Tűrt szerelem. Viszonzatlan pillantások.
A rajongó célzása egy múltban történt, azóta
százszor felejtett epizódra, az imádott
személy bosszankodása a célzás miatt. A levegőben
egy láthatatlan kampón fennakadt, csókra
készülő kar és lapocka mozdulat. Mintha
egy sükethez Laurence Olivier beszélne.
A lassan pusztuló diófán rigó formájú göcsörtök
isszák a lázas szavakat, de a láz szítója,
a megszólított csökönyösen hallgat.
„Éppúgy érez, mint én, csak kimondani fél!"
vigasztalja magát a szerelmes, de szemében
a könny csobog oda-vissza, és megaláztatása
perceit, mint a rétestésztát, nyújtja.
A rigók tavasza eljön, kikel a fészekalja
fióka és zöld tájakra kirepül.
A rigószülőket felfalja a macska. Az imádott
személy búcsúzna már, de az imádó tárcájából
előkotor egy megsárgult fotót, melyen ő maga
látható négyéves korában egy háromkerekű biciklin,
fehér gallérkában, külön erre az alkalomra
megfésülve szőke, ritkás haja. A diófa nem bírja
a látványt, kidől az őszi avarra. Az imádott
személy az éjjeli fagyot nehezen viseli.
Az imádó az őt emésztő lángra panaszkodik
és - nyelvét forró ajkai közül kacéran kidugva -
szerelmét hideg szobornak nevezi, és valóban:
szemét hirtelen ráemelve látja is annak
rezes ujjait, csöpögő orrát és őszbe csavarodott
(dérlepte) tincseit; rémülten hátrálni kezd erre,
és kereket old a jeges sötétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése