Amit én adhatok, csak a csönd sziromlevelei.
2021. november 4., csütörtök
Nagy István Attila: Tenyeremben maradt
Tenyeremben maradt az arcod,
magammal viszem az éjszakákba,
amikor útjukra indulnak a félelem
reggelig érő árnyékai,
amikor nincs más,
csak a visszhangzó
szívverések.
Tenyeremben maradt az arcod,
imára fonom az ujjaimat,
s vigyázok, össze ne gyűrjék
a nappalok,
amikor már csak egyetlen
vissza nem vonható pillanatot
áldoz fel a hallgatás,
amikor sötét éjszakát virágzik
a tekinteted.
2021. november 3., szerda
Gyurkovics Tibor: A vers
Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny.
Minden egyes vers az élet értelméről szól, még akkor is, ha csak egy játékos húrpendülés.
Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség.
A versben minden megvalósul – még Isten is. A „fiat!” gesztusa van benne, a „legyen!”
Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe.
A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is.
A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető.
Talán olyan a vers, mint a kesztyű, melyet lehúzunk és kifordítva látjuk: saját bőrünk az.
A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből.
A vers – a gyermeki kegyelem. „Kegyelem, kegyelem! Ne öljetek meg!”
A vers, hogy „látva… se… lássanak”. „Színről-színre,” mégis „tükör által, homályosan.”
Mindig marad egy fátyol köztem és a lényeg között.
Ez a fátyol a vers. Mégis jobban érzékeltet, mint önmagam és jobban, mint a lényeg – ő a vers.
A vers megemel – valahová, a sebezhető végtelenbe.
A vers elejteni a vadat, a nagyvadat, az egyszarvút, hogy vére folyik, noha nincs is vére.
A vers – égi akupunktúra, mely minden ponton érint. Csak minket szúrnak és nem mi szúrunk.
A vers – szent Sebestyénnek lenni, combszúrva, mellszúrva, nyakszúrva – égi fénnyel szemünkben.
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?
A vers – véraláfutás a… felhőkön, és felhőjáték a… vérünkben. Vértükör, melyben tótágast állnak a fák, a Loire-menti nyárfák, a Balaton-parti fűzfák, a Tisza-menti nyírfák, miközben mi egy hajó után integetünk, amin utazunk s ami régen eltűnt a kanyarban.
Gyurkovics Tibor: Ellen
Ha senkim se lesz s ki leszek fosztva
anyátlanul s földarabolva
s egy targoncáról lefele
lóg a fejem a semmibe
Akkor se te
Ha minden ágyam elveszett és
megbomlik bennem a teremtés
s kiáradnak csúfosan e
test tagjai a semmibe
Akkor se te
Ha megrogyok mint sárga gyertya
saját árnyékom eltakarva
magam égve befele
a legutolsó semmibe
Akkor se te
2021. november 1., hétfő
Juhász Gyula
" Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal,
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel."
Juhász Gyula: Magamhoz, nyárvégi estén
Nem születtél, látom: lenni legelsőnek,
Csillagot mutatni a borús időnek,
Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,
Titkait jövőnek bátran kibetűzni.
Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,
Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,
Akiben fölös volt a kímélő jóság
S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.
De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi,
Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,
Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,
Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!
Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,
Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal
És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.
Biblia
" Ekkor Jézus azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és mindenki, aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?"
János 11, 25-26
Gyurkovics Tibor: Hála
Fejszés Jánosnak
A hitet másoktól szereztem
mint égig érő ablakot
akik látták magukat bennem
azoknak én csillag vagyok
én viszont nekik köszönhettem
az egész égboltozatot.
Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül
Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.
Fodor-Csipes Anikó: Újra és újra…
„ Sokszor megmentette őket, de ők önfejűen engedetlenek maradtak, és mélyre süllyedtek bűneik miatt.” (Zsoltárok 106,43)
Amikor ez az egész „vírus ügy” kezdett elharapózni, sokakat hallottam arról beszélni, hogy „ na, hátha majd most észhez tér, megjavul az ember ”. Ehhez képest kezdetben talán tapasztaltunk némi egymás iránti jó indulatot, ám utána ugyanúgy, vagy talán még jobban marta, marja egyik ember a másikat, mint korábban, sőt… még több ok van a vitára, veszekedésre… Ahogy a fenti igét olvastam, két történet jutott eszembe. Az egyik így szól:
„ Árvíz van, mindenki menekül, jön a segítség, teherautókkal evakuálják a falut, de egy ember nem hajlandó felülni, mert azt mondja, hogy ő imádkozott, őt Isten majd megsegíti. A víz azonban emelkedik, már csónakkal jönnek érte, de ő csak nem hajlandó beülni, mert ő imádkozott, és Isten majd megsegíti. Ám a víz tovább emelkedik, már helikopterrel jönnek érte, de nem hallgat a szóra, mert őt majd Isten megsegíti… Majd miután odaveszett az árvízben, és felkerül az ítélőszék elé, számon kéri Istent, hogy ő bezzeg bízott abban, hogy majd Isten őt megsegíti, mire az Úr: „ Fiam, küldtem érted teherautót, csónakot, helikoptert… mit kellett volna még küldenem? ”
A másik pedig:
„ Új lelkész kerül a faluba. Az első vasárnap csodálatosan prédikál, a hívek mondogatják, hogy érdemes hallgatni őt…Jönnek is sokan, de nagy meglepetésükre a lelkész megint elmondja ugyanazt a prédikációt. Majd a következő vasárnap is…, mire egy atyafi veszi a bátorságot és megszólítja őt: Tiszteletes úr! Igazán szép, amiket mond, de árulja el, miért mondja újra és újra ugyanazt? Erre a lelkész kedvesen így szól: Miért? Már csinálják?”
Milyen jó lenne, ha mi elsőre is értenénk a szóból… ha nem kellene újra és újra észre téríteni minket, hanem tudnánk azt, hogy a mi Urunk, Istenünk kegyelmesen felénk fordult, és megmentett minket Jézus Krisztusban, és nem tennénk hiábavalóvá magunkban az Ő áldozatát. Kérjük ebben az Ő segítségét, mert neki van hatalma arra, hogy minket megerősítsen, hogy ne süllyedjünk el.
Forrás: Napi Ige és gondolat
Gyurkovics Tibor: Fátyol
„ Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről
már nem szeretjük eléggé
amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról
már nem bízunk benne eléggé”
Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll
a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett
vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy
visszateszi s a karszékbe ül
Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll
fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába
serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül
Otthagyja végigsimítja homlokát
mintha eszébe akarná idézni
a régi fátylat mely az arcot takarta A régi fátyol mindent elborít
rászáll könnyedén a bútorokra
a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire
a rózsafák a fű merev zöldjére –
mindent fátyol borít.
Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről
belekapaszkodik pókháló-fonalaiba
s csak áll üres kézzel markolva a levegőt
Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát
ahogy hadonászik az üres levegőben
hogy szeresse a meztelen arcot
immár tökéletlenül
de végérvényesen.
Gyurkovics Tibor: Hold
Homályba burkolt hold alatt
látom ahogy az Úr hada
látja milyen kicsi a hold
s milyen nagy a hold udvara
látom ahogy az Úr hada
Látom ahogy földig leér
a hold függönye fátyola
és beborítja befedi
amit kitár az éjszaka
milyen nagy a hold udvara
Elködölünk elváltozunk
egy éjszaka két éjszaka
de közben csak kiáltozunk
ahogy kiált az Úr hada:
beborít a hold udvara
Aztán csak félünk ragyogunk
mint a fekete éjszaka
beborít a hold udvara
(Látom milyen kicsik vagyunk
és milyen nagy az Úr maga.)
2021. október 30., szombat
Gyurkovics Tibor: Szakaszok
Szakaszok vannak, nem parádék,
csak elkülönült szakaszok,
amelyeken az ember átlép,
mielőtt másba belefog.
Külön növünk fel, mint a gyermek,
az ember külön csúnya, szép,
kereshet szülői szerelmet,
itt megdermed, ott agyonég.
Mi marad meg az országunkból?
utak, utak, hosszú tanyák,
s az állomáson elfelejtjük
saját eszméink igazát.
Szakasz szakaszt szorít ki bennünk
és megszüntet minket a hó,
ha leesik ha beborítja
azt, ami a nyárból való.
Se biblia, se nő, se posta,
nincs semmi, ami összefog
bennünket. Következnek újra
az elkülönült szakaszok,
telefonok, fekete csöngés,
fülünkben a csönd szőre nő,
utolsó szeretők a porban,
halálfutás, üres mező,
egyszerre nem vagyunk mi semmik,
kádban ülünk, törülközünk,
a könnyeinket töröljük le,
melyek már a testünkre folynak
és beborítják a kezünk.
Gyurkovics Tibor: Otthon
Az otthon rejtélyes fogalom.
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz.
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez.
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti.
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló.
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta.
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához,
a szekrény megbabonázó nyikorgása.
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk.
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s
így részeinkké avatjuk.
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak.
Az otthon – cella.
Rabságod menhelye.
Magányos misék fojtogató áhítata.
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon.
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje.
Az Isten sem ér be rajtad kívül.
Aztán átjárják.
Aztán azt építik.
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét.
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni.
Csak faltól falig.
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban,
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl.
Vagy belefojtják.
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz,
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon.
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve.
Hová?
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod.
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre,
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod,
az ajtó nem vezet sehova.
Megfeketült szobákba vezet,
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők.
De te szorítod a kilincset.
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól
s egy indokolatlanul nagy rohammal,
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre,
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)