Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.

– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves...

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel,
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat
ott a sötétben. Lassan eltünődöl
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel,
mint majd a sírban. Ez a forduló az,
mikor az életed új útra tér.
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is.
Babrálsz vele. Megúnod és elejted.
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz.
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

Takács Zsuzsa: Ó, mondta és ahogyan

Ó - mondta és ahogyan te szoktad, felkiáltott
szinte olyan sima a tested,

mint egy kislányé, sima és semleges. És
verejtékeztünk, mint a menekülők a tűző

napon a kavicsos, meredek, hegyi úton.
De idézhetném másként is a történetet:

a férfi negyvenhét éves volt, a nő ötvenegy,
és túlzás volt valóban az őket

gyötrő felhőtlen ég, a nap. Hogy nem hajolt
fölébük lombjával némi fa. Hogy menedéket

nem kínált fedél. Hogy üldöztetésüknek
ilyen hevesen átadták magukat.

Takács Zsuzsa: Láz futotta el

Láz futotta el a fekete-fehér terítőt
az asztalon, ahol egymással szemben ültünk,
kockái megszínesedtek és hullámozni kezdtek.

Csak nem leszek szerelmes? – kérdeztem magamban.
Éreztem, hogy téged is ugyanaz a diadalérzet
fog el, a körülmények semmibevétele.

Egy zöld, kirobbanó lugasban sóhajtozás
támadt, és hálálkodni kezdtek a madarak.
Ismerős üveghang rajongott és ígérgetett:

hogy kockáztathatok és nyerek majd.
Hogy fölfelé haladok egy létrán,
éreztem, és hogy angyalok emelnek.

Takács Zsuzsa: Éjszakai kirándulók tavasszal

A hidegre forduló áprilisi estén
zöldellő rétre vetődsz egy szinte
ismeretlen férfival, akire bosszankodva
gondoltál még nemrég, de most

kiengesztelődsz iránta, sőt: lángra
lobbansz. Mintha véletlen volna,
egymás kezét fogva haladtok a veszélyes
hegyoldalban. Helyet kerestek ti is

a zsenge, fagyos fűbe telepedett, rengeteg
éjszakai kirándulót kerülgetve. Közben

szüntelen érkeznek a szerelmespárokkal
zsúfolt ötvenkilences villamosok.

2.

– Kitartani a képtelen állítás mellett,
hogy van remény, kibontakozás,
ígéret a rideg tavaszban. Hogy
izzásától elsápad az ész, és
diadalt arat a személyektől
független, puszta lényeg: a szerelem,
és ennek bizonyítására
éppen a te eseted szolgál –

3.

Hegy tetején, sötétedés után, kettesben
maradni egy szinte ismeretlennel.
Majd, alig érintve egymást,
leereszkedni egy erdei tisztásra,
ahol a vadak gyülekeznek. Kör
közepén, gyűrűjükbe szorítva
dermedten várakozni. Ám, mielőtt
támadna vágyatok, játszik még
veletek, szépségét mutatja,
végigszáguld az erdőszélen.
Rohanása fergetegében remegtek.

4.

A színre gördülő mikrobuszból
közben trópusi öltözékben angolok
bukkannak elő, térkép a kezükben
– egy elsüllyedt város romjain
járunk –, mutatnak körbe hidegen.

Takács Zsuzsa: Szerelem múlása télen

Tűrt szerelem. Viszonzatlan pillantások.
A rajongó célzása egy múltban történt, azóta
százszor felejtett epizódra, az imádott
személy bosszankodása a célzás miatt. A levegőben
egy láthatatlan kampón fennakadt, csókra
készülő kar és lapocka mozdulat. Mintha
egy sükethez Laurence Olivier beszélne.
A lassan pusztuló diófán rigó formájú göcsörtök
isszák a lázas szavakat, de a láz szítója,
a megszólított csökönyösen hallgat.
„Éppúgy érez, mint én, csak kimondani fél!"
vigasztalja magát a szerelmes, de szemében
a könny csobog oda-vissza, és megaláztatása
perceit, mint a rétestésztát, nyújtja.
A rigók tavasza eljön, kikel a fészekalja
fióka és zöld tájakra kirepül.
A rigószülőket felfalja a macska. Az imádott
személy búcsúzna már, de az imádó tárcájából
előkotor egy megsárgult fotót, melyen ő maga
látható négyéves korában egy háromkerekű biciklin,
fehér gallérkában, külön erre az alkalomra
megfésülve szőke, ritkás haja. A diófa nem bírja
a látványt, kidől az őszi avarra. Az imádott
személy az éjjeli fagyot nehezen viseli.
Az imádó az őt emésztő lángra panaszkodik
és - nyelvét forró ajkai közül kacéran kidugva -
szerelmét hideg szobornak nevezi, és valóban:
szemét hirtelen ráemelve látja is annak
rezes ujjait, csöpögő orrát és őszbe csavarodott
(dérlepte) tincseit; rémülten hátrálni kezd erre,
és kereket old a jeges sötétben.

Mezey Katalin: Olyan közel

Olyan közel engedtelek magamhoz,

hogy már végképp

sosem fogom megtudni:

ki vagy.

M. Fehérvári Judit: Őszi szonáta

még fényeket szikráz
de vénül a táj
szalmát báláz
a szél s az elejtett
szálakat égbe röpíti
lenn az avarban
piruló bogyók
csókolgatják a csöndet
s az ősz tubusából
buggyanó színek
keverednek az
ősi palettán
ám gyülekeznek a felhők
és az esőtől rozsdás
lombokat megcsípi a dér
esténként már
foga serken a fagynak
készül a tél de a dermedt
ágak kérge alatt lapuló
rügyekbe csomagolva
szunnyad a Zöld
a remény

Szommer Hajnalka: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Kántor Péter: Megszokod…

Megszokod, mint a falu a harangot.
Összenősz vele, mint faág a törzzsel –
e rossz bohózattal, melyben mint kerge özvegy,
lúdtalpain a halál körbe-körbe szökdel.

Tűz van, esküvő, temetnek, születnek,
kitekerik a csirke nyakát levesnek,
botrány! bolondság! – sírnak és nevetnek,
szaladj játszani! – mondják a gyereknek.

Szaladsz és elesel. Megütöd magad és fáj.
Vagy megütöttek? Te ütöttél?
Fordulnál vissza? Fogadkozol? Elbújsz?
Ugyan már, hova szöknél?!

Majd profitálsz lüktető sebeidből,
harci szekered a mezőre hajtod,
megdermed hátadon a sós verejték,
s látod, ahogy árnyékod túlnő rajtad.

A csábító leszel és az elcsábított is –
hogy ne legyen olyan árva az árva.
Egymást szorongatják vadul a vágyak,
s mindenki máson át marad magára.

Lebontott kályha füstje száll utánad,
egy régi fásládának vallanál szerelmet,
de jussát követeli minden új nap –
tapsolsz a mának és a tegnapot elejted.

Megszokod, mint a falu a harangot,
egymás után sírni, nevetni, sírni,
ne kérdezd, hogy mi végre, mire kellett,
hogy minek is kell sort sor után írni.

.kaktusz

Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?
Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömeket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sirasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned lévő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
Sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod,
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.

Fodor Ákos: Létezem

Vágyaim labirintusában
olykor valóságnak
tűnő álmaim között
élem az életem.
Létezem.

Lelkemben dúló néma
háború szüntelen
békéért kiált.
Hang nélkül, valahonnan
mélyről kitörni készül.
Süketnéma érzelem.
Létezem.

Bent félelem
a felszínen nincs semmi sem.
Eltévedt érzelem.
Létezem!

Eljön a nap, mikor
egy ölelésben hazaérkezem.
Békében élek ott, ahol
még nem járt senki sem,
ahol csak az számít:
Létezem!

Pilinszky János: Szeptember

Úgy ülünk itt a koraőszi este

levegő-vitrinébe zárva,

mint egy szikla, mint egy papírlap,

oly súlytalanúl és oly súlyosan,

ahogyan csak szék támlája vagy

dákó fölött kézelő fehérlik. 

Takács Zsuzsa: A bukott angyal

A bukott angyal, a gonosz előttünk terem,
és leül velünk szemben a villamosülésre,
s mi moccanni sem merünk. Tetszik neki,
hogy félünk tőle. Játszik velünk, mint macska
az egérrel. Rázza a lábát. Méreget.
Rajtunk legelteti gonoszfekete szemét.
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor éhezett és fázott, amikor kisgyerek volt,
és átkúszott a kerítés alatt, és véresre
horzsolták a hátát a szögek. Lehetséges ez?
Mi nem emlékszünk semmi ilyenre.

Azt mondja, bezártuk az ajtót, amikor zörgetett,
és nevetve lestük a bedeszkázott ajtón,
a szív-alakú résen keresztül, hogy elhordja-e
magát. De nem ment sehová. Elrejtőzött
a Kertben az almafa mögött és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak,
végül kitépte a sárgarépát a földből,
kitekerte a csirkéink nyakát, és megsütötte
a dalosmadarak tojását. Azt mondja,
bársonyfekete szeme volt, amikor született,
és a gyűlölettől lett gonoszfekete.

Mi a tennivaló ilyenkor? Ha találkozunk vele
a belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán,
vagy leül velünk szemben a villamosülésre,
rázza a lábát és méreget, s már édesedik
a húsunk a félelemtől? Vágjunk-e bele
kést? Vagy tartsuk oda a nyakunkat?
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor elrejtőzött a Kertben és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak.
Vagy így, vagy úgy, elvesztünk végleg.

Füle Lajos: Szeretnék énekelni Néked

Szeretnék énekelni Néked,
Uram, nyisd meg ajkamat,
hogy szent legyen mindig az ének,
amely szívemből felfakad.

Hadd zengjem, el, hogy százszor áldott
keresztednél ki megpihen,
hadd zengjem el, hogy megtalált ott
s békére lelt az én szívem.

Szeretném énekelni másnak
hogy Néked énekelni jó,
hogy életünk bús lázadás csak,
míg el nem ér az égi Szó.

Azt zengeni, a Szót a Szódat,
mely életet adott nekem!
Szeretnék énekelni Rólad
halálig engedelmesen.

Szeretnék énekelni Néked
folyton, ameddig itt leszek,
szeretnék hangot adni, szépet,
mikor lelkemhez ér Kezed.