2021. november 4., csütörtök

Nagy István Attila: Virág




Amit én adhatok, csak a csönd sziromlevelei.

Nagy István Attila: Tenyeremben maradt

Tenyeremben maradt az arcod, 
magammal viszem az éjszakákba, 
amikor útjukra indulnak a félelem 
reggelig érő árnyékai, 
amikor nincs más, 
csak a visszhangzó 
szívverések.  

Tenyeremben maradt az arcod, 
imára fonom az ujjaimat, 
s vigyázok, össze ne gyűrjék 
a nappalok, 
amikor már csak egyetlen 
vissza nem vonható pillanatot 
áldoz fel a hallgatás,  

amikor sötét éjszakát virágzik 
a tekinteted.

2021. november 3., szerda

Gyurkovics Tibor: A vers




A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. 
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny. 
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés. 
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség. 
A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!” 
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe. 
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is. 
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető. 
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az. 
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből. 
A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!” 
A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.” 
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között. 
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers. 
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe. 
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére. 
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk. 
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben. 
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni. 
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket. 
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény? 
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.

Gyurkovics Tibor: Ellen

Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva 
anyátlanul s földarabolva 
s egy targoncáról lefele 
lóg a fejem a semmibe 

Akkor se te 

Ha minden ágyam elveszett és 
megbomlik bennem a teremtés 
s kiáradnak csúfosan e 
test tagjai a semmibe 

Akkor se te 

Ha megrogyok mint sárga gyertya 
saját árnyékom eltakarva 
magam égve befele 
a legutolsó semmibe 

Akkor se te

2021. november 1., hétfő

Juhász Gyula




" Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, 
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal, 
És ha másra hallgat mind a többi ember, 
Te beszélj tovább a zengő végtelennel."    

Juhász Gyula: Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek, 
Csillagot mutatni a borús időnek, 
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni, 
Titkait jövőnek bátran kibetűzni.  

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény, 
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén, 
Akiben fölös volt a kímélő jóság 
S örökül rád hagyta fájó szive sorsát. 
 
De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi, 
Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni, 
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert, 
Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!  

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, 
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal 
És ha másra hallgat mind a többi ember, 
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

Biblia




" Ekkor Jézus azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és mindenki, aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?" 
János 11, 25-26

Gyurkovics Tibor: Hála

              










       Fejszés Jánosnak    

A hitet másoktól szereztem 
mint égig érő ablakot 
akik látták magukat bennem 
azoknak én csillag vagyok 
én viszont nekik köszönhettem 
az egész égboltozatot.  

Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül

Tavasz volt, de én a nyarat vártam; 
a meleget, a patakok hűs vizét. 
Nyár volt, de én az őszt vártam; 
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt. 
Ősz volt, de én a telet vártam; 
a ropogós havat, és a karácsony örömét. 
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam, 
a rügyfakadást, a nap melegét. 
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni; 
szabad és önálló. 
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni, 
érett és sokat ismerő. 
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni; 
ifjú és szabadlelkű. 
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni; 
tevékeny élettel. 
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.

Fodor-Csipes Anikó: Újra és újra…




„ Sokszor megmentette őket, de ők önfejűen engedetlenek maradtak, és mélyre süllyedtek bűneik miatt.” (Zsoltárok 106,43)     

Amikor ez az egész „vírus ügy” kezdett elharapózni, sokakat hallottam arról beszélni, hogy „ na, hátha majd most észhez tér, megjavul az ember ”. Ehhez képest kezdetben talán tapasztaltunk némi egymás iránti jó indulatot, ám utána ugyanúgy, vagy talán még jobban marta, marja egyik ember a másikat, mint korábban, sőt… még több ok van a vitára, veszekedésre… Ahogy a fenti igét olvastam, két történet jutott eszembe. Az egyik így szól:  

„ Árvíz van, mindenki menekül, jön a segítség, teherautókkal evakuálják a falut, de egy ember nem hajlandó felülni, mert azt mondja, hogy ő imádkozott, őt Isten majd megsegíti. A víz azonban emelkedik, már csónakkal jönnek érte, de ő csak nem hajlandó beülni, mert ő imádkozott, és Isten majd megsegíti. Ám a víz tovább emelkedik, már helikopterrel jönnek érte, de nem hallgat a szóra, mert őt majd Isten megsegíti… Majd miután odaveszett az árvízben, és felkerül az ítélőszék elé, számon kéri Istent, hogy ő bezzeg bízott abban, hogy majd Isten őt megsegíti, mire az Úr: „ Fiam, küldtem érted teherautót, csónakot, helikoptert… mit kellett volna még küldenem? ”  

