Cseri Kálmán: A feltámadás gyümölcsei

„Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba, akkor teljesedik be, ami meg van írva: 

Teljes a diadal a halál fölött! 

Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” 

1Kor 15,54-57

             Ezen az ünnepen a húsvéti történetnek nem egyetlen részletére szeretném irányítani a figyelmet, hanem az egésznek az alapján próbálom elmondani, mit jelent Krisztus dicsőséges feltámadása az akkori hívőknek, és mit jelenthet ma nekünk is. 

Mindenekelőtt szükséges szólni, hogy Krisztus valóban feltámadt. Tehát kereszthalála és eltemettetése után valóságosan, testileg jelent meg tanítványai között, és ezt követően találkoztak vele sokan mások is. Pál apostol név szerint és számszerűen felsorolja azokat, akik feltámadása után találkoztak és beszéltek a dicsőséges Krisztussal. Ő is érzékelte azt, hogy Jézus feltámadásának a történetisége mennyire fontos része a mi keresztyén hitvallásunknak. ( 1Kor 15,3-7 )  

Ezért elítélünk minden olyan feltételezést, amit például a század eleji liberális-racionalista teológusok mondtak, mely szerint Jézus csak a tanítványok hitében támadt volna fel. Annyira szerették volna, hogy velük maradjon még, hogy azt hitték, hogy feltámadt, s mivel ez jótékony hatással volt rájuk, meg ma is minden ilyen hiszékeny emberre, hagyjuk meg őket ebben a hitükben. 

A Biblia egészen mást mond nekünk. A Bibliából kitűnik, hogy bizonyítéka van annak, hogy Jézus valóságosan meghalt. Számos tanúja van annak, hogy a halála után néhány nappal beszélt, tanított, találkoztak vele. Ha ez a kettő igaz, akkor közben valaminek történnie kellett. Ez az Ő feltámadása. Mi ezt hisszük, pontosan úgy, ahogy a Bibliában le van írva. 

Ebből következik az, hogy Ő ma is él. Vele ma is lehet beszélni az imádságban. Ő ma is megszólít minket egészen személyesen és konkrétan. Ő ma is el tud végezni bármit az életükben, és Ő, az élő Úr, vár minket odaát a túlsó parton, ha egyszer majd elköltözünk ebből az életből. Jézus él, ez rendíthetetlen bizonyossága minden benne igazán hívő embernek. Ennek számos jelével is találkozunk a hétköznapokban lépten-nyomon, amiket nem lehet érzéki csalódásnak minősíteni. 

Mi most sem egy halott Jézus emléke köré gyülekeztünk össze, hanem az élő Krisztusban vagyunk itt, aki annyira jelen van, hogy éppen egy ilyen húsvéti istentiszteleten történt néhány évvel ezelőtt az, hogy valaki eljött ide keserű, szomorú és hitetlen szívvel, és telitalálat volt, ami elhangzott, pedig aki prédikált, nem ismertem őt, ő sem ismerte azt. Ezek azonban nem szempontok; — Jézus ismerte őt, és az élő Krisztus beleszólt az életébe. És — azt mondja az illető — megfordult az élete, azóta minden egészen más. Ez több év óta folyamatosan mélyül és gazdagodik, tehát nem pillanatnyi hangulatváltozás volt csupán. 

Az élő Krisztussal lehet nekünk is találkoznunk, mint az első húsvét délutánján a két emmausi férfi találkozott vele, meg a tanítványai között is megjelent. Ugyanolyan valóságosan beleszól az életünkbe, és ahol az Ő szavának valaki hitelt ad, ott csakugyan megfordul az ember élete, és új tartalommal telítődik. 

Melyek tehát Krisztus feltámadásának a gyümölcsei? Mi lett egészen bizonyossá húsvétkor az Ő feltámadásával? Sok mindent mond erről a Szentírás, én négyet szeretnék ma kiemelni és az utolsóról egy kicsit részletesebben is szólni. 

1.  Húsvétkor kiderül a kételkedők számára is, hogy Jézus ebben is igazat mondott. Tudniillik Ő többször tájékoztatta tanítványait kereszthalála előtt arról, hogy mi vár rá. Elmondta nekik többször, hogy az Emberfia felmegy Jeruzsálembe, ott letartóztatják, összeverik, leköpdösik, megkötözik, megalázzák, megölik, és a harmadik napon feltámad. Ez így többször elhangzott tizenkét felnőtt ember füle hallatára. 

A Jézus szenvedésére és halálára vonatkozó részt sem fogadták el már akkor sem. Emlékszünk talán, hogy Péter milyen hevesen tiltakozott ellene. De az Ő feltámadásáról szóló részletet meg mintha meg sem hallották volna. Senki nem reflektált rá. Az előbbire legalább reflektáltak. A harmadik napon pedig senki nem volt, aki várta volna, hogy Ő feltámadjon. Keseregtek az elvesztése miatt, és mindenki meglepődött, amikor találkozott vele. 

Jézus húsvéti feltámadása leleplezte a legközelebb állók hitetlenségét is, de megerősítette azt, hogy Jézus teljesen igazat mond, akár meghallotta azt valaki, akár nem, akár komolyan vették, akár nem, akár elképzelhetőnek tartották, akár mindenestől kétségbe vonták. És amikor az angyalok az asszonyokat tájékoztatják Jézus feltámadásáról, akkor minden mondatrész után hozzáteszik: amint megmondta néktek. Minden aszerint történt. Semmi új és meglepő nem történt húsvét reggelen ahhoz képest, amit Jézus előre megmondott. Pontosan az teljesedett be, attól függetlenül, hogy hitték vagy nem, komolyan vették vagy nem. 

Ha az ember belegondol a húsvéti történetbe, felsóhajt és azt mondja: mennyi könnyet, bánatot, keserűséget megtakaríthattak volna, ha odafigyelnek arra, amit Jézus mond. Ha komolyan veszik, amit Ő komolyan mondott. Ha nem kételkednek a szavaiban. És mennyi félelmet, szorongást, könnyet, felesleges tanakodást megtakaríthatnánk mi is, ha hinnénk azt, amit Ő mond. Ami itt le van írva. Ha nem kételkednénk az Írásokban, ha bizonyosak lennénk abban, hogy Isten igéje, a Szentírás, mindenestül megbízható. 

Jézus húsvéti feltámadása tehát egyebek között ebben is megerősít minket: a Biblia igaz, minden részletében. Akkor is, ha egyik-másik részét nem értjük, akkor is, ha sok mindennel nem értünk egyet, akkor is, ha van számos ígéret, ami majd ezután teljesedik be. Úgy, ahogy Isten elénk adta, igaz, és nekünk meg kell tanulnunk így olvasni, mert akkor lesz belőle hasznunk. Meg kell tanulnunk így építeni rá, így várni a beteljesedését, így bízni benne, és abban, aki kijelentette ezt nekünk, és így beszélni róla másoknak. Meggyőzően az tud beszélni másoknak, aki maga is meg van győződve arról, hogy igaz, amit mond. 

Nem véletlen ám az, hogy egyházon belül és kívül éppen a Biblia megbízhatóságát próbálják napjainkban is keményen támadni. Ez az a sziklaszilárd fundamentum, amin ha egy hívő megveti a lábát, és aminek az igazságába belekapaszkodó, akkor kikezdhetetlen. Akkor győzelmes hite van, és túléli ezeket a szellemi földrengésekben és viharokban nagyon gazdag időket is, amiket mi most élünk. Kiderült tehát húsvétkor, hogy Jézus e tekintetben is igazat mondott. 

2.   A másik, amit valóban meg kell jegyeznünk: Jézus feltámadása mintegy hitelesítette az Ő váltságmunkáját. Pontosabban: az Ő feltámadásával Isten hitelesítette azt, hogy valóban Ő küldte Jézust, és mindazt, amit Ő mondott és tett, isteni hatalommal mondta és tette. ( Jn 5,24 ) 

Krisztus dicsőséges feltámasztásával Isten vállalta Őt és mindent, amit tett. A magaénak vallotta Jézus Krisztus egész váltságmunkáját. Hiszen ez volt a kritikus pont, amit annak a kornak a vallási vezetői sehogyan sem értettek, vagy nem akartak elfogadni. Újra és újra ezt kérdezték tőle: ki bízott meg téged? Miféle hatalommal cselekszed ezeket? Honnan veszed a képességet erre? Hogy mered te a bűnt megbocsátani és még sok egyebet tenni, amit csak Istennek szabad? 

Jézus türelmesen és tisztelettudóan válaszol mindig, hogy őt Isten küldte, az Atya akaratát cselekszi és az Ő munkáját viszi véghez. Pontosan ez volt az, amit nem hittek el, vagy nem akartak elhinni. Jézus feltámadása éppen az ő volt a fényes bizonyítéka az Ő isteninek, sőt Istenségének. Ezért tagadták olyan szenvedélyesen az Ő feltámadását. 

Húsvét előttjén megmozdul a hatóság mindenféle szinten, és mindent elkövetnek, hogy valahogy próbálják meg nem történtként feltüntetni a húsvéti csodát. Pénzt adnak a katonáknak, hogy híreszteljétek el: amíg ti aludtatok, addig eljöttek a tanítványai és ellopták, — ugye alvás közben pontosan láthatták, hogy a tanítványai lopták el. Mindenféle ötletet felhasználtak, és semmitől sem rettentek vissza, csak ki ne derüljön, hogy Jézus trükk valóban feltámadott. A tényekkel azonban nehéz vitatkozni, és mivel Ő megjelent feltámadása után — ahogy itt az 1Korinthus 15 . elején olvassuk — egyszerre ötszáz embernek is, akik közül a legtöbben máig élnek — írja Pál apostol —, de néhányan már meghaltak. Vagyis, akiket meg lehet kérdezni. És senki sem állt elő azzal, hogy kérem ez nem igaz, sőt sokan egybehangzóan vallották, hogy találkoztak vele, és hallották Őt. 

Ezért hiábavalónak bizonyultak ezek az erők, de az Ő ellenségei mindent megtettek azért, hogy feltámadását tagadják, mert Jézus húsvéti feltámadása hatalmas bizonyíték volt az Ő isteni eredete mellett, mintha leszállt volna a keresztről. És ez ma is így van ám, sőt Jézus egyenesen azt mondja: üdvösség kérdése az, hogy kinek hisszük őt. A Jn 5,24 -ben van ez a fontos mondat: „aki az én beszédeimet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.” 

Tehát, aki hiszi, hogy Jézus az, akinek az Atya Őt kijelentette — „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok” —, annak van üdvössége. Nem közömbös az, hogy hisszük-e, hogy Ő valóban feltámadott és ma is él, mert ennek ilyen következményei vannak. 

3.  Jézus feltámadása bizonyította azt is, hogy mégis csak szükség volt az Ő véres keresztjére. Sokan voltak akkor is, és vannak ma is, akik azt mondják: Jézus gondolatai fennköltek és eredetiek. Cselekedetei szépek és jók. Egész életvitele követésre méltó és példás, de miért kellett így meghalnia? Miért köti a Szentírás az Ő önmaga feláldozásához bűneink bocsánatát? A Biblia erre azt mondja: egyrészt azért, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Másrészt pedig azon egyszerűeknél fogva, hogy ha Ő nem vállalja az engedelmességet egészen a halálig, akkor nem következhet be az Ő dicsőséges feltámadása. Ami pedig sokak számára komolyan venni és hinni az Ő istenségét, isteni eredetét. 

4.  Jézus húsvéti feltámadása bizonyította azt is, hogy a halállal nincs mindennek vége. Van élet a halál után, megint csak úgy, ahogyan azt tanította, és ahogy a teljes Szentírás tanítja. 

Mi ezt nem a klinikai halálból újraélesztettek beszámolói alapján tudjuk, hiszen ők nem jártak a halálon túl. Ők eljutottak az élet és halál mezsgyéjén egy olyan pontig, ahonnan még vissza lehetett őket hozni. De nem tudnak számot adni arról, hogy mi van a halál után. Ők visszaléptek, visszahozták őket ebbe az életbe. Jézus viszont a valóságos halálból támadt fel, mégpedig nem abban a testben, amiben meghalt, hanem az új testben, amiről a Biblia nem sokat mond, de a lényeget megtudjuk. Ebben az új testben ment fel a mennybe negyven nappal később. 

Jézus nem lépett vissza ebbe az életbe, amikor feltámadt, hanem túllépett ezen, be egyenesen az örökkévalóságba. Azt a negyven napot csak azért töltötte itt feltámadása után, hogy tanítványait most már a feltámadás hitével a szívükben, felkészítse feladataikra, a szolgálatra. 

Jézus feltámadása tehát rést ütött a halálnak az áthatolhatatlan falán, és akik benne hisznek, ezen a résen át követik Őt az örök életbe. Mert Ő nem az egyetlen, aki így feltámadott, hanem csupán az első. Pál apostol ezt a szép szót használja: a zsenge. A benne hívó feltámadó embermillióknak a prototípusa. Ő nyitotta meg az utat előttünk, és követhetjük majd Őt. Erről is több alkalommal teljesen nyilvánvalóan beszélt. Néha csak egy-egy mellékes mondatban: élek én, és ti is élni fogtok. Vagy amit Bethániában mondott: aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Erősebb az élet, amit a vele való közösség jelent, mint a biológiai halál. Az megtörténik, bekövetkezik, de akinek előtte már közössége volt Krisztussal, annak megmarad ez a közössége utána is, sőt kiteljesedik, és végérvényessé válik. És aki hisz énbennem, soha meg nem hal — fejezi be azt a gondolatmenetet. Ezért nem félünk mi a haláltól. ( Jn 11,26 ) 

Tudom, hogy sokan félnek, s őszinte pillanataikban ezt elmondják, mert sokszor szorongássá sűrűsödik ez az emberekben. A Zsidókhoz ír levél is ismeri, hogy van ilyen szorongás, és Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása gyümölcsének — egyebek közt — ezt is tartja: hogy „halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” ( Zsid 2,14 ) 

Vannak ilyenek is, akik egész életükben ennek a rabjai. S vannak olyanok, akiket akkor ejt rabul ez a félelem, amikor hirtelen rájuk tör valami súlyos betegség, megjön a híre valami ijesztő diagnózisnak, emberileg-orvosilag igen közelre kerül az, hogy el kell válnunk, és ilyenkor rátelepszik az emberre ez a félelem és szorongás. Sokan vannak, akik azt mondják: próbáljuk túltenni magunkat, hogy azzal úgyis mindennek vége, de a szívük mélyén sejtik, hogy ha nincs vége mindennek, akkor nem mindegy, hogyan folytatódik, mert nem lehet tudni… Vannak, beszélni sem hajlandóak erről, annyira félnek tőle. Vannak, akik legyintenek és azt mondják: úgy sincs utána semmi, meg úgysem jött még onnan vissza senki… de ezzel nincs elintézve a szívükben a kérdés. 

Aki viszont hiszi, hogy Jézus feltámadott, és — ahogy az egyik régi úrvacsorai kérdésünk mondta — minket is feltámasztott, halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve átvisz az Ő örök dicsőségébe, az ember Pál apostollal együtt elmondja: „Halál, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? Vagyis az ilyen ember tudja, hogy ő is meg fog halni, és neki sem könnyű elválni szeretteitől, és sok szempontból nehéz ez az elválás, de még sem kell félni a haláltól. Ellenség, de legyőzött ellenséget. Pál zseniális képével olyan, mint a fullánkja vesztett méhecske, ami egy ideig még él, tud röpködni, de nyugodtan kitartom a kezemet: szállj ide, mert tudom, hogy nincs fullánkod, és nem tudsz már megszúrni. 

Ismerek valakit, akitől kezdve, hogy meghallotta a diagnózist, valóban az igézetbe került, és gyötörte a haláltól való félelem. Aztán Isten kegyelmesen éppen ebben az időszakában nyúlt utána, és ez a férfi megtért. És amikor ezt később később beszélgettünk, azt mondta: még mindig gondolok néha a halálra, de most már átnézek a válla fölött és látom mögötte Krisztust, akit én ismerek, és tudom, hogy hozzá megyek. 

Ezt jelenti. Az számol a halállal kapcsolatos kellemetlenségekkel, de átnéz a válla fölött és látja az élő Krisztust, akiről az apostollal együtt elmondhatjuk: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Aki nekünk megígérte, hogy előre megy és helyet készít az atyai házban, és amikor majd magához vesz, mi is ott leszünk, ahol Ő van. És ebben mi lehet a rossz? Elválni kedveseinktől — ahogy az ének mondja — fájdalmas és nehéz, de a Krisztushoz még közelebb kerülni — miért kellene ettől félni? 

Így tudja leírni Pál apostol kivégzése előtt ezeket a sorokat: „Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy itt maradjak.” És lamentál, hogy melyiket választom, meg sem mondhatom. Majd az Úr eldönti. ( Fil 1,21-24 ) Ha kivégeznek, én járok jól. Vége lesz mindennek, ami itt meggyötört, és kiteljesedik az életemben mindaz, ami már itt is szép és jó volt: a Krisztussal való közösség. Ha életben hagynak, ti ​​jártok jól, mert megyek hozzátok és valami hasznomat még veszitek. És milyen jó, hogy ezt majd az Úr eldönti. 

Micsoda emelkedettség! A jól tájékozott embernek a biztonsága. Az a békesség, amit senki más nem tud adni, ha ez valóban bizonyosság az embernek a szívében. Mert, aki hiszi, hogy Krisztus feltámadott és minket is feltámaszt, sőt addig is számíthatunk rá, mivelhogy él, ebben az életben is, halálunk óráján is, meg utána is, az minderről egészen másként gondolkozik, és az ezekkel kapcsolatos — néha nehéz — terheket egészen másként hordja. 

Ezt szinte nap mint nap látom, ahogy találkozom ezt hívő és ezt nem hívő emberekkel. Micsoda különbség az, ahogy az egyik veszít — mindegyiket érik veszteségek —, és ahogy a másik. Ahogy az egyik nem sajnálja magát, hanem kérdezi Istentől: Uram, most mi jót akarsz ebből kihozni? Te megígérted, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat szolgálja. A másik pedig kétségbeesve sajnálja magát. Mennyire másként gyászolnak emberek ezzel a hittel, vagy e nélkül! Másként hordozzák az egyedüllétnek a terhet, másként gondolnak elhunyt szeretteikre. Vagy egy-egy szorongató helyzetben, nagy műtét előtt, bizonytalan hosszú út előtt, mennyire másként készül és gondolkozik, aki az élő Krisztus támaszkodik, és az Ő kezében tudja magát, vagy akitől mindez távoli és nem ismeri ennek az erejét. Másként hordozzák az öregség terhét azok, akik Jézussal hordozzák azt, vagy nélküle. Egészen máként fogadják egy-egy fenyegető betegségnek a hírét, és másként gondolnak a saját halálukra is. 

A feltámadott Krisztus éppen a magunk kétségeiből, bizonytalanságaiból, és az ebből következő félelmekből, szorongásokból akár kiemelni, és megtanít emelkedett gondolkozni. Magasabbról rálátása van az embernek. Magasabbról tágasabb a horizont. Ő oda akar segíteni, hogy ne csak a láthatókra nézzünk. Az a valóságnak csak egy töredéke, s aki azon tájékozódik, szükségképpen téves következtetésekre jut, hanem az egész valóságot vegyük alapul, a láthatatlanokat is. Mindazt, amit Ő az igében jelent ki nekünk. Mindazt, amit Ő tett értünk, és amit Ő ígér nekünk. 

Olyan különös az, hogy akiknek a szívükben ott van ez a hit, sőt ez bizonyossággá érlelődik, és valóban befolyásolja a döntéseiket, a hétköznapjaikat, a kedélyüket, a munkabírásukat, azok olyan egyívású emberekké válnak, függetlenül attól, hogy milyen nagy különbségek vannak. Készülés közben eszembe jutott Pilinszky Jánosnak Harmadnapon című verse. 

Ahogy az énekeskönyvben lapozgattam, elém jött egy alig iskolázott baranyai parasztasszonynak, a Borkó Juli néninek egy gyönyörű bizonyságtétele. Ugyanaz a hit süt belőle. egy-egy részletet hadd idézzek, hogy össze tudjuk hasonlítani. A Harmadnapon című vers így fejeződik be:  

Mert megölhették hitvány zsoldosok, 

És megszűnt dobogni szíve, 

Harmadnapra legyőzte a halált: 

Et resurrexit tertia die.  

Borkó Juli néni meg a maga néhány elemijével ilyen verseket írt a halálára készülve:  

Nem sokáig tart már földi bujdosásom, 

Atyám hajlékában lesz örököm; 

A megfáradottnak jó lesz ott pihenni, 

Küzdelmei után nyugalomra leni. 

Repülj hát én lelkem, repülj bontott szárnnyal: 

Vár az örök élet a nagy boldogsággal; 

Nincsen elégítve a szomorúsággal, 

Zeng az örömének angyalok karával.  

Szerelmes Jézusom, egeknek Királya! 

Majd ha üt éltemnek utolsó órája, 

Nyugtassad békében a sírban testemet, 

Irgalmadból add meg várt üdvösségemet!  

(411. ének)  

Nem akarom őt sem magunkat, magamat kevesebbet Pál apostolhoz hasonlítani, de ugyanazt az emelkedett szemléletet. Ugyanaz a teljes belső felszabadultság, a valóság komolyan vétele, de a teljesebb valóságon való tájékozódás. A láthatatlanokkal is számol, és ezek meghatározzák a látható világban való életét. Krisztus feltámadásának ez is fontos gyümölcse. A Biblia tanúsítja, és mi hisztizzük, hogy Jézus feltámadott. Ez egyebek közt abban is megerősít minket, hogy akkor is igaz, amit Ő mond, ha nem vesz komolyan, vagy nem tartjuk elképzelhetőnek. Az Ő feltámadása hitelesítette mindazt, amit tett, egyebek közt az Ő Istenségének tudatában is megerősít minket. Feltámadása szemlélteti, hogy kellett a kereszt, ahhoz kellett halnia, hogy dicsőséges feltámadására sor kerülhessen, és ezzel erősítse meg a hitünket. És mivel Ő él, ígéri nekünk is, hogy kész elkísérni egész földi utunkon. Kész megosztani velünk azt az utolsó órát, amit rajta kívül senki más nem oszthat meg velünk, és vár minket odaát a túlsó parton. Aki mindvégig állhatatos marad, az érkezik meg oda, az üdvözül. 

Forrás: cserikalman.hu

Hajdú Szabolcs Koppány: Halálra élet jön, ez az élet rendje!

         

Lelki percek

         Természetes, hogy földi tapasztalataink alapján azt mondjuk: életre halál jön. Ez törvény. Ebben nincs pardon, ez alól nincs kivétel. Mi keresztyének mégis beszélünk folytatásról. Nem mi találtuk ki, a Bibliában olvashatunk erről, és mi úgy döntöttünk, hogy elhisszük, amit a Biblia ír. Persze megértem, kívülről nézve nem sok értelme van folytatásról, meg halál utáni életről gondolkozni, hiszen semmilyen tudományos bizonyíték nem áll rendelkezésünkre ezzel kapcsolatban.  

De vajon az, hogy valamit nem tudunk tudományosan alátámasztani, elég ok-e arra, hogy ne is higgyünk benne?  

Nekünk éppen azért ünnep a húsvét, a feltámadás, mert azt éljük meg, hogy van egy törvény, a halál törvénye, ami felett egyszerre csak, egy erősebb törvény kezd működni.  

Hihetetlennek tűnik, pedig a fizikai megtapasztalhatóságban is van olyan, hogy egy törvény, ami ránk nézve káros hatású is akár, egyszerre csak felülíródik egy másik törvény által. Gondolj csak a repülésre! A tömegvonzás a gravitáció törvénye szerint: amit feldobunk, az leesik. Ez alapján a repülőgép egyetlen percet sem tudna a levegőben tölteni. Mégis, ha ezek után valaki elég bátor, és felszáll a repülőre, azt tapasztalhatja, hogy egy másik törvény kezd hatni: az aerodinamika törvénye. Ezért tehát, hogyha a repülő hajtóműve elég tolóerőt tud létrehozni, ezáltal elég megfelelő sebességre tud felgyorsulni a repülő, a szárnyakon létrejön a felhajtóerő és repülünk.  

Ez nem azt jelenti, hogy a gravitáció törvénye többet nem létezik, hanem belép a képbe egy másik törvény. Ezt azért tudjuk elfogadni, mert sokunk tapasztalata az, hogy repülővel el lehet jutni A-ból B-be. De nem volt mindig ez így! Az emberiség ősi vágya volt az, hogy repülni tudjon, de évezredeken keresztül a tapasztalás, a zuhanás volt. Csak körülbelül száz éve van az az élményünk és tapasztalatunk, hogy képesek vagyunk repülni, hogy van egy törvény, ami felül tudja írni a gravitáció törvényét.  

Mi keresztyének tudjuk, hogy van, és létezik a halál törvénye. De azt is tudjuk, mert hisszük, hogy van annál egy nagyobb törvény, a feltámadás törvénye, és ezt Krisztus feltámadása óta mindnyájan megtapasztalhatjuk. Ahhoz, hogy ezt először megtapasztaljuk, valójában fizikailag meg sem kell halni, mert amikor az ember megtér, az élete megváltozik és megújul, akkor új, nagyobb törvények kezdenek működni az életében.  

Ezért a régi törvény így hangzik: életre halál jön. Ez az ember rendje. De az új törvény úgy hangzik: halálra élet jön. Ez az Isten rendje!  

Forrás: hirado.hu

Cseri Kálmán: Jézus szenvedése és halála

        ...Hallgassuk tehát az Úr Jézus szenvedésének a történetét a János írása szerinti evangélium alapján. 

Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: „Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: ”Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába; Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálóleány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett. 

A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas. 

Szólsz hozzám, Istenem s én választ adni készen 

Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam, 

De látod, köt s lehúz még régi csüggedésem, 

Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó Uram… 

(445. dicséret) 

Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát. Pilátus kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amit akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelet: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szolt hozzá: „Mi az igazság?” 

Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.  

Te drága Jézus, mi történt tevéled, 

Hogy oly keményen sújt a zord ítélet? 

A szörnyű vétket el mivel követted? 

Mi volt a tetted?  

Mondd, ennyi kínnak mi az eredetje? 

Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre! 

Amit te szenvedsz, Jézus, én okoztam, 

Fejedre hoztam.  

S mily büntetés, mit a világ reád mért? 

A jó nyájőrző szenved a juháért; 

A bűnért, melyet szolgák elkövettek, 

Az Úr fizet meg. 

(340,1,3,4 dicséret)  

Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték. Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: „Íme, kihozom őt nektek. tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne.” Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: ”Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: ”Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” 

Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá: „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.” 

Ettől fogva Pilátus igyekezett Őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szól a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: ”A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.  

Ó Krisztus fő, te zúzott, 

Te véres szenvedő, 

Te töviskoszorúzott 

Kigúnyolt, drága fő, 

Ki szépség tükre voltál, 

Ékes, csodás remek, 

De most megcsúfolódtál: 

Szent fő, köszöntelek! 

(341. dicséret) 

Átvették tehát Jézust, Ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették Őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: A zsidók királya! — hanem ahogyan Ő mondotta: A zsidók irálya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „mit megírtam, megírtam.” 

A katonák, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás? „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák. 

Jézus keresztjénél ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Klópás felesége, és a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. 

Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét. 

Odadtam életem,

Kiontám vérem én, I

stent békíteni 

Javadra ezt tevém, 

Odadtam életem, 

Mit adsz te énnekem?  

Örök fényből jövék, 

Elhagyva trónomat, 

Mint szolga szenvedék 

Gúny s megvetés alatt. 

Mind érted tettem ezt, 

S te értem mit teszel?  

Hordoztam a tővist, 

Kin s gondnak martalék. 

Ki ittam a kehelyt, 

Halálig hű valék. 

Te érted tűrtem el, 

Mit tűrsz te értem el? 

(Hopkins)  

Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az Ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” 

Ezután az arimátiai József, aki Jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.  

Jézusé a dicsőség, te ki szenvedtél 

A keresztnek fáján érettünk kínhalált. 

Uralkodsz az Atyával fent a mennyekben, 

Könyörülj mirajtunk. 

Segíts minket, bűnösöket tehozzád, 

Segíts minket, bűnösöket üdvünkhöz, 

Könyörülj mirajtunk. 

Krisztus irgalmazz, könyörülj mirajtunk.  

(Schütz)  

A Lukács evangéliumából szeretnék két mondatot felolvasni, és annak alapján röviden szólni. Lukács evangéliuma 23. rész 35. verse így hangzik: 

A nép ott állt és nézte. És a 47. versben ezt olvassuk: Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” 

A szenvedéstörténet most hallott változatából is láthattuk, hogy rendkívül mozgalmas nap volt az a péntek, amit mi nagypénteknek nevezünk. Péter már hajnalban sír a tagadása miatt, Júdás reggel visszavitte a vérdíjat, és odaszórta a megbízói elé, a főpapok terveket kovácsoltak és fogalmazták Jézus halálos ítéletét, Pilátus szánalmas kísérleteket tett arra, hogy valahogy megmentse ezt az ártatlan embert a halálos büntetéstől. Még Pilátus felesége is aktivizálódott. Olvassuk az egyik evangéliumban, hogy odaküldött valakit a férjéhez: ne avatkozzál ennek az igaz embernek a dolgába, mert rosszat álmodtam az éjjel felőle. Megbíztak tanúkat, hamis tanúkat, hogy ezt mondják, azt mondják. Ácsolták a kereszteket. Mindenki csinált valamit. Rendkívül eseménydús, mozgalmas nap volt ez. 

Egész furcsa ez a mellékes mondat, amit itt olvastunk: „A nép ott állt és nézte.” A tömeg nem tesz semmit. A tömeg bámészkodik. Mit csinálnak mások, mit tesznek vele? Lesz-e itt még valami érdekes. Érdemes e még itt maradni, vagy menjünk haza, hiszen hamarosan beköszönt a szombat, és kezdődik a nagy ünnep. 

A tömeg áll és nézelődik. Kívül maradnak azon, ami ott történik. Ki tudja, hogy érintetlenek maradtak-e mindnyájan, vagy valamelyest megérintette őket, amit ott láthattak és hallhattak, de ez a megállapítás, amit olvastunk, mindenesetre a teljes passzivitásra utal. Állunk és nézzük, amíg van látnivaló. 

Amikor ezt újra és újra elolvastam, azért imádkoztam: „Uram, őrizz meg engem ettől a magatartástól! Nem szeretnék bámészkodni most ezeken a következő ünnepeken sem, és pusztán addig eljutni, hogy mit csináltak a názáreti Jézussal. Nem akarok kívül maradni azon, ami veled történt, amit te tettél.„ 

Isten őrizzen meg mindnyájunkat, hogy így üljünk végig egy-egy istentiszteletet, hogy csak nézünk, nézelődünk, és érintetlenek maradunk. Hogy megmaradunk a teljes passzivitásban. Mert végig lehet ülni így, akár egy ünnepi istentiszteletet is. Tudatosan őrizkedjünk ettől. 

Másként is lehet nézni. Lehet nézni azt, ami történt, ahogy ez a római százados nézte. Azt olvastuk róla, hogy Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Isten, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” A másik evangéliumban azt olvassuk, hogy azt mondja: „Ez az ember valóban Isten Fia volt”. 

És az Újszövetség eredeti nyelvének a finomsága is utal arra, amit a mi szép magyar nyelvünk is érzékeltet, hogy itt egy másik szó van. Még magyarul is másik van. Azt olvastuk, hogy a nép megállt és nézte, a százados pedig, amikor látta. Lehet úgy nézni, hogy nem látok semmit. És lehet úgy nézni, hogy látom azt, amit figyelek, hogy miközben nézem, gondolkodom. Eszembe jutnak gondolatok, összefüggéseket keresek. És ha Isten Szentlelke megvilágosítja az ilyen gondolkozva néző embert, akkor felismerésekre juthat. Ez itt egy nagy felismerés. 

Kihoztak oda három halálra ítéltet, mit tudta, hogy ki-kicsoda. És ahogy néz, és látja azt, ami történik, meg valószínűleg hallhatta is legalább egy részét annak, amit Jézus mondott, felismerésre jut, és ezt mindjárt ki is mondja, megvallja. Bizony, ez, akit itt középen megfeszítettek, nem akárki volt. Ahogy Ő szenvedett, amiket Ő mondott közben, ahogyan Ő meghalt, ilyet még nem látott. Bizony ez az ember igaz volt! Vagy talán Isten Fia is volt! 

Nagy különbség van aközött, hogy valamit csak úgy nézek. Gyerekek szokták mondani manapság: néz ki a fejéből. Vagy pedig miközben figyelem, ami történik, látok is valamit, észreveszek valamit. Gondolkozom valamin és megszületik bennem egy felismerés, és azt merem verbalizálni, megfogalmazni, kimondani, netalán megvallani még azok előtt is, akik abból semmit nem láttak, akik csak néztek. 

Két ember olvassa a Bibliát. Mindkettő odafigyel. Az egyik utána el tudja mondani a cselekményét annak a történetnek, amit olvasott, és — ennyi. A másik meg úgy számol be róla: ma megértettem, hogy Isten engem vissza akar tartani attól a rossz döntéstől. Ugyanazt olvasták, de micsoda különbség! Az egyik eljut a betűkig, jó esetben megjegyzi, a másik eljut az igéig, ami a betűben van, sőt az Istenig, aki leíratta azt a betűt, és aki igével akarja táplálni a mai bibliaolvasót is. Valóban ég és föld. Az a föld, hogy csak a betűig, ez meg az ég, hogy látom is. Hallom nemcsak azt, amit mond, hanem látom és hiszem Őt, aki mondja. 

Ketten részt vesznek egy istentiszteleten. Az egyik beszámol: már megint nem volt elég meleg, és huzat is volt, és félre állt a lelkész nyakkendője. A másik azt mondja: honnan tudja az Isten, hogy nekem éppen erre volt most szükségem? Tudod mit hallottam? — és már mondja is tovább, és igehirdetővé válik. Használja őt Isten mások javára. Ugyanott voltak, ugyanannyi ideig, ugyanazt hallották és látták. Az egyik csak néz, a másik lát, gondolkozik, felismerésre jut és megvallja a felismeréseit. 

Isten minket ilyen igényes emberekké akar nevelni mindennel kapcsolatban, de különösen az Ő dolgaival kapcsolatban. Kérjük el tőle ezeket a látó szemeket, kérjünk el tőle mennyei látást, amiről Pál apostol is beszél egyszer. Kérjük tőle, hogy ne csak a szöveget ismerjük meg egyre inkább, hanem az igét értsük, valljuk, mondjuk, hirdessünk és éljünk aszerint. Ezért adta Ő nekünk igéjét. 

Nagy figyelmeztetés ez. A tömeg csak áll és bámészkodik. Ez a pogány ember meg ugyanazt látja, de egy felismerésre jut, és ezt az igazságot ki is mondja, és ez sokat jelent neki. 

A hátralevő időben kérjük Istent, hogy adjon nekünk ilyen ünnepeket, új felismeréseket, hogy a mélyére lássunk a kereszt evangéliumának, hogy a keresztről való beszéd hadd legyen valóban Istennek ereje és Istennek hatalma mindannyiunk számára és tudjunk erről úgy bizonyságot tenni, hogy a megváltozott életünk hitelesítő illusztráció legyen amellett, amit mondunk.  

Forrás: cserikalman.hu

Nagycsütörtök

          

           Nagy­csü­tör­tök a ke­resz­tény kul­tú­rá­ban a hús­vét előt­ti (böjti) hét – nagy­hét – ki­emelt napja. Jézus Krisz­tus és ti­zen­két ta­nít­vá­nya ezen a napon volt utol­já­ra együtt Jézus más­na­pi, nagy­pén­te­ki ke­reszt­re fe­szí­té­se előtt. Nagy­csü­tör­tö­kön volt az utol­só va­cso­ra, amely egy­ben az úr­va­cso­ra sze­rez­te­té­sé­nek al­kal­ma is. Jézus nagy­csü­tör­tök utol­só óráit az Olaj­fák he­gyén, a Gecsemáné-​kertben imád­ko­zás­sal töl­töt­te.  

A Je­ru­zsá­lem­ben tör­tént nagy­csü­tör­tö­ki ese­mé­nye­ket a Bib­li­á­ban a négy evan­gé­lis­ta ­– Máté, Márk, Lu­kács és János – he­lyen­ként más-​más epi­zó­do­kat ki­emel­ve, saját „szű­rő­jén át­en­ged­ve” írja le.  

Nagy­csü­tör­tök – az utol­só va­cso­ra 

         Jézus a ta­nít­vá­nya­i­val csü­tör­tök este fo­gyasz­tot­ta el a hús­vé­ti va­cso­rát. Két ta­nít­ványt – Lu­kács evan­gé­li­u­ma sze­rint Pé­tert és Já­nost – küld­te el, hogy meg­ke­res­sék és elő­ké­szít­sék a hely­színt: „Men­je­tek a vá­ros­ba, és ott szem­be­jön ve­le­tek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kö­ves­sé­tek őt, és ahova be­megy, mond­já­tok meg a há­zi­gaz­dá­nak, hogy a Mes­ter ezt üzeni: Hol van a szál­lás, ahol ta­nít­vá­nya­im­mal együtt meg­ehe­tem a pás­ka­va­cso­rát? Ő majd mutat nek­tek egy nagy eme­le­ti ter­met be­ren­dez­ve, ké­szen: ott ké­szít­sé­tek el ne­künk a va­cso­rát.” (Mk 14,13–15) Egyik evan­gé­lis­ta sem ne­ve­zi meg, hogy ki volt a szál­lás­adó, rá­adá­sul Márk és Lu­kács szin­te szó sze­rint ugyan­azok­kal a sza­vak­kal írja le Jézus uta­sí­tá­sát. Annyi azon­ban Máté evan­gé­lis­ta tu­dó­sí­tá­sá­ból is ki­de­rül, hogy ré­gebb óta is­mer­ték egy­mást Jé­zus­sal: „Men­je­tek a vá­ros­ba egy bi­zo­nyos em­ber­hez, és mond­já­tok neki: A Mes­ter üzeni: Az én időm közel van, nálad tar­tom meg a pás­ka­va­cso­rát ta­nít­vá­nya­im­mal.” (Mt 26,18)  

A ta­nít­vá­nyok min­dent ugyan­úgy ta­lál­tak, ahogy Jézus előre meg­mond­ta nekik – akár­csak a vi­rág­va­sár­na­pi be­vo­nu­lás előtt a sza­már­csi­kó ese­té­ben –, majd el­ké­szí­tet­ték a va­cso­rát. „Ami­kor be­es­te­le­dett, asz­tal­hoz te­le­pe­dett a ti­zen­két ta­nít­vánnyal.” (Mt 26,20)  

Nagycsütörtök - lábmosás

        János evan­gé­lis­ta ír arról, hogy a nagy­csü­tör­tö­ki estén Jézus azzal a szo­kat­lan tet­té­vel is meg­lep­te ta­nít­vá­nya­it, hogy ő mosta meg a lá­bu­kat. A láb­mo­sás min­den­na­pos cse­le­ke­det volt a ke­le­ti em­be­rek éle­té­ben, hi­szen me­zít­láb vagy sa­ru­ban jár­tak, ezért ha meg­ér­kez­tek va­la­ho­va, el­en­ged­he­tet­len volt, hogy mi­előtt a haj­lék­ba be­lép­nek, le­mos­sák lá­buk­ról az út porát. A ven­dég­lá­tó ré­szé­ről az ud­va­ri­as­ság része volt, hogy erre le­he­tő­sé­get kí­nált. Több­nyi­re a rab­szol­gák fel­ada­ta közé tar­to­zott a ven­dég lá­bá­nak meg­mo­sá­sa. Csa­lá­don belül a rab­szol­gák mel­lett a fe­le­ség(ek), il­let­ve a gyer­me­kek dolga volt a csa­lád­fő lá­bá­nak meg­mo­sá­sa. A leg­na­gyobb szol­gá­lat­kész­ség és a leg­tel­je­sebb oda­adás je­lé­nek szá­mí­tott, ha va­la­ki egy nála ala­cso­nyabb rangú sze­mély lábát mosta meg.  

A pás­ka­va­cso­ra el­fo­gyasz­tá­sa kö­tött li­tur­gia alap­ján tör­tént, min­den ele­mé­nek fon­tos szim­bo­li­kus je­len­té­se volt. Az este során töb­bek kö­zött több­ször is kezet mos­tak. Nagy­hét csü­tör­tö­kén, az utol­só va­cso­ra es­té­jén – va­ló­szí­nű­leg a má­so­dik kéz­mo­sás al­kal­má­val – Jézus szo­kat­lan dol­got mű­velt: „…le­tet­te fel­ső­ru­há­ját, és egy ken­dőt kö­tött ma­gá­ra, az­után vizet ön­tött a mos­dó­tál­ba, és el­kezd­te a ta­nít­vá­nyok lábát mosni és tö­röl­ni a ma­gá­ra kö­tött ken­dő­vel.” (Jn 13,4–5) Ez ré­szé­ről egy­részt az alá­zat jele volt: pél­dát akart adni ta­nít­vá­nya­i­nak ebben: „Ér­ti­tek, hogy mit tet­tem ve­le­tek? Ti Mes­ter­nek és Úrnak hív­tok engem, és jól mond­já­tok, mert az va­gyok. Ha tehát meg­mos­tam a ti lá­ba­to­kat, én, az Úr és a Mes­ter, nek­tek is meg kell mos­no­tok egy­más lábát. Mert pél­dát adtam nek­tek, hogy amint én tet­tem ve­le­tek, ti is úgy te­gye­tek. Bi­zony, bi­zony, mon­dom nek­tek: a szol­ga nem na­gyobb az urá­nál, és a kül­dött sem na­gyobb annál, aki el­küld­te őt.” (Jn 13,12–16) Más­fe­lől Jézus jel­ké­pe­sen azt is je­lez­ni akar­ta szá­muk­ra, hogy ta­nít­vá­nyai hozzá tar­toz­nak. Jézus ki­je­len­tet­te a magát kel­le­met­len hely­zet­ben érző és ennek han­got is adó Péter apos­tol­nak: „Ha nem mos­lak meg, semmi közöd sincs hoz­zám.” (Jn 13,8)   

Nagycsütörtök - az áruló leleplezése

        A nagy­csü­tör­tö­ki va­cso­rá­hoz úgy ült le ta­nít­vá­nya­i­val Jézus, hogy tudta, me­lyi­kő­jük fogja né­hány óra múlva el­árul­ni: „Mi­köz­ben ettek, így szólt: Bi­zony mon­dom nek­tek, hogy kö­zü­le­tek egy el fog árul­ni engem.” (Mt 26,21) A ti­zen­ket­tő ri­ad­tan né­zett rá és egy­más­ra, mi­köz­ben za­var­tan kér­dez­get­ték, hogy „ki lehet az kö­zü­lük, aki ezt meg fogja tenni” (Lk 22,23).  

Az evan­gé­lis­ták tu­dó­sí­tá­sa alap­ján ezen a nagy­he­ti estén a Mes­ter nem ne­vez­te meg név sze­rint az áru­lót, hanem csak uta­lást tett rá. Máté és Márk sze­rint Jézus így utalt rá: az lesz az, „aki velem együtt már­to­gat a tálba” (Mk 14,20), Lu­kács ta­nú­sá­ga sze­rint így szólt Jézus: „…annak a keze, aki el­árul engem, az enyém­mel együtt van az asz­ta­lon” (Lk 22,21), János em­lé­ke­ze­te sze­rint pedig így fe­lelt Jézus az őt kér­dez­ge­tő ta­nít­vá­nyok­nak: „Az, aki­nek én már­tom be a fa­la­tot, és oda­adom.” Így foly­tat­ja János: „Be­már­tot­ta tehát a fa­la­tot, és oda­ad­ta Júdás Is­ká­rió­tes­nek, Simon fi­á­nak…” (Jn 13,26)  

Máté evan­gé­li­u­má­ban Júdás maga val­lot­ta be, mire ké­szül: „Talán csak nem én va­gyok az, Mes­ter? Ő azt fe­lel­te neki: Te mond­tad.” (Mt 26,25)  

János evan­gé­lis­ta úgy foly­tat­ja be­szá­mo­ló­ját, hogy mi­u­tán Jézus oda­ad­ta Jú­dás­nak a fa­la­tot, azt mond­ta neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar! Az ott ülők közül senki sem ér­tet­te, hogy miért mond­ja ezt neki.” (Jn 13,27–28) Júdás azon­ban ér­tet­te, ezért „ miután tehát el­fo­gad­ta a fa­la­tot, azon­nal ki­ment” (Jn 13,30), hogy el­men­jen a fő­pa­po­kért, akik el akar­ták fogni Jé­zust.  Nagy­csü­tör­tök – az úr­va­cso­ra sze­rez­te­té­se 

Nagycsütörtök - az úrvacsora szereztetése

        Jézus a nagy­csü­tör­tö­ki pás­ka­va­cso­rán ismét szólt kö­zel­gő ha­lá­lá­ról. Em­lé­kez­tet­te ta­nít­vá­nya­it, hogy tes­tét és vérét adja az em­be­rek bű­ne­i­ért, a meg­vál­tá­su­kért. Erre utalt a nekik adott meg­tört ke­nyér és a bor: „Mi­köz­ben ettek, Jézus vette a ke­nye­ret, ál­dást mon­dott, és meg­tör­te, a ta­nít­vá­nyok­nak adta, és ezt mond­ta: Ve­gyé­tek, egyé­tek, ez az én tes­tem! Az­után vette a po­ha­rat, és hálát adva nekik adta, és ezt mond­ta: Igya­tok ebből mind­nyá­jan, mert ez az én vérem, a szö­vet­ség vére, amely so­ka­kért ki­on­ta­tik a bűnök bo­csá­na­tá­ra.” (Mt 26,26–28) Ezek­kel a sza­vak­kal ren­del­te el a Meg­vál­tó az úr­va­cso­rát nagy­csü­tör­tö­kön.    

Nagycsütörtök - az Olajfák hegyén

       Va­cso­ra után, nagy­csü­tör­tök éj­sza­ká­ján Jézus el­ment ta­nít­vá­nya­i­val az Olaj­fák he­gyé­re. A Mes­ter azt mond­ta nekik: „Mind­nyá­jan meg­bot­rán­koz­tok ben­nem, mert meg van írva: »Meg­ve­rem a pász­tort, és el­szé­led­nek a juhok.« De mi­u­tán fel­tá­mad­tam, előt­te­tek me­gyek Ga­li­le­á­ba.” (Mk 14,27–28) Péter fo­gad­koz­ni kez­dett, hogy ő soha nem fogja meg­ta­gad­ni Mes­te­rét. Jézus azon­ban meg­jö­ven­döl­te neki: „Bi­zony, bi­zony, mon­dom neked, mire a kakas meg­szó­lal, há­rom­szor ta­gadsz meg engem.” (Jn 13,38) Ez a ké­sőb­bi­ek­ben így is tör­tént.  

A nagy­csü­tör­tö­ki éj­sza­ka hát­ra­le­vő ré­szé­ben Jézus imád­koz­ni és vir­rasz­ta­ni akart a Gecsemáné-​kertben, mert tudta, hogy ha­ma­ro­san el­jön­nek érte, hogy el­fog­ják és ki­vé­gez­zék. Azt sze­ret­te volna, ha ta­nít­vá­nyai vele vir­rasz­ta­nak, de azo­kat el­nyom­ta az álom. Há­rom­szor éb­resz­tet­te fel őket, a har­ma­dik­nál pedig hoz­zá­tet­te: „Éb­red­je­tek, men­jünk! Íme, közel van az, aki engem el­árul.” (Mt 26,46)  

Az ese­mé­nyek ez­után fel­gyor­sul­tak nagy­csü­tör­tök éj­sza­ká­ján, majd nagy­pén­te­ken, a pas­sió­tör­té­net a be­fe­je­zé­sé­hez kö­ze­le­dett, hogy hús­vét haj­nal­ban Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sá­val meg­tör­tén­jen a meg­vál­tás.

Forrás: evangelikus.hu

Zelk Zoltán: Vendég vagyok

Alkonyodik. Még föllobog, 

kigyúl az őszi tájék - 

van-é tűz szebb és szomorúbb? 

Mintha hegycsúcson állnék 

avar-szín éveim fölött... 

Ki tudja, hány év vár még? 

Vendég vagyok, nem tudhatom, 

mennyi lesz az ajándék. 

Csak élni jó! S ha öregen? 

úgy is csak veled járnék! 

És ha fejem már reszketeg? 

úgy is melleden hálnék! 

Milyen akkor a szerelem? 

nézd, az alkonyi tájék 

issza a búcsú sugarát 

s mily fénylő, mély parázs még! 

Búcsúzni sose korai, 

mert mily csodára várnék? 

mégse tudom kimondani: 

Isten veled fű, sár, rét, 

hegy, út, folyó... jó ismerős, 

kitől el sose válnék - 

pedig talán 

nem is több a halál, csupán 

tikkadt vándornak árnyék.

Gyökössy Endre: A Boldogmondások margójára

   

(Máté ev. 5. rész 1-12. versekhez)

Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit         mindenki tesz.

Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömes lesz az életük.

Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg    magukat.

Boldogok, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.

Boldogok, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.

Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.

Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.

Kányádi Sándor: Árnykép

nagy riadalom támad 

az árnyékok hivatalában 

ha tudomásukra jut 

hogy van aki még mindig 

nem ijed meg a 

tulajdon árnyékától

összedugják a fejüket 

és egyhangúlag 

megvonják a gyanúsított

tulajdon árnyékát 

majd idő teltével 

kettőzött árnyékkal 

látják el 

kezdetét veszi a szorongás 

mely lassacskán 

rettegéssé fajul 

még a tulajdon árnyékomat 

is követik 

motyogja a boldogtalan 

sejtve-sejtvén 

hogy a sajátjának vélt 

árnyéka sem az övé   

1985 

Jevgenyijv Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám  

és nyári éjszakán gondolj reám,  

és őszi éjszakán gondolj reám  

és téli éjszakán gondolj reám.  

Ha lennék tőled oly távol talán,  

mintha más ország volna a hazám,  

ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,  

hanyattfeküdve, mintha óceán  

habja himbálna, lágyan és puhán,  

add át magad ott is nekem csupán.     

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.  

Nappal minden fonákjára kerül;  

imádjanak, lengjen tömjén körül,  

gondolj nappal - búdul vagy élvedül -  

elméd mire gondolni kényszerül;  

de éjszaka rám gondolj egyedül.     

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,  

a szélben, mely felhőkkel vív csatát,  

hogy vasfogóban vagyok s csak az ád  

megenyhülést, ha miattam reád  

oly öröm árad, oly szomoruság,  

fájásig nyomod homlokod falát.     

A csönd csendjével susogja a szám,  

az esővel esengem szaporán,  

a hóval, mely szűk szobád ablakán  

bedereng s - álmomban, s álmom után  

tavaszi éjszakán gondolj reám  

és nyári éjszakán gondolj reám  

és őszi éjszakán gondolj reám  

és téli éjszakán gondolj reám.   

Illyés Gyula fordítása

Oravecz Imre: Ötvenötödik tél

Az ember felkel, felöltözik, 

fát hoz be, 

tüzet rak, 

és kezét a kályha fölé tartva melegszik, 

közben ki-kitekint az ablakon át a levegőbe, 

mintha onnan várna valakit vagy valamit, 

aztán haladéktalanul hozzálát napi teendői végzéséhez, 

nem sietteti, 

de nem is késlelteti a halált.

Füle Lajos: Egy pár centi

Egy pár centi volt csak tőle 

az az éles vasdarab! 

Szinte horzsolta a bőre, 

de a szeme ép maradt!  

Egy pár centi… ennyi minden: 

lépcső sarka, tüske, kő, 

ennyire a veszély innen, 

mely ráles és egyre nő.  

Egy pár centi… Így kíséred 

át a földi életen… 

Köszönöm ezt a pár centit, 

csodás Védelem!

*

A verset olvasva gyerekkorom egyik történése jutott eszembe.

Fogócskáztunk, futottam, megbotlottam és arccal a 

boronafogak közzé estem. Egy centire a szememtől sérültem 

meg, de a szemem megmaradt. Egy centin múlott...  

Isten megőrizte a szemem, áldott legyen érte!

Füle Lajos: Így kellene...

Béke van a gyermekszívekben: 

repül a szánkó, mint a szél! 

Lehet-e ünnepelni szebben, 

ha hull a hó, ha itt a tél?  

Csilingelő vidám kacajjal 

a szívem is úgy megtelik, 

jó volna a gyermek-zsivajban 

szánkózni késő estelig.  

De csak szemlélem, hogy pirulva 

húzzák a dombra szánjukat. 

Lesiklanak fel-felborulva, 

s megint a dombra tartanak.  

Így kellene… és mindig úgy kell: 

küszködni folyton fölfelé! 

Így: szembe a dombbal, a széllel, 

sietni újabb cél felé!  

Sodor a gondtalan, vidám had, 

az életkedvet hirdeti, 

s szívembe lop egy tiszta vágyat: 

dolgozni, újra kezdeni!

Aranyosi Ervin: A barátság

Barátod az, ki akkor jön, ha kell. 

Kit nem a pénzed, s a rangod érdekel. 

Aki előtt nincsenek titkaid, 

s rohan, ha hívod, mindegy, hogy hol lakik. 

Nem számít az sem nappal, vagy éjszaka. 

Akinek fontos egy barát „jaj” szava. 

Akivel gyorsan rohan az idő, 

de ha hiányzik, holnap újra jő’. 

Aki meghallgat, s komolyan veszi, 

és hogyha sajnál, azt őszintén teszi. 

Aki megérti minden gondodat, 

ki szót sem vár, elég a gondolat. 

Ki megért téged és ő is érthető, 

ha együtt vagytok megáll az idő. 

Bármit is mond, csak igazat beszél, 

s elvárja azt, hogy Te, magad legyél. 

Barátod, egyben lelki rokonod, 

s a legjobb benne, hogy te választhatod. 

Egy szinten rezeg időtlen lelketek, 

egyenlők vagytok, mint ikergyermekek. 

Barátod az, ki melletted marad, 

ki elviseli a rigolyáidat. 

Tettéért hálát tőled sose vár, 

ki nélkül élni unalmas és sivár…

.kaktusz

De szép lenne békés öreggé szelídülni! 

Aki mer újra gyermek lenni, 

akit nem káprázat el , hogy adhat

de örül, hogy elfogadhat.  

Aki nem vár semmit a holnaptól, 

de minden ajándék, ami meleg, 

ami lágy, ami kedves.  

Tud örülni a napnak, a hónak, 

a szépnek, a jónak, akár egy jó szónak, 

akinek a múlt, szép emlék.  

Aki nem akar építeni, aki nem tud rombolni, 

aki csak azért él, 

hogy kihűlt csontjait átmelegítse a napsugár. 

Hogy fáradt tüdejét friss levegő járja át. 

Aki nem fél a holnaptól, 

mert a holnap számára már semmit nem tartogat.  

De, ha ajkára csöppen egy csepp méz, 

édes csókok emléke ébred szívében. 

Egy érintés meleg kézfogások emlékeit idézi, 

ha madár dalol, régi hajnalok frissességét érzi. 

És az el nem csókolt csókok is megszépülnek.  

Mikor el kell menni, 

nem kapaszkodik, mert tudja,

itt már nem vár rá semmi. 

Békésen fogja lelkének batyuját, 

és várja, hogy jöjjenek érte, 

nem fél, mert lelkében él a béke. 

A nap gondolata

Sok könyv tud informálni, 

de csak egy könyv létezik, ami képes átformálni.

Pilinszky János: [ Hány milliárd szív halt meg...]

Hány milliárd szív halt meg szótlanul, 

hát engem ez a némaság kisért, 

ez