kapható. Wilhelm Busch: Jézus a mi sorsunk című könyve. Eszébe jut a könyv írása közben egy fiatalkori emléke. Essenben, egy nagy bányavárosban volt ő lelkipásztor, és ott történt egyszer a következő jelenet.
"Emlékszem egy különös jelenetre, amikor még egészen fiatal lelkész voltam. Huszonhét éves koromban, amikor megérkeztem Essenbe, éppen egy nagy bányászsztrájk tört ki, amely a kedélyeket felkavarta. Egyik nap, amint keresztülmegyek a téren, ott áll egy férfi a szappanos láda tetején, és erőteljes hangon beszédet mond a körülötte álló embereknek. Éhes gyermekekről, kizsákmányoló munkabérekről és munkanélküliségről beszél. Egyszer csak meglát engem, megismer és felkiált: "Ni, hiszen itt van a pap! Gyere csak ide!" Nos, egy barátságos meghívásnak többnyire eleget szoktam tenni. Odamegyek hát a csoporthoz. A férfiak helyet engednek, úgyhogy egészen a szónokig előremegyek. Talán száz bányász áll körülöttem. Kicsit furcsán éreztem magam.
Ilyen helyzetekre nem készítettek fel az egyetemen. Aztán kezdi: "Halld csak, te pap! Ha van Isten - amit nem tudok, de hiszen lehet, hogy van -, akkor majd a halálom után eléje akarok lépni, és ezt mondani neki" - kiabálva mondta: "Miért engedted meg, hogy embereket a csatamezőkön széjjelmarcangoljanak?! Miért engedted meg, hogy gyerekek éhen haljanak, míg mások kiöntötték az ételt, mert már nem kellett nekik?! Miért engedted meg, hogy emberek nyomorultul elpusztuljanak rákban?! Miért?! Miért! Aztán azt mondom majd neki: "Te Isten, lépj le! El veled! Tűnj el! - Így kiabált a férfi. Erre én is elkezdtem kiabálni: "Igaza van! El vele! Ki vele!" A szónok csodálkozva nézett rám, és azt mondta: "Pillanat, hiszen maga lelkész! Maga nem mondhatja: El ezzel az Istennel!" Azt feleltem: "Figyelj csak ide! Az az Isten, aki elé így léphetsz oda, aki előtt kinyithatod a szádat, akit így kérdőre vonhatsz, és mint bíró állhatsz előtte és Ő a te vádlottad - ez csak a te képzeletedben létezik. Erre én is csak ezt mondhatom: El ezzel az Istennel! El azzal az Istennel, akit a mi időnk alkotott magának. Akit vádolunk, félretolunk vagy visszahozunk, mikor hogyan van rá szükségünk. Ez az Isten nem létezik! De akarok valamit mondani neked! Létezik egy másik, valódi Isten! Ő elé úgy lépsz majd egyszer, mint vádlott, akkor nem nyithatod ki a szádat, mert Ő fog téged kérdezni: Miért nem tiszteltél engem? Miért nem kiáltottál hozzám? Miért éltél tisztátalanságban? Miért hazudtál? Miért gyűlöltél? Miért veszekedtél? Miért..." - Így fog kérdezni téged. Akkor a szó megakad a torkodon! Akkor ezer kérdésre egyet sem tudsz felelni! Nem létezik olyan Isten, akinek azt mondhatjuk: Tűnj el! De létezik egy szent, élő, valóságos, aki nekünk mondhatná majd egyszer: "El veled!" - Másoknak pedig azt: megbocsáttattak a te vétkeid, gyere be az én hajlékomba.
Ilyen helyzetekre tényleg nem készítik fel az embert az egyetemeken. De Isten Szentlelke megadhatja a mondanivalót annak, aki ismeri az élő Istent. A mi korunk egyik nagy nyomorúsága az, hogy besorolja az élő Istent az emberkitalálta istenek közé. A pluralizmus és a globalizáció idején ez a besorolás lesz általánossá. Nem új jelenség ez, nem tudunk újat kitalálni.
Itt olvastuk egy Krisztus előtt 700 évvel történt esetben, hogy Asszíria királya, aki sorban felfalta ott a kis népeket, a kis Júdát is be akarja kapni, és egy harapással összeroppantani. Júda akkori királya, Ezékiás, azonban hívő ember volt. Ott állt mellette a barátja, lelki testvére Ézsaiás próféta. Ők tartották a lelket a népben, hogy minket nem tud meghódítani Asszíria, mert minket az élő Isten véd. Csak hozzá ragaszkodjatok, és akkor túlélünk minden történelmi vihart. Abban az időben a nép többsége hajlandó volt komolyan venni ezt az intést, és bíztak Istenben. Akkor odaáll ez a hadvezér és felsorolja a meghódított népeket és azoknak az isteneit. Azt mondja: mit képzeltek, ti lesztek az egyetlen, akit nem tudunk tönkretenni, hiszen eddig minden népet meghódított ez a sereg.
