Szabó Lőrinc: A tűkör vallomása

- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!

- Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felej neki, tűkör!

- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.

Somkuti Gabriella: Feledés

Elfogytak az útjelző táblák,

fogódzót nem kínál az emlékezés,

mindennapok lépcsőfokain

lefelé ballag a feledés.

Somkuti Gabriella: Elhagyott szoba

A padlón még a tegnapi fény csíkja,
a napnak rézsut mosolya,
az asztalon egy tétova sóhaj,
a kilincsen egy kéz nyoma.
Az ágynak titkát nem fedi takaró
és eltűnődő falak engednek
egy sápadt tükröt hullani.
Aki elment, nem hagyott szavakat,
csak a csend lett sűrűbb
és a tükörcserepek próbáltak összerakni
egy elmosódó arcot.
Hiány ülte meg a székeket
s egy kopott szőnyeg álmodott vissza
régen elhalt lépteket.
A sarokból előkúszott a homály
és a padlón a fénycsík
lassan megadta magát.

Oláh András: utolsó próba

ujjbegyemmel írlak körbe mint a vak

félbehagytalak… maradsz antitézis

– s hogy ne aludhass ki holnap se bennem

hagylak folytatódni magamban mégis

Oláh András: változó

kuporogsz kedvesed ölmelegében
mint nyárban a fény – észrevétlen –
szavakat őrzöl miként partjukat
a Tarn fölött ívelő karcsú hidak
könyörögd vissza a tikokat
mosolyogj értem mint álmunkra
a nyártól őszig nyújtózkodó nap
ki a folyó lúdbőrző vizébe kap
és szivárvánnyá görbíti
hegyek fölé röppenő sóhajod
s bár a remény lába elkopott tövig
nyiss néha ajtót nekem s én
szemed tükrében mindig ott leszek

Áprily Lajos: Ősz

       Most már a barna, dérütötte rónán

       mulandóságról mond mesét a csend.

       Most már szobádba halkan elvonulhatsz

       s hallgathatod az álmodó Chopint.

      Most már a kályhatűz víg ritmusára

      merenghetsz szálló életed dalán,

      míg bús ködökből búcsút int az erdő,

      mint egy vöröshajú tündérleány.

Babits Mihály: A vetkező lelkek

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

Zágorec-Csuka Judit: Utak Európába

Útjaid még vihetnek Londonba,
Párizsba, Bosztonba, Belgrádba,
Tokióba, New Yorkba, de meghalni
csak itt tudsz igazán, itt eshetik
szét életed.

Útjaid még vihetnek idegen tájakra,
beleszorulhatsz még idegen,
kiismerhetetlen világokba, de csak
itt állhatsz meg, ezeken a magaslatokon.

Útjaid még vihetnek tökéletesebb
demokráciákba, szétszakadt szigetekre,
de a szőlőszemek és a barázdák
hazahúznak vadon nőtt falusi tájaidra.

Zágorec-Csuka Judit: Két fal között

" Ma is úgy élek, két vonat, két szökés,
"két menekülés" között; mint aki soha
nem tudja, micsoda veszedelmes, belső
kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot.
Így kezdődött."
               Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Két fal közé szorultál,
két kultúrába, két országba,
két nyelvbe, két gyermek
mosolyába, két diplomával,
két úton járva, két keresztre
feszülve, de mégis egy
az anyád, egy az apád,
egy a testvéred, ők azt
akarták, hogy egy legyél,
s cipeld nyugtalanságod,
idegenséged, ők azt akarták,
hogy két fal közé szorulva is
boldog legyél, ők azt akarták.

Anna Kamienska: Hallgatás

Annyi elhallgatnivalóm van a számodra
hogy szavakat sem találok
el kellene mesélnem a visszafelé futó utakat
ki kellene mondanom a kiáltást és a rettegést
szavakba kellene öntenem az örökre hideg kezek érintését
de ilyen szavak nincsenek
egyetlen reményünk hogy van egy élet-ábécé
és a nagy levél
amit önmagunkkal írunk
és ha csillagkezedhez ér
felnyitod a megkínzottak bizonyságául
és van remény bár nincs remény
hogy ezt a levelet írjuk ezt a dalt
minden lélegzetünkkel álmunkkal szenvedésünkkel
amíg a Kuruzsló Ujja
feloldja a lekötött nyelvet
és végül kifulladva futhatunk
hogy elmondjunk mindent
mindent
ami bántott
amit elhallgattunk

Dabi István fordítása

Lipcsey Emőke: hangokká izzik

mindent úgy tegyél
mintha az első
vagy az utolsó alkalom lenne az;
amikor világítanak a felhők
mikor a levegő szikrát szór
mikor beleájulsz a ragyogásba
mikor megsemmisít az első mozdulat
mikor az, ami te voltál, valami mást jelent
          mindent úgy tegyél
          mintha először vagy utoljára tennéd
mikor az első mozdulat után minden mozdulat
azt a ragyogást jelenti
melybe beleájulsz ha megérint.
mintha először vagy utoljára tennéd
mikor hangokká izzik minden mozdulat
hogy kitárja azt ami akkor létezett
mikor létezni fog legbelül.
hangokká izzik minden mozdulat
hogy szárnyát lebbentse minden pillangó
csillogó bogár
hogy megismerd a virágok illatát;
ez rózsa az jázmin ez kakukkfű
hogy ne legyen hiába a símogatás
hogy érezz minden kavicsot a lábad alatt
mikor lépkedsz az úton
hogy csillagok sziporkázzanak ágyékodban
ha magasba emeled tekinteted,
hogy tenyereddel érezd mi sötét mi világos.
mindent úgy tegyél
mintha először vagy utoljára tennéd
mikor felemeled a kezed
mikor az első mozdulat után
minden mozdulat azt a ragyogást jelenti
melybe beleájulsz ha megérint.

Kassák Lajos: Meg nem válaszolt kérdés

Szép órái a napnak
termékeny hónapjai az évnek
ó magasságokból áradó világosság
megfürdöm bennetek.

Hajdan
mikor az ég nem vált még el a földtől
mikor a tenger végtelen dallama
a mindenség lélegzete volt
mikor először tükröződtetek a szememben
milyen messzire készültem
és hová jutottam.

Olyan utakat jártam be
amik szétmarták inaimat
olyan házakban laktam
amiket el sem kezdtek építeni

Hogyan léphetnék tovább.

Gyönge szárnyaimmal
hogyan emelhetném fel
testem egész súlyát.

Itt botladozom köztetek
és kérdezem
érzem-e még valaha
az ölelő karok melegét.
Rámtalál-e a hívó szó
ami a sebzett lelket
hálaadó énekre bírja.

Vladimír Holan: Kései Vallomás

Te vagy az, még mindig te, akit szeretek,
pedig minden arra utal,
hogy a szerelem folyamatos tudata
gátol a szerelemben...

Te vagy az, még mindig te, akit szeretek,
pedig a jelen állandó tanúja vagyok,
sőt a bűneiben is részes,
te, még mindig te, az igazi egyetlen!

Vörös István fordítása

Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas –
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a hántás, enyhült itt a bánat,
még az se fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.