Jan Twardowski: Siessünk

Siessük szeretni az embereket olyan gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén
ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság amely legegyszerűbben a kétségbeeséstől születik
amikor valakire gondolunk nélküle maradván
Ne légy nyugodt, hogy van időd mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse
úgy jár egyszerre a kettő mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély, mely egynél mindig gyengébb,
oly hamar mennek el, mint júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang vagy egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket, hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat egyébként megszületni, mint meghalni
mindig túl keveset és túl későn szeretünk
Ne írj róla túl gyakran, de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel mint a delfin szelíd erős
Siessünk szeretni az embereket, oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el, nem mindig térnek vissza
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó, vagy hogy az utolsó – első

Sajgó Szabolcs fordítása

Aknay Tibor: Végül

Állok az idegen parton,
bőrömet felmarta a sós víz,
reményeimet az apály visszalopta.
Hitem molyrágta takarója
most vitorla lélek-hajómon,
mielőtt lemerülnék,
s felhoznám a mélyből
gyermekkorom színeit,
a virágosat álmodó lányok
varázsige kuncogását,
az újra megtalált igéket
és mindent, mi enyém volt egykor,
amit megtartottam vagy
eltékozoltam.
Végül visszadobnám őket,
mert nem lesz szükségem
semmire és az a semmi
lesz akkor a minden.

Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

s mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Fodor Ákos: Versek a hagyatékból

A muzsikushoz

Ne öld meg
a Csöndet.
A Csöndnek
dajkája legyen a Zene
– ne ellenfele.

Monotónia

Annyira unom
a közönyt, hogy már nem is
figyelek föl rá.

Pánik

A fény is rémít.
Reszkető árnyékomat
magamba vetem.

Itt és most: szünet

Életemen túl és halálomon innen:
ácsorgok, oly helyen, melynek neve sincsen.
Tudatlanságom az Egyetlen Kincsem.
Nincs, amit szabad, vagy tilos volna hinnem.

Nyilatkozat

Megtettem, amit megtehettem.
Az Önvádhatóság működését ezennel
szívemmel és maradék eszemmel
végérvényes rendelettel
felfüggesztem

Sajgó Szabolcs: túl a tükrökön

faltól falig
táguló terek
szűkülő utak

egytől valameddig léptek kényszere
és lehunyt szemekkel szárnyalás
hétköznapok fölött

meg az elkerülhetetlen sodródás
magzatvíztől űróceánig
és vissza

egy izzó szempár világa
mindenütt
és az átmenet
tükrök mögött fölsejlő tartomány

hiszed vagy nem
várnak rád
jönnek eléd
egyszer megérkezel

Szent-Gály Kata: Máté apostol

Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad.
A napórákon árnyadat terítsd el,
engedd rohanni orkánjaidat.

Érleld be még fanyar gyümölcseid,
két délies napot még adj fölébük,
nehéz borrá hadd forrjon sűrű mézük,
beteljesítve őszöd ízeit.

Ki most hazátlan, nem lesz háza már.
Ki társtalan, soká marad magára,
virraszt, olvas, levelet ír, hiába;
sötét fasorban űzve-hajtva jár,
míg fenn a lombot őszi szél cibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

Konrad Lorenz

 " Ha az emberiségnek választania kellene, hogy felhagy bizonyos szokásaival vagy kipusztul, akkor inkább a kipusztulást választaná."

Sajgó Szabolcs: nincs kivétel

azt gondolod
hogy miattad nem

azt hiszed
legalább titokban
szigorúan csak magadnak
hogy miattad nem

pedig igen
nyilvánosan
és legtitkosabb magadban is
igen igen

az a helyzet hogy valóban
miattad és miattam
kellett megtörténnie
valamennyi létező miatt
kivétel nincs

egyenként és mindösszesen
ez az áldás
ez a minden egy
amibe születtél és amiből
ez a teremtett egy
lett rohadt almává

rosszabb tőle nem leszel
se jobb
ha elismered

arra a keresztre őt
ezért feszítették

hogy pedig lehessen az
számodra is
az élet fája
többé ne csald magad

se nyíltan
se titokban

Bella István: Maria Pawlikowska-Jasnorzewska szomorú éneke a szerelemről

Már egy hónapja nem láttalak.

Más nincs. Most kissé fehérebb,

szótlanabb vagyok. Kissé álmatag.

Lehet hát levegő nélkül élni, élek.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

1944. május 19.

Canciones*: Anyám, a hajam szél cibálja

Anyám, a hajam szél cibálja,

kétfele fujja, szétzilálja.

Mért kerülget, én nem értem,

tán szerelmes a hajamba,

hogy így fujja, kondorgatja,

hogy nem hagyja békességben,

folyton babrál sűrűjében.

Megfésülöm szép simára -

kétfele fujja, szétzilálja.

Ha meg fésüvel kibontom,

tetszik neki, vagy dühíti:

nekiront és szétröpíti,

marokkal kell összefognom,

jó szoros fonatba fonnom;

megtűzöm, s az is hiába -

kétfele fujja, szétcibálja.

Rab Zsuzsa fordítása

*

(* Canción ("dal") a latin-amerikai zene népszerű műfaja.)

Parancs János : Ami hiányzik

igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élniakarás

Parancs János: Ismét a tavasz

A jószagú levegő. A csicsergő,
a csivitelő, a füttyögő madarak.
Az opál ég alatt a könnyű pára.
A tavaszi napsütéstől kótyagos,
cikázó rovarok, lepkék, bogarak.
Kibuknak a földből a füvek, a csírák,
tündökölnek és illatoznak az ibolyák,
az ismeretlen nevű, apró virágok.
Erjed és pezseg újra a természet,
ki tudja hanyadszor, hány ezer éve,
hogy kihordja és világra szülje
az esélyt, a folytatás reményét legalább.
Ez az évszak a bizalomé, a bizakodásé;
ilyenkor röstellem, hogy gyanakvó,
hitetlen és erőtlen lélek vagyok.
Mert gyönyörű ez a lázas igyekezet és lobogás,
gyönyörű ez az önfeledt, csapongó szárnyalás,
ez a lebírhatatlan, ösztönös és vegetatív remény.

Bella István: Az éj és a nappal

                 Vásári ballada

Egy cigánymeggyfa, meg egy japánakác
egy fekete fényfa, meg egy vándor danász,
maga elől magát addig rejtegette,
mígnem a másikat megszerette.

Mineműségére nézvést a cigánymeggyfa madonna
volt (és gyönyörű), a japánakác meg bonc lett volna,
de annyira csélcsap volt, hogy véle bevásált
volna Buddha is, hát úgy szólt, nem csinál rossz vásárt,

s danásznak adja inkább, mondván, ott kevesebb
bajt csinál, mint másutt, majd megénekli az eget,
hetet-havat összehord csillagról, földről, holdról,
s addig, addig gajdol vadul és bolondul,
               míg nappallá nem bolondul.

No, persze, Buddha jó volt, s nem hagyta üres kézzel
elmenni, megrakta kaviccsal, csillagfénnyel
a fiú zsebeit, kezébe egy-egy napot, holdat
adott, meg szívrengő-szót, hogy majd szív-, s szódobolhat.

A cigánymeggyfa felől meg Buddha azt rendelé,
hogy terítsenek augusztust lombjai fölé,
a nappali ég legyen bőre égbolt-színe,
az éjszakai meg szeme, haja szene.

S hogy a hulló csillag ne égjen semmivé,
csillag-csúszdának a Tejutat lehelé
a hasa alá, a lábai közé.

A japánakác meg csak gajdolt, gajdolt,
erről, arról, földről, óceán-sóhajról,
csillagrengés-fútta ember-levélről,
mit egy csillag szele sodort le az égről.

Gajdolt, gajdolt, gajdolt, mivel gyönyörűség volt.
De íme elakad. Az égen új égbolt,
augusztus kelt föl épp: fényes üstökösök,
hulló csillagok suhogtak, combjaik között
a Tejút pöndör lángja zúgott, hömbölödött.

Buddha meg úgy döntött, világosság leszen,
napláva kettejük közt, ha majd reménytelen
nézik – éj s nappal egymást – napvilághabja
tükörképeik egymástól elragadja,
            s a másiknak odaadja.

Ezért: bár éjjel éj, ezért: bár nappal, nappal,
az augusztusi éj éjjel is mintha nappal,
az augusztusi éj, mintha nappal lenne,
zúg, fénylik, morajlik, partján egymással szemben
két fa ég, leveledzik, az éj és nappal szerelme.