Csorba Győző: Egy verseskönyvvel kezemben

                    Kálnoky László halálára

Jött a hír, hogy beteg, hogy a
Balaton mellől haza kellett mennie.
Aztán, hogy kórházba került.

Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test,
kezemben meg egy gyönyörű könyv
ilyen sorokkal:
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk,
én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.”
Vagy:
Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?”
Vagy:
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.”

Pár száz kilométerről is láttam szemét:
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba,
ilyen nyugodtan…

S nemsokára a rideg közlemény:
„Kálnoky László költő 73 éves
korában elhunyt.”

És itt e gyönyörű könyv,
most már kőbe vésve minden sora,
nincs egyetlen szaván se változtatni mód
az idők végezetéig.

Ó, hogy ma is születnek
(született most is, szült a költő) mítoszok!
Magát szülte mítosszá furcsa módon,
a szokással épp ellentétesen:
megkicsinyítve, elrontva személyét
szinte a teljes tagadásaig,
fogyasztva holmi
„elúszó dallammá”,
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”.

S ez a Kálnoky-dallam,
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó”
és ez a többé-semmi-költő,
íme, mítosz lett, mítoszunk lett:
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal,
röviden: van, van – létezik javunkra,
és lesz, lesz – létezik javunkra,
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.

Kerék Imre: Téli éj

Fönt a kobaltkék firmamentumon
hidegen izzó csillagok.
Fényük alácsorog a tájra.
Villogó, remekbeszabott
avarkori lelet a patanyom,
jéglemezből kikalapálva.

Erdei úton át róka oson,
borzas, ágrólszakadt-sovány,
zöld szikrákat csihol az éhség
lázban forgó szembogarán.
Szél motoz felnyúló facsúcsokon.
Sziklakövön fagy feni kését.

Az ezüstfehér téli díszletek
fölött riasztó távlatok
nyílnak a végtelen térben.
A vörösmárvány holdkorong
sugara fájón sajdítja szemed,
de hajnalig virrasztasz ébren.

Raffai Sarolta: Fénylő csöndben

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet –

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb.

Gál Sándor: A tél árnyalatai

1

hóval fedett udvar
korai sötétség derengése
a diófák magánya
rávetül a fagyos nyugalomra
mindezt
a tél árnyalatának is nevezhetném
amely mögött alig hallható
hangok hullámait terelgeti
az érzékelhető szél
tűnő áramlása
valódi a látvány
s annak visszaverődése
a tudatban
lehet hogy a béke
s a képzelet
határtalansága
a pillanat szépsége
és hogy mindez
újra és újra megélhető

2

szeretem a hóesést
s benne a tájat
ott lenni a fehér és tiszta
kristályvilágban – –
szeretem benne a nappalt
és szeretem benne az éjszakát
amikor a fák gallyait
megroppantja a tél
különös mennyei rianások
szaggatják sokfelé
az éjszakát
táncolnak benne csilló-havak
meg a fenyvesek ózona
és az áradó gyantaillatok

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.
Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.
Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.
Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.
Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.
Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.
Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Kerék Imre: Rembrandt: Danaé

Öt érzék-bolydító szerelemünnep
gyönyörűség kútfője eleven
csoda bogozhatatlan rejtelem
ahogy a barna homályból kilüktet

tündöklő tested szomjazó szemünknek
a fény arctól térdig végigsimít
megérett aranyalma-melleid
még érintetlen-duzzadón feszülnek

de már nyílni készülnek összezárt
dombjaid köztük háromágú csillag
deleje vonz a mágikus homályba

hol a gyönyörben kialszik a vágy
s érzem ágyad előtt meghalok itt vagy
elnyel öled örökös éjszakája

Petőcz András: Levél Désirée-nek

              "Most azért megmarad a hit, remény,
              szeretet, e három; ezek között pedig
              legnagyobb a szeretet. "
                                  (1 Kor 13,13)

Gyönyörű vagy, szabad vagy,
röpülsz, forogsz, s a nevetésed
messzire hallik.

Szeretlek. A kezemet
nyújtom, valami iszonyatos
magasságból, messzeségből.

Látom az arcod. Nem ismerlek.
A szemedet figyelem, és meg-
borzongok, ha rám tekintesz.

És mégis: itt tartalak a karjaimban,
ajkaink egymást keresik, és a félig
lehunyt szemeink nagyon is beszédesek.

Csak legyen elég erőnk, Uram!
Legyen bennünk elég erő és akarat,
hogy megtartsuk magunkban ezt a
soha-véget-nem-érő, örök ölelést.

Ezért imádkozom.

Petőcz András: Désirée-haiku

  Virágcsokorral kezemben

  figyelem

    minden lépésedet -

Csoóri Sándor: A gyerekkor állomásai

Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében
         én ülhessek
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.
A barna lovakat is elcseréltem volna
           ilyen szélért,
mert a madarak útjáról
én láthattam volna minden napraforgót:
azt a rengeteg sárga parazsat, amely csak egy
mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.
Az aljban kút csillogott és folyó
          s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak -
én csak az akartam: ha félek is tőlük,
föltartott kezem körül ők keringjenek,
amikor megy le a Nap.

Kerék Imre: Éjszaka

Olyan közeli most az ég,
mintha együtt nézném veled.
Nyújtott kézzel érinthetem
a Medvét, Göncölszekeret.

Hallom a hangod is, pedig
csönd kívül-belül, semmi zaj,
míg roppant tengelyén az égbolt
elfordul csillagaival.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:
májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,
melybe nászágy s ravatal belefér.
           

Oláh András: megőriztem

azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
a hóba süppedtek
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem s most
elküldöm neked - - -

Boda Magdolna: (vissza)

A tündérek birodalmából érkeztem ide.

Ide, a sárkányok, boszorkányok,

gyötrelmes hétpróbák

világába,

és már nincs hova

hazamennem.

Jung Károly: Pogányok a damaszkuszi úton

Hogy te pogány vagy, teljes valódban,
Akár a nyájat őrző pásztorok, szerte
A hegyekben, az még csak a rajtakapott
Idő folyománya, előzménye csak egy
Majdani megtérésnek, ha majd lelkedre
Zuhan - darabjaira hulló üstökös egy
Ezredvégen, sejthető, de méltatlan
Csörömpöléssel - a megvilágosodás:
Az lesz csak az igazi kihívás. Választani,
Odaállni valaki mögé, a sorba, aki nem
Is látható, de aki azt mondta magáról
Ezredévekkel korábban: Én vagyok a
Kezdet és a Vég. S aki mostan újra
Megszületik érettünk. Vagy nem állni oda.
Így marad az ember újra egyszál maga.
Te vagy a kezdet, mások utána jóval,
De jóval előtte még annak a szépen
Gyűrűvé eggyéölelkező, aztán mégis tárva
Maradó bezárhatatlan jelnek: mintha öle
Válna jelképpé - fogantatást követően -,
A nőnek, anyának, minden asszonyoknak.
Szóval: a hová tartozni. Még eldönthető.
Mások szerint: már eleve elrendeltetett.
Szóval: pogányként ebben az éjszakában,
Ha majd szakad a hó, csordások ostora
Visszhangzik a templom előtt, belecsapódik
Lelkedbe a virradat, s remegve áll,
Akár a kés. Figyeld a csillagot: alatta
Párálló barmok melegében vár rád valaki.
A pásztorok már mind leértek a hegyekből.

Lukáts Márta: A hajnalka imája

Meg akarom érteni a napot,
s már hajnalban
minden erőmmel
felé fordulok.
Engem a magasság vonz,
meg fényességed.
Biztat, bátorít hívásod,
ha karót és támaszt is küldesz,
erőre kapok
és eltakarok
minden csupaszságot.
Olykor rácsodálkozom a világra,
hisz annyi furcsaságot
rejt magában.
Mégis legjobban
a nap arcába szeretek nézni,
tölcséremmel
a végtelenbe harsogni
Isten létét,
és a háborgó szívekbe
mosolyogni a békét.
Küldj, Uram, harmatot,
napsugarat,
hogy szüntelenül
Téged ragyogjalak.
Ámen.