négy éve nem látott napot,
a koromsetét éjszakában
fáznak az árva csillagok.
Didergő tájak csontkeményen
derengenek a holdsütésben,
s az éjszakai ég alatt
sötéten világít a fagy.
Ember csak néha-néha mozdul,
gyereknép csúszkál a havon,
kóbor kutyák árnyéka surran,
kering, megáll, továbboson.
Meggyújtják odabenn a gyertyát,
remeg a gyenge világosság,
nagyokat pislogat a láng,
sehogy se látja a szobát.
Öreg király a palotában,
ezernyi ránc a homloka,
mécse mellett ül egymagában,
hideg verem a trónszoba.
Csak rá se érez illatára,
belefagy kanala a tálba,
befagy a zsíros-fűszeres
aranyszegélyű tyúkleves.
Pedig valaha dőlt a napfény,
rég volt, igaz se volt talán,
hogy itthon élt a palotában
a szépséges királyleány.
A várfalat szapora repkény,
melegen lepte be a napfény,
király leánya amikor
végigsétált az udvaron.
Gyönyörű volt a király lánya.
Hosszú a haja, lobogó,
amerre ment, úszott utána
örökös aranyfolyosó.
Akadt is kérője temérdek,
elébe mind oda se fértek,
távol hazából érkezett,
poros cipőjű hercegek.
Aztán egy forró délutánon
az árnyas kerti fák alatt
pihentek épp a fáradt kérők,
mikor heves zajt hallanak.
Beront, a kertkaput kitárván,
bezúg egy óriási sárkány,
s kérői közt a zöld gyepen
a királylány előtt terem.
Vasveretű markába kapja,
és máris száguld el vele.
Sokáig zúg villámló szárnya,
mint távozó vihar szele.
Éjfél borult akkor a földre,
veszve a királylány örökre,
elszállt vele, eltűnt a nap,
hó fedi az országutat.
S tán még ma is éjszaka volna,
örökös tél, hó és sötét,
ha erre nem veti a sorsa
Áront, a vándorló legényt.
Ez, mikor hallja a királynak
búbánatát, okát bajának:
percig se búsuljon tovább,
visszaszerzi ő a leányt!
Azzal megy is a tengerpartra,
nézi Áron a nagy vizet,
holmi kis palló, azt kutatja,
hajlik-e át a mély felett.
S íme, nem messze a homokban
egy alvó óriásra bukkan;
mint mozdulatlan kőhalom
hever a puha homokon.
„ E fiú éppen arra termett,
hogy átvigyen a tengeren”
– s már rázza is, nógatja Áron,
hogy kelne, hogy támadna fel.
Akár a városháza tornya,
oly árnyékot dob a habokra,
midőn haraggal homlokán
az álmos órjás talpra áll.
És odaüt!… Azaz csak ütne,
ahol a legény állt elébb;
akkorra már elkapja Áron,
a földre is teremti rég.
Majd szolgálatába fogadja,
vinné által a túlsó partra,
a mérhetetlen vízen át,
mint paripája a huszárt.
Fölzúg a víz, fölcsap a tenger,
az órjás térdeit veri,
mély álmából hogy fölzavarják
a roppant szolga léptei.
Ámulva a sok furcsaságon,
így ér a túlsó partra Áron;
álmodja csak, nincs is talán,
olyan különös az a táj.
Feneketlen gödörre lelnek;
fon az órjás egy kosarat,
sodor hozzá embernyi nádból,
kötöz rá erős fonalat.
Beleül nyakig a kosárba,
indul Áron az alvilágba,
s hogy épp kifogyna a fonál,
földet ér, íme, a kosár.
Ballaghat most már egymagában,
mérföldes itt a némaság,
magányosan suhog a lépte
a szótalan mezőkön át.
Majd meg egy aranyerdőn által,
rézszínű lombok árnyékában
vezet az útja, amikor
feltűnik egy aranytorony.
Aranytornya az aranyvárnak,
hol a királylány fogva van.
Mindenik szeglete a várnak,
minden téglája színarany.
Arany a pincéje-padlása,
ablakain az ablakráma,
arany a rács az ablakon,
hol a királyleány fogoly.
Belül is csupa aranytermek,
aranyfolyosók és szobák.
Siet Áron a folyosókon,
a lángarany szobákon át.
Arany csigalépcsőn kopogva
szalad fölfele a toronyba:
négy éve idezárva már
rabként a szép királyleány.
Rányit Áron a bús fogolyra,
ágyán ül az és sírdogál.
Megáll a legény szeme rajta,
percre a szava is eláll.
Aztán előadja sietve,
miért is jött, vetődött erre,
s már szöktetné is a leányt,
mikor zajt hall a kerten át.
Féltékenyen a szárnyas sárkány
sétájáról most ér haza.
Vágtat a torony tetejébe,
remeg bele a palota.
De föl se érkezhet lihegve,
föl se az első emeletre:
állván a lépcső tetején,
derékon kapja a legény.
Megdönti, mint hatalmas sziklát,
mintha fatörzset döntene:
inog a roppant sárkány törzse,
a torony is inog vele.
Reszketnek a picinyke hangok,
torony hegyében a harangok,
midőn a sárkány súlyosan
a lenti mélységbe zuhan.
Szabad az út! Szabad hazáig!
A dermedt alvilágon át
sietve menti, hozza Áron
karján a szép királyleányt.
S már szállnának is a kosárba,
de szűkös nagyon a kosárka,
annyi annak a belseje,
elébb a lány fér csak bele.
Vigyázva húzza föl az órjás
a kis kosárban, és midőn
megpillantja a szép királylányt,
Áront dehogy segíti föl.
Akár a nap, haja a lánynak,
gondolja, megtartja magának,
pusztuljon oda a legény
Gödör-ország legfenekén!
S bizony hiába topog Áron,
szabadulást hiába vár;
tüzes egével rásötétül
lassan az alvilági táj.
Haragos felhők magasából
meredeken csap le a zápor,
mérkőzik a nehéz vihar
zúgó erdő lombjaival.
Lombok között fedetlen fészek,
hányódva rínak, inganak,
áznak benne a kis fiókák,
a pelyhedző griffmadarak.
Áron, hogy szél, eső ne érje,
köpenyét borítja fölébe,
fészek fölébe köpenyét,
ne ázzanak a csemeték.
De nem is marad el a hála,
hogy megjön a nagy griffmadár,
készséggel tüstént fölajánlja,
segít ő a fiú baján.
Csak üljön hátára nyugodtan,
hazaviszi ő akárhonnan,
s már indul is, röpül vele
a Sárkány-gödrön fölfele.
Villámként szeli át a tengert,
a mélység fölött biztosan
röpül a kékszínű magasban
a szárnyas griff a fiúval.
S már látni is a túlsó partot,
karéjban a hazai halmok,
föltűnik az otthoni táj;
földre lép akkor a madár.
Mindenfelé jószagú nyár van:
itthon a szép királyleány,
meghozta a napot magával,
megérkezett vele a nyár.
Könnyeit mégis egyre ontja,
ma is fogoly, az órjás foglya,
ma is csak szótlan rabmadár
a naphajú királyleány.
De mikor híre fut, hogy Áron
a város fele közeleg,
szökik az óriás, szepegve
pucol, akár egy kisgyerek.
Szalad mezítláb, szívszakadva,
tolvaj, zsivány, midőn a gazda
hazatalál, fut így a házból.
Fut az órjás a palotából.
Király leánya akkor sírva
a legény vállára omol;
szól a madár, azt mondja,
nyár van, nyár a fákon, a pázsiton,
hogy süt a nap, süt földön-égen,
minden és mindenki szivében,
s nem is válnak el soha már
Áron s a szép királyleány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése