Pilinszky János: A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,

a világ végén pihen a szerelmem,

mint távoli nap vakít a szivem,

árnyéka vagyunk valamennyien.

Kun Magdolna: Ne várjuk meg...

Ne várjuk meg,
hogy a hiány késztessen
bennünket szeretésre.
Szeressünk akkor is,
ha idő szűkén vagyunk,
mert a szeretet az,
miből feloldozást nyerünk,
s a szeretet az,
miáltal megbocsátást
kapunk.

Tornay András

Egyszer volt egy ember, aki nem mert szeretni és semmibe se mert igazán belekezdeni, mert állandóan a nehézségektől félt. Ez az örökös aggódás és kishitűség erősebb volt benne minden más érzésnél.
Élete végén Istenhez került és így szólt: „Uram, íme az életem.” Isten pedig így válaszolt: „Milyen élet?”

(Tim Hansel ötlete alapján Tornay András)

Petőcz András: A szomorúság pusztulása

Azt mondják, kevesen tudják,
mi is a Boldogság.
Nos, én sem tudhatom.

Csak azt látom, hogy azok,
akik nem én vagyok, azok
mind-mind boldogok körülöttem.

Talán csak a múlt, ami néha-néha
kicsinke boldogság-felhővel ugyan,
de megérinti az arcomat.

Talán csak a múlt, ami néha-néha
még elűzi belőlem a rosszkedvemet.

Majd ha a Bárány!

Ha a Bárány elsikoltja magát,
akkor elmúlik minden.

A szomorúság is meghal,
mindenekkel.

Karaffa Gyula: Magamról

Azt hittem a világot megváltani én fogom.

Ám rájöttem már,

Csak egy vagyok, ki megváltásra vár.

Elfáradtam magyarázni a szavakat.

Már nem beszélek.

Parancs János: Az utolsó szavak

„.... fekszem csupán az ágyban, 
csak suttogni tudok..."
(Franz Kafka)

Többre már nincs időm.
Módosítani, javítani,
a mérlegserpenyők állását
megváltoztatni nincs erőm.
Ahogy van, most már
minden úgy marad.
Voltam, aki voltam:
vakon tájékozódó,
mulatságosan képzelődő,
boldogtalan reménykedés,
szárnyatlan madár a porban.

Petőcz András

" Egyedül vagyok, miként az Isten."

Csomor Henriett: Hiába ül arcomon a ránc

Hiába ül arcomon ránc.
Hiába kínoztak meg az évek,
zúzták halálba szívemet ezerszer is.
Hiába lepi dér fekete fürtjeimet.
Szemöldökömet, hiába hinti
be ezüstös por.
Szememben hiába fakultak meg
a ragyogó örömteli fények.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.
Csodálom, ha hullik a hó,
olyankor hegyekre futni volna jó.
Térdig süppedni
csillámló hótakaróban,
kacagva angyalkásat játszani,
s újra érezni, hogy szeret a világ.
Esőben táncra perdülni.
Lábam cuppogva
pocsolyában csattog.
Arcomat esőcseppek simogatják.
Csillagos estén
avarban csoszogva sétálni.
Hold fényében halott falevelek
zizegő, zörgő dallamát hallgatni.
Hiába ül arcomon ránc.
Lelkem mélyén gyermek maradtam.

Ady Endre: A te melegséged

Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Pilinszky János: A tékozló fiú keresése

Itt lakott kétségtelenűl.
Látod? Látom.
A mi fiúnk.
Űlj az ablakba, nézd a házakat,
aztán a szobát, falakat,
a jégveremnél hidegebb
éléskamrát, mosdóhelyet.
Most pedig indúljunk haza.

Reményik Sándor: A Bethesda partján

"Vala pedig egy ember, aki harmincnyolc 
esztendőtől fogva való betegségben 
fekszik vala." 
János ev. V: 5

Harmincnyolc évig volt beteg ...
Harmincnyolc év ... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjszaka!
Ó, a zaj, amely őrjít, ó, csend, ami gyötör,
ó, tehetetlen kín, csonka csomó,
ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul .
Harmincnyolc éves esztendős beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátyol mindent elcserél-kever
Egy lélekben, egy mély műhely-homályban.
A szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc évig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, tisztán hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, tóba nézett ...
A Tó , ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizége,
Mikor rájön egy nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten
angyalához, Súlyos szárnyával szemöldöke,
S gyöngy-buborékként egy titkos mélyből
fakadnak egy megmentő balzsamok.
A Tó ... közel volt, mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint egy csillag.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, egy vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda ...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán olyan súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem állta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

Kolozsvár, 1928 május 16

Gergely Ágnes: A súly alatt

Templomod bárhol felállíthatod.
De a vétket is bárhol elkövetheted.
S ateistává torzul a csillagos
templomkupola, kidőlnek az
oszlopok, s mert gonoszságnak
mondtad, ami csak önzés, mert
konok diktátumnak, ami a saját
gyengeséged visszfénye: rád dőlnek
az oszlopok, megállnak ferdén,
függésben, a fejed fölött, s te hiába
futkározol bezárt háromszögükben,
ezentúl egymást fogják támasztani.
S te megmaradsz, de nincs számodra többé
geometria, hogy halálodig fölmérd,
fölmérni próbáld a távolodó eget.

Petőcz András: Vers november elsején

Egyedül vagyok, miként az Isten.

Magamat mindig is magányosnak tudtam,
csak botorkálok, tétován, itt, lenn,
valami örökké zavaros tévtudatban.

És nem lesz senki, aki majd vigyázza,
hogy megőrizzen az emlékezet,
hogy erős legyen barátaim gyásza.

Ha majd végleg elköszönhetek.

Székely Magda: Várakozás

Várakozás nem szóra vagy
mozdulatokra nem
csak tudni azt hogy valahol
ott vagy jelen

Hogy valahol házak közén
nyilt utakon
ha ennyi szüntelen öröm
és semmi fájdalom

Kálnoky László: Ami hátravan

A szívdobogás a fatörzsben,

a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása

intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok

közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.

A te időd már megszámláltatott.