Az akkori gondolkozás szerint a népek háborúit a népek istenei vívják. Amely népnek erősebbek az istenei, az győz. Sok minden bizonyítja, hogy Asszíria istenei minden egyéb istennél erősebbek. És jön ez a szerencsétlen Ezékiás, egy picike népnek és falatnyi országnak a királyocskája, és azt képzeli, hogy az ő Istenük erősebb lesz Asszíria isteneinél? Az is ugyanolyan, mint a többi, ezt a népet is ugyanúgy meghódítják, mint a többit.
Logikus az érvelés. És akkor mit tesz Ezékiás király? Bemegy az Úr házába és imádkozik. Hallottuk az imádságát. Most már ilyen füllel halljuk ki belőle a hitvallást. Ez az ember ismeri az élő Istent! Ő tudja, hogy kihez imádkozik, ezért nem esik kétségbe, hanem megy embertől emberig a várfalon és tartja bennük a lelket, és Istenre irányítja a figyelmüket. Istennek pedig ezt mondja: "Seregek Ura, egyedül te vagy a föld minden országának Istene! (Az asszíroké is. Ők nem tudják, de mi tudjuk.) Te alkottad az eget és a földet. Uram, hallgass meg engem. Szanhérib azért küldte ide ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent!" Ezek után biztos, hogy nem győzhetnek.
Aki Istennel száll szembe, az elveszítette a csatát. Lásd Dávid és Góliát diadala. A kis Dávid azt mondja: Mivel az Istent gyaláztad, ezért az Isten téged az én kezembe ad. Az ember nem érti, hogy meri így folytatni: én a fejedet levágom, testedet pedig az égi madaraknak adom. S nincs nála semmi, csak egy kis parittya. Honnan veszi ezt? Onnan, hogy tudja: Istennel szemben senki sem győzhet. Ez a szerencsétlen akármilyen nagyra nőtt, és akármilyen súlyos fegyverek vannak a kezében, az Istennel száll szembe. Elveszítette a párbajt! És mivel Dávid Isten oldalán áll, bizonyos a győzelemben.
Nos, ez a bizonyosság van Ezékiásban is. És el is sorolja, hogy a pogány népeket legyőzték, isteneiket tűzbe vetették. Miért? "Mert azok nem istenek, emberi kéz alkotta őket, fa és kő. Ezért pusztíthatták el őket. De te Uram, szabadíts meg minket." Miért? Nemcsak azért, hogy megszabaduljunk. Gyönyörű az utolsó mondat: Azért, hogy tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy egyedül az Úr!
Aki ismeri Istent, az így imádkozik. Ezt el kell döntenünk egyszer becsületesen és életre szólón: kinek hisszük Istent? Az Ő nevét többféle összefüggésben emlegetjük. Sokszor talán imádkozunk is hozzá. Talán próbáljuk mi is egymásban tartani a lelket, de ismerjük-e az élő Istent? Annak hisszük-e, akinek Ő magát kijelenti, és ezt tetteivel megbizonyította, vagy mindenféle emberi elképzelésnek engedünk? Az ember teremt magának isteneket.- ez így igaz. A kérdés az, hogy az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a Jézus Krisztus Atyja besorolható-e ezeknek az ún. isteneknek a sorába? Őt is mi teremtettük-e, vagy pedig Ő teremett minket, meg ezt az egész világmindenséget, ami felett teljhatalma van? Ez kétségtelenül hit kérdése. Aztán majd Isten bebizonyítja, ha valaki ezt hittel elfogadja, de az indulásnál csak a hitre hagyatkozhatunk. Hisszük-e ezt minden konzekvenciájával együtt?!
Aki ezt hiszi, egyrészt ettől függ az üdvössége, másrészt az egész földi életét is meghatározza ez. De aki hiszi azt, hogy az egyedül valóságos Isten, aki ennek a világnak teljhatalmú Ura az, akit mi ismerünk és elismerünk, az nem fog viccelődni az Ő hasonlíthatatlan szentséges személyével és nevével. Az feltétel nélkül tisztelni fogja Őt, és feltétel nélkül bízik benne. Hiszen akkor Ő az egész történelemnek, minden népnek az Ura. Nagy és kis királyoknak, benne hívőknek és benne nem hívőknek egyaránt. De ugyanakkor Ő tartja kezében a mi kicsi sorsunkat is. Nem vagyunk kiszolgáltatva senkinek és semminek. Ha bizalommal kiszolgáltatjuk magunkat Őneki, akkor jó kezekben van a jövendőnk. Mivel Ő igazságos, ezért nem fogunk játszani a bűnnel, és nem fogjuk provokálni a bűnt bűntető igazságos Istent. Ugyanakkor komolyan fogjuk venni, hogy a bűnbánó bűnös számíthat az Ő bocsánatára, mert Ő irgalmas és kegyelmes Isten is.