A másik pedig:  

„ Új lelkész kerül a faluba. Az első vasárnap csodálatosan prédikál, a hívek mondogatják, hogy érdemes hallgatni őt…Jönnek is sokan, de nagy meglepetésükre a lelkész megint elmondja ugyanazt a prédikációt. Majd a következő vasárnap is…, mire egy atyafi veszi a bátorságot és megszólítja őt: Tiszteletes úr! Igazán szép, amiket mond, de árulja el, miért mondja újra és újra ugyanazt? Erre a lelkész kedvesen így szól: Miért? Már csinálják?”  

Milyen jó lenne, ha mi elsőre is értenénk a szóból… ha nem kellene újra és újra észre téríteni minket, hanem tudnánk azt, hogy a mi Urunk, Istenünk kegyelmesen felénk fordult, és megmentett minket Jézus Krisztusban, és nem tennénk hiábavalóvá magunkban az Ő áldozatát. Kérjük ebben az Ő segítségét, mert neki van hatalma arra, hogy minket megerősítsen, hogy ne süllyedjünk el.   
  
Forrás: Napi Ige és gondolat

Gyurkovics Tibor: Fátyol

„ Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről 
már nem szeretjük eléggé 
amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról 
már nem bízunk benne eléggé” 
Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll 
a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett 
vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy 
visszateszi s a karszékbe ül 
Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll 
fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába 
serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül 
Otthagyja végigsimítja homlokát 
mintha eszébe akarná idézni 
a régi fátylat mely az arcot takarta A régi fátyol mindent elborít 
rászáll könnyedén a bútorokra 
a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire 
a rózsafák a fű merev zöldjére – 
mindent fátyol borít. 
Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről 
belekapaszkodik pókháló-fonalaiba 
s csak áll üres kézzel markolva a levegőt 
Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát 
ahogy hadonászik az üres levegőben 
hogy szeresse a meztelen arcot 
immár tökéletlenül 
de végérvényesen.       
 

Gyurkovics Tibor: Hold

Homályba burkolt hold alatt 
látom ahogy az Úr hada 
látja milyen kicsi a hold 
s milyen nagy a hold udvara 
látom ahogy az Úr hada 

Látom ahogy földig leér 
a hold függönye fátyola 
és beborítja befedi 
amit kitár az éjszaka 
milyen nagy a hold udvara 

Elködölünk elváltozunk 
egy éjszaka két éjszaka 
de közben csak kiáltozunk 
ahogy kiált az Úr hada: 
beborít a hold udvara 

Aztán csak félünk ragyogunk 
mint a fekete éjszaka 
beborít a hold udvara 
(Látom milyen kicsik vagyunk 
és milyen nagy az Úr maga.)

2021. október 30., szombat

Gyurkovics Tibor: Testéből él…




Testéből él a költő, 
mint földből a kukac. 
Legyen göröngy vagy ékkő, 
amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 
csak elkülönült szakaszok, 
amelyeken az ember átlép, 
mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 
az ember külön csúnya, szép, 
kereshet szülői szerelmet, 
itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 
utak, utak, hosszú tanyák, 
s az állomáson elfelejtjük 
saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 
és megszüntet minket a hó, 
ha leesik ha beborítja 
azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 
nincs semmi, ami összefog 
bennünket. Következnek újra 
az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 
fülünkben a csönd szőre nő, 
utolsó szeretők a porban, 
halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 
kádban ülünk, törülközünk, 
a könnyeinket töröljük le, 
melyek már a testünkre folynak 
és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 
a szekrény megbabonázó nyikorgása. 
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 
így részeinkké avatjuk. 
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 
Az otthon – cella. 
Rabságod menhelye. 
Magányos misék fojtogató áhítata. 
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 
Az Isten sem ér be rajtad kívül. 
Aztán átjárják. 
Aztán azt építik. 
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 
Csak faltól falig. 
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 
Vagy belefojtják. 
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 
Hová? 
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 
az ajtó nem vezet sehova. 
Megfeketült szobákba vezet, 
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 
De te szorítod a kilincset. 
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 
s egy indokolatlanul nagy rohammal, 
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…