Otthonosan él
a fehér és fekete közötti határmezsgyén.
Megszokta mindennek színét és visszáját.
Gyakorlottan közlekedik álom és ébrenlét peremén,
ég és föld érintkezésén, nap és hold, évszakok, napszakok váltakozásán.
Kiismerte az örömbe rejtett bánatot, a bánatban megbúvó örömöt,
egészség múltával a betegséget, betegségben rejlő gyógyulást,
emberben az embertelent, gyilkosban az emberséget,
fájdalomkiáltás katarzisát, örömmámor halálát,
hajnalban az éjszakát, álomban az ébredést,
születésben az elmúlást, halálban az újjászületést.
Kelet nyugalmát, nyugat hajszáját,
szellemit és anyagit,
jint és jangot, nőt és férfit, anyát és apát,
mennyet és poklot, a most és mindörökké jelentését.
Természetes számára, hogy mindig azt látja, amerre éppen néz,
hogy a kontrasztban mindkét árnyalat egyenlően fontos.
Megszokta az állandó változást és a mozdulatlanságot is.
Így él az örök szemlélő
valami és semmi
határán.
*
semmiben a valami magja
valamiben a semmi hiánya
a kettő határán
sorompó