Ha viszont valaki így hisz benne, és így ismeri el Őt az élete Urának, akkor menthetetlenül szembe kerül a világgal, mert a világ más isteneket tisztel. A mi korunkban egyre általánosabb lesz a Mammon istennek, a pénznek a tisztelete. Sokan egyenesen teljhatalmú úrnak tekintik a Mammont. Már nemcsak a gazdaságban, már az egészségügyben, az oktatásban, a személyes kapcsolatokban is egyre jobban érvényesíti a hatalmát ez a bálvány. Akkor szembe kerülünk a szerencse istenben hívőkkel, akiknek a tábora szintén rohamosan növekszik. De akkor szembe kerülünk azzal az ideológiával is, amikor az ember önmagát kezdi isteníteni, vagy valamiféle sorsban bízik és hisz. Eddig még senki nem mondta meg nekem, hogy ki vagy mi az a sors, mit akar, és mire számíthat az, aki vele kapcsolatba kerül.
Ha valaki az élő Istenben hisz, és Őt meg is vallja, számos ellenséggel kell szembenéznie. Márpedig két úrnak nem lehet szolgálni - ahogy Jézus mondta. Vagy az élő Istent tekinti valaki egyedül igaz Istennek, és tiszteli Őt, és akkor az összes többit nem tekintheti istennek, vagy fordítva. Nemcsak szembekerül a világ és kor isteneivel, hanem akkor kiderül az is, hogy az egy, igaz, élő Isten nem azonos a nagy vallások isteneivel. Ez aztán a végképp nem korszerű hitvallás. Mert akkor az élő Isten, aki nekünk magát a Szentírásban és Jézus személyében nem azonos Allahhal, mert őt egészen másmilyennek írja le a Korán. És nem azonos ez az egyetlen és személyes Isten a buddhizmus személytelen örök törvényével sem, és a hinduizmus 330 millió istenségével sem, és senki és semmi mással, csak önmagával azonos.
Tegnap olvastuk az újszövetségi igénkben Pál apostol athéni prédikációját, amelyben egyebek közt ezt is mondja: "Mivel az Isten nemzetsége vagyunk, nem szabad azt hinnünk, hogy aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz, művészi alkotáshoz vagy emberi elképzeléshez hasonló az Isten." (ApCsel 17,29). Semmihez és senkihez nem hasonló. Ő egészen egyedüli, egyedülálló.
Szeretném tisztelettel kérni, hogy vizsgáljuk meg a hitünket ma. Vizsgáljuk meg azt, hogy kiben hiszünk. Valóban abban az Istenben, aki magát nekünk kijelenti, és akkor ennek a következményei megvannak-e az életünkben, vagy pedig kiigazításra, helyesbítésre, elmélyítésre szorul az Isten-ismeretünk. Mert igaz istentisztelet csak helyes Isten-ismeretből fakadhat. Márpedig Isten minket az Ő igaz tisztelésére teremtett. Ez az, ami majd folytatódik az örökkévalóságban.
"Én vagyok az Úr, nincs más, nincs Isten rajtam kívül! - Ezt mondja az Úr. (...) Kérdőre akartok vonni fiaimat illetően? Parancsolni akartok kezem munkájában? Én alkottam a földet és én teremtettem rá embert. Az én kezem feszítette ki az eget, és minden serege az én parancsomra állt elő. (...) Csak én, az Úr vagyok Isten, rajtam kívül igaz és szabadító Isten nincsen." (5.11.21). Hisszük-e mi ezt?
Hogyan lehet megismerni ezt az Istent? A Biblia sokkal komolyabb tanulmányozása során, Jézus Krisztus megismerése folytán, és a neki való engedelmeskedés közben. "Az Istent soha senki nem látta. Az Egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt. (Jn 1,18).
Ugyancsak a János evangéliumában mondja Jézus: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam." (14,6).
Jézusnak ez a mondata lesz leginkább vörös posztó a mi korunkban. Megvadulnak sokan, ha ezt a mondatot hallják. Mert Jézus itt azt mondja: Ő az út, az egyetlen út, aki az élő Istenhez vezet. Tehát nem úgy van, ahogy a keleti vallások tanítják, hogy az Istenhez vezető utak olyanok, mint az öt ujjunk: ha meghosszabbítjuk őket a csuklónk felé, egy pontban találkoznak. Sok úton lehet eljutni Istenhez. Több ösvényen fel lehet menni egy hegy csúcsára - szól ez a tanítás. Ezzel szemben Jézus azt mondja: csak Ő rajta keresztül juthatunk el a valódi Istenhez, a valóban élő igaz Istenhez.
A Máté evangéliumában ezt olvassuk: "Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni." (11,27).
Helyes Isten-ismeretre csak az jut el, aki Jézus Krisztust ismeri meg egyre teljesebben. Őt pedig szintén lakva lehet megismerni. A vele való együttélés, együtt járás során. Ezért mondta Ő: "Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem." (Jel 3,20).
Most visszafelé haladva: ha valaki azt akarja, hogy igaz istentisztelet legyen az élete, és ezért meg akarja ismerni igazán az élő Istent, annak Jézus Krisztust kell behívnia az életébe. Aki már ezt megtette, annak meg kell tanulnia, hogy az élete minden területe felett ténylegesen adja át az uralmat Jézusnak. Akkor meg fogja ismerni Istent, ebben teljesedik ki az emberi életünk, és ez az élet torkollik az örökkévalóságba, ahol semmi más dolgunk nem lesz, mint dicsőíteni az egyedül élő Istent.
Forrás:
Cseri Kálmán igehírdetései
