Állok az idegen parton,
bőrömet felmarta a sós víz,
reményeimet az apály visszalopta.
Hitem molyrágta takarója
most vitorla lélek-hajómon,
mielőtt lemerülnék,
s felhoznám a mélyből
gyermekkorom színeit,
a virágosat álmodó lányok
varázsige kuncogását,
az újra megtalált igéket
és mindent, mi enyém volt egykor,
amit megtartottam vagy
eltékozoltam.
Végül visszadobnám őket,
mert nem lesz szükségem
semmire és az a semmi
lesz akkor a minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése