Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,
mindent elsőre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,
bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,
ha nem ügyelsz, eltörheted.

Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

Mondd, Kedvesem,
milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet
ölet sosem lel.
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány;
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
a szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőtt szárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
is fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!

Levél feleségemnek, Leningrádba, 1960. júl. 20. 

Oláh András: hiány

 és megint – mint akkor 

abban a furcsa télben – 

várok kiszolgáltatottan: 

sorsunk magára hagyva 

vágyaink pusztulóban szívre 

szív alig dobban 

fogoly vagyok hiányodban

Kürti László: kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Mezey Katalin: Ha szegényen, ha gazdagon

 (József Attila változat) 

Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.

Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.

Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)

Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!

Nemcsák Károly

       „ Én mindig csodáltam a költőket, azért is, mert sokszor éreztem, hogy megfogalmazódik bennem valami és én azt nem tudom olyan szépen szavakba önteni, mint egy költő teszi mindezt. Közben azt is érzem, hogy bennem vannak ezek a gondolatok, de ahogy azokkal a jelzőkkel, azokkal a gondolatmenetekkel, amikkel egy-egy költő helyre tud rakni bennem egy gondolatsort, azzal nagyon jó együtt lenni.”

Oláh András: szerelmeink

többnyire kiesnek emlékezetemből
a legszürreálisabb álmok is
de az a vacogós hajnal
folyton visszatolakszik
ilyenkor asztmatikus fuldoklásban
vergődve keverlek fájdalmaimhoz
nem tudom hány élet kell egy szerelemhez
mennyi alázat titok és önfeladás
de önfeladás-e reggelente
újracsomagolni a vágyat
tudomásul venni a hiányt
keresni bátorságot a hűséghez
ami erősebb a kopottas múlt
minden szerelmi hazárdjátékánál
ahol mindig van egy titkos ösvény
és vannak szavak amik beléd gravírozódtak
ez nem gyengeség nem kiszolgáltatottság
inkább valami szétbonthatatlan
egymásba gabalyodás
amiből egy jut egy életben
s amiben ha megcsörren a telefon
tudod hogy ő lesz az
és minden lélegzetvétel
félreérthetetlenül az ő illatát hozza
elég egy mondat és megszűnik
a hidegfrontos fejgörcs
elég egy szó és új vádalku köttetik
s előcsoszog az a félszeg mosoly is
amely egy szempillantás alatt felissza
a tikkadt lelket kísértő szomjúságot

Biblia

  „ Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” 

(1Kor 2,9)

Fenyvesi Ottó: (Elfeledett helyek: Brazília)

Hosszú az idevezető út.
A nyomorúság lakozik errefelé.
A régiek meghaltak mind.
Kapkodjuk csak a fejünket.
Érkeznek a részletek ezerrel.
Látjuk a horizontig beretvált,
sík bácskai semmiket.
Elhagyott tanyák, összedőlt istállók.
A távolban sötét felhők tornyosulnak.

Szerbül Bagremovo, magyarul Brazília.
A környékbelieknek Brazi.
Nem messze van ide Topolya.
Vályogház is van, több. Az egyik
udvarán egy kiszuperált lakókocsi.
A kertben nincsenek madárijesztők.
Egy kis vetemény. Uborka, dinnye.
A lomb között almák függnek,
amolyan férfiúi jelképként.

Templom sincs már a faluban.
A bolt bezárt. A kocsma is félig.
Előtte áll két aggastyán,
cigarettával kínálják egymást.
Már mindent megbeszéltek,
néznek a semmibe.
A postást várják.
Csubrilovity Milorád, a szomszéd faluból jön.
Biciklivel és a nyugdíjjal. Fején tányérsapka.
indig a foga fáj. Senki se tökéletes.

Ez itt Brazi. Nem vagyunk
a világhálón. El vagyunk felejtve.
Hozzánk hűtlen lett mindenki.
Mi meg vagyunk csalatva.
Tudja, felénk nem úgy van az,
hogy csak felnyúlunk a levegőbe,
és hopp ott repül egy kis boldogság,
lekapjuk, és nézegetjük.
Mi nem emlékszünk ilyesmire.

Hosszú az idevezető út. Akácos.
Azt beszélik, valamikor nagyon régen
a falu apraja-nagyja nekiindult az óceánnak.
De aztán visszafordultak, nem jutottak el Brazíliába.
Mi már nem emlékszünk semmire.
Hagyjuk a régieket. Nyugodjanak békében!
Úgyis utat talál magának az elkeseredés.
Tudja, nem lehet ezt csak úgy, mindentől
függetlenül értelmezni. Olyan rég volt!

Talán a Julis néni, a legidősebb asszony a faluban.
Ő tud egy-két dolgot, amit még kell,
de neki is véges az emlékezete.
Ő még látta a kakastollas csendőröket,
ahogy elvonultak Bogaras felé.
Másnap megérkeztek az orosz csapatok.
Látja, így voltak valaha a dolgok.
Béke, háború. Béke, béke,
aztán megint háború.

Utassy József: Erőforrás

Ha nem az enyém 

ha le kell majd mondani róla 

akkor kinek a javára mondok le én 

kié a naprendszer harmadik bolygója 

ha nem az enyém

Utassy József: Hol ifjúságod tűnt el

Hol ifjúságod tűnt el, 

fekszel hanyatt a fűben. 

Hatalmas fellegárnyban, 

heversz az elmúlásban. 

Villanydrót-kotta-hangok 

a fecskék, vadgalambok. 

Dúdolod őket halkan. 

Suhanc vagy. Halhatatlan.

Utassy József: Hit és valóság

A vágyam: Valóság! 

Hitem még csak álom. 

De tudom és remélem, 

hogy a Valóságban 

egyszer megtalálom.

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád,
Te, Szólíthatatlan,
így-úgy mégis beszélek én,
ily s oly fabrikált nevekben
vélem elérni Orcád
ám dicséretedre szánt perceimben
rest vagyok én az áhítatra
mert szólásra kimért
és szűkre szabott az én időm
nem maradt erőm nekem
a Te magasztalásodra
mert csak kérni-kérni-kérni
sürget a kifogyhatatlan sóvárgás
hogy segítsd, oltalmazd
tartsd meg és emeld ki
fájdalmaikból a fájókat
a megszomorítottak fejére
hozz vigasztalást
és tápláld kicsit a szűkölködőket
mert annyi a baj és annyi a bajba jutott
hogy megszámolni se volna mód
ki mindenekért vagyok színed elé járuló
hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig
a megkínzottak, elveszettek
árvák és elfeledettek seregletét hét nap,
hét éjjel egybeszakítva is kevés
a magam keserve pedig
amúgy is ráadás volna minderre csak
ha lenne perc ezért
akkor se nyílna föl már a szám
s ha van, a Te könyörületed
a sokasággal talán
engem is magával sodor
így kérlek ódon fohászkodással
ne hagyd el a Terád szorulókat
ne veszejtsd el az elveszendőt
és hallgass meg engem őhelyettük

Lányi Sarolta: Leégés

Sírni szeretnék - s a szemem száraz,
Mint kiapadt kút árva gödre.
Szomorú ez a szem mindörökre.

Szólni szeretnék - s hallgatok inkább.
A legszebb szó is üresen kong
S nem zengi el, mit a lélek mond.

Szeretni szeretnék - de elment a vágy már.
Nem hevít többet a régi szent láz.
Üres a szívem, mint leégett ház.