Serfőző Attila: Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.

Képes Géza: Az áruló barát

Belekötsz mindjárt a kiinduló
pontba: áruló nem lehet barát
s aki barát, az soha nem árul el.
Nincs igazad. Más a gondolkodás és
más a cselekvés logikája. Más.
Ha az ember, vagy mondjuk inkább: férfi
barátom volt tíz éven át.
Elhitette velem, hogy életét
adná értem, de én már kezdtem sejteni,
hogy életemet adná bármikor
saját magáért.
Azt mondom: kezdtem sejteni.
Dehát hiába sejtünk valamit,
amikor bekövetkezik,
ököllel vág gyomorszájon a vég.
Az áruló csók több mint a kivégzés,
benne mint jelben minden benne van.
S mikor már hátunkon csattog a korbács,
mikor cafatokra tépett vállunkra
törlőrongyból terítenek palástot,
mikor fejünkbe nyomják
a tövisből font koronát
s mikor megfeszítenek, még akkor is
csak azt az arcot látjuk, azt a szájat,
mely ott az Olajfák hegyén
gyöngéden ránkhajolt
s megcsókolt:
nehogy a poroszlók tévedésből
valaki mást
fogjanak el helyettünk.

József Attila: Kedvesem

Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenő,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen, meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelődött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.

Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.

Serfőző Attila: Úgy kerestelek

 Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.

Zágorec-Csuka Judit: Januári epigramma

Ó, ha tudnád, álmaimban

őz voltál, amely tiszta

forrás után kutatva

enyhítette szomját,

megtörölközött

bennem.

Julia Hartwig: (Az ősz...)

Az ősz, mint valamilyen krónikus betegség.
Mindennapos amputáció.
És az orvos egyszerre elfordítja figyelmes
és szigorú arcát. Napfény-teli remény árasztja el az
erdőt, rétet meg a kertet.
Ez csak azért történik így, hogy a kicsi, a
legkisebb, az alig látható pókocska elvégezhesse
a feladatát kifeszítve a légben a fehér szálak csomós
csíkjait.
De tévedne az, aki ebből túl messze ható következtetéseket
vonna le.

/ Dabi István ford./

Stanislaw Franczak: A vonal

Emberek vagyunk

És ez összeköt minket

Emberek vagyunk

Pedig annyi minden elválaszt minket

Hol van az a vonal

Amelyik összeköt és elválaszt

 /Dabi István ford./

Igmándi Szűcs István: A tátrai tóhoz ballagok

Alél a völgy. Tikkasztó
melegben pihegnek
az eres levelek
- és a természet bolyongója,
ki kaptatok
a hegyen fölfelé.

Lemarad a nyár, meg
az erdő is lassan
lépteim nyomán.
- Elérem a havas bérceket.

Bezárt tó terül tehetetlen
a zord hegyek horpadt
kráterében, mint viharfelhők
szorító ölelésében
egy maroknyi tiszta ég.

Két valóság, két tükörkép;
tó az égben - ég a tóban,
s végigszánt
a hegyi szél
a néma tó vizén.

Konczek József: A forrásból ivó szarvas

Újra meg újra eszembe jut a forrásból ivó szarvas,
aki a vékony jéglemez-hártyát a patájával törte fel,
s meleg arcával, bársonyos orrával
olyan volt, mint egy szobor, miután átjött a földeken.

Nem szántották fel rángó fintorait
szikrázó üvegcserepek, üvegtörmelékek, eldobált butéliák,
amikkel sok helyen tele van az erdő, pedig ott ibolya fog nyílni,
és a talajból buggyanthat az ártatlan virág.

A szarvas nyugodtan tudott inni a téli forrásból,
melyet eltakartak az országút felől a fák,
a fősodorvonali forgalomtól védve és még jókor
más útra terelve a vad fiúk üldözte vadlányok csapatát.

Pilinszky János: Végkifejlet

Magam talán középre állok.

Talán este van. Talán alkonyat.

Egy bizonyos: későre jár.

Reményik Sándor: Már járt...

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

Pákozdi Gabriella: Szép vagy

Szép vagy.

Nem a természet formált,

génjeid bűvös hada,

nem is szikével metszett

istennő-maszk tapad rád;

Szép vagy,

mert bőröd pórusain

át illatozva

szivárványt fon köréd

a boldogság.

Franci Novak: Akár a növények, az emberek

Megdöbbentő, hogy erőteljes szélben mennyire erőt vesz rajtunk a remegés
a csúcsok valamelyikén állva, a sziklán, a mélység fölött, kézenfogva,

egymást óvva a zuhanástól. Mi - a nő, férfi, a gyermek letekintünk,
az emelkedő levegő dagályába, ahogy feljön a tölgyig,

amely görbe háttal nő a sziklák mellett. Nézz le, milyen mély
- mondja a nő a gyermeknek és az ő tekintete egy ideig

a nőén belül reked mint a mag a héjában, a makkban,
de a gyerek tekintetében nincs félelem, csupán csodálkozás

ahogy az apró fakoronákat és kőoszlopokat figyeli, ahogy lentről,
a völgyszorosból kiemelkednek. Kézen fogjuk egymást mint mozdulatlan táncosok.

Így tartjuk a másikat, tenyér a tenyérben – a kezünk a másik kéz emlékezetét
viszi majd tovább, formáját, remegését, izzadtságát, melegét

a kézfogás érzését, sima és durva felületüket, archiváljuk másik testek
alakját mint láthatatlan jegyzeteket a kéregben, a levelekben

az erekben. Lábunk alatt növő fakoronák görbe árnyékaként lép
ki belőlünk emlékük és amikor újra összefonjuk ujjainkat,

üres teret teremtünk, ágak közti tért, bőrünkből növénypor- és eterikus olajillat árad
Mohalepte köveket mondunk ki, mintha beszédünk fehér puha

robbanás lenne a szilárd kövön. Azokra tekintünk, akik jönnek,
látjuk a számtalan fekete faderék hullámzását a lejtőkön,

számtalan ágaik- és ágacskáikkal, leveleikkel és kacsokkal, a tekintetek mélyén tekintetekkel
mint magvakkal a héjban, a makkban - és ismét eltávoznak más,

napsütötte csúcsokra. A föld fekete nyoma amely a közeli sziklák közt húzódik
mint kimondatlan mondat, mint jelölés a térben, amit férfi és nőként a gyereknek akartunk elmondani

és amit a gyerek talán már tud; nekünk, embereknek akár a növényeknek
fel kell vállalnunk a felelősséget, hogy a porló kövekből

új föld legyen, hogy teret hagyjunk a vetésnek, az esőnek, a gyümölcsök
pattogó héjának, teret hagyjunk azoknak, akik útban vannak ide.

/  Balazsek Dániel ford./

Barbara Pogacnik: Hazátlanság

Álmomban a szavak ezüstös sűrűjében, meztelen,
kimondhatatlanságukon át szaladtál. A csendes
vasútállomáson az aprópénzek
fényes körökben gurultak, a homlokzatok
boltozatai, színei közt csörögtek.

A csupasz plafonú helyiség idegen, felcserélhető.
Akkord-körök karikás marást mérnek felfele a combomra,
hangzásukba, a pénzérmékbe verten a csípős leheletbe
bőrömről eltávolítom az egyre erősödő hangot.
Az utcai padok és az otthon bútorzatának melegsége
egyszerre, egyforma leheletet lélegeznek:
egyszerre kint s bent fekszem. Képtelenség
közelebb férkőznöm, de eltávolodni sem tudok.

Aprópénzek szegényes köre az állomáson. Visszhangjuk
laposan a földre hull.
Álmomban a csendből színek hullnak
majd a fehérségben elhalkulnak,
kiürülnek az emberélet labdái s szerelemmel telítődnek,
üres partokon tüzel ránk az ég, midőn csak fehér árnyai vagyunk
mindannak, mi elfogadhatatlan. S álmodtam, álmodtam, hogy
egy pillanatra átölelhettelek.

/ Lukács Zsolt ford./

Simek Valéria: Egyetlen út sem

Hiába tudom, hogy volt egy táj,
oda egyetlen út sem vezet már.
A távolság, amit magamban őrzök,
akár egy átvilágított éjszaka.
Egyedül hallgatom a csend
szavahihető mondatait
születésről, halálról.
Itt élek a tél lidérces
szelei között, a délelőtti
havazás némaságában.
Elleng a csönd. Az ölelés
forró éjjele nem takargat
suttogást, hallgató virágzást.
Elsuhogtak a fényküllők
arany pásztái…
Álmaimban távoli mezőkről
ügetnek felém lobogó sörénnyel
a gyermekkor meghajszolt lovai.
Mennyei ménes nyerít,
sörényes virradat…
Hiába tudom, hogy van egy ház,
oda egyetlen út
sem vezet már.

M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak…

     
Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani.

         „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a Könyvek Könyve. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben.

          Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől.

         Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki.

         Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék.

         Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is.

         A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt.  Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll.

         Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned.

    Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked.

         Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda!

Forrás: M. Fehérvári Judit honlapja

Bartalis János: Várlak

Éjfél van és én még nem alszom.

Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak.
A hold lezuhant a keretek mögé.
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
... Szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.

Vas István: Minden jelben...

Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
Uj dalomnak ringatója csak te vagy.
Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
Leng szivemben rózsakendőd, kék ruhád;
csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
A virágok szép nevére megtanitsz:
kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
életemnek fűszersója csak te vagy.
Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
Árnyaival üldözött az alvilág,
szól a kakas virradóra: csak te vagy.
Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
Kajszinarcod néz le róla: csak te vagy.
Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
versem édes csattanója csak te vagy!

Csoóri Sándor: Homlokod homályából

Kiszolgáltatsz a boldogságnak
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből,
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket,
ahol velem szerettél volna járni –
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
s homlokod homályából csapkod felém egy lepke.

Kassák Lajos: Felhőtlen éjszaka

Teljen meg örömmel a szív. Óh, Jézus,
keresztrefeszített ember,
utolsó péntekjén ez esztendőnek
dicsértessék a TE neved,
aki jászolban születtél s a békesség
zöld olajágával vonultál be Jeruzsálembe.

Vannak, akik azt hiszik meghaltál
a keresztfán. Óh, örökéletű testvér
én naponta találkozom veled és szótváltunk
amint kékvászon kötényedből magot vetsz
az őszi határban vagy lótsz-futsz a nagyvárosok uccáin
és másutt ugyanebben az időben
a názáreti ácsok mesterségét folytatod,
mérőzsinórral és villanó baltával a kezedben.

Vannak, akik azt hiszik, sebeiddel elszálltál
e földről. Óh, Jézus, én a mi örök összetartozásunkról beszélek
s ahogy a decemberi hold árnyékot vet mellém
látom, hogy TE is itt ballagsz velem az éjszakában
éppen olyan szegény és elhagyatott vagy, mint én
vérzik a szíved, kezeid és lábaid is véresek
s én most egy halott katonára gondolok, aki az árokban feküdt
s a távoli égre bámult két nyitott szeme.

A szelíd ökör és az igénytelen szamár virrasztott
születésed óráján s mégis TE voltál az, aki ledöntötted
a bálványt és korbáccsal léptél a templomba.
Sírba fektettek és visszajöttél hozzánk
óh, keresztrefeszített ember
sugárzó csillagkoszorú
a szegények feje fölött.

Kassák Lajos: Gyöngykagyló

Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem,

virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le kedvesem:

madár és virág két gyönyörűsége életemnek.

Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.

Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg,

madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.

Kassák Lajos: És hiába minden

Ha kilépsz a házból, magaddal hozod
ágyad melegét s a szerelem édesfanyar illatait
melyek megejtik a szenvedő férfiakat és hiába minden
térdre csuklanak, ha pillantásod éri szívüket.

Hajad egyetlen szálán függ életünk
s ha megfordulunk, hogy elszakadjunk tőled
a vihar szelén, mely elragadta vágyunk
megint a te örvényedbe kerülünk vissza.

Ébren és alva egyformán érezzük
könyörtelen mosolyod varázsát
s a végtelen világ nem elég nagy ahhoz
hogy pillanatra is elbújhassunk előled.

Végh Tamás: Merlin búcsúja

Meghagyom néktek a szivárványos áldozatot,
kósza lelkek ábrándjait, varázslatos éveket.
Széppé szabadult irgalmát a nyári egeknek,
csönddé olvadó indulatát káprázatainknak.

Meghagyom néktek a főnix szárnyalását,
tavi tündérek selymesen omló álmait,
Lancelot veretes nyugalmát, túlpartokon
delelő álmok dérverte alázatát.

Meghagyom néktek a látás hatalmát,
fénylő érzelmek szabad áradását,
hitek és káromlások arany-hídjait,
ha örvénylő folyókon keltek át.

Meghagyom néktek a remete barlangját,
napnyugaton túl, hová nem ér a fény,
világtól, ha elvonultok, mert fáraszt a szó,
és áttetsző tündérfátyol a remény.

Kassák Lajos Holdtölte

Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.

Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.

Julia Hartwig: Visszatérés

Lakasd jól versed a hosszú böjt után
mert szomjúhozza a képeket a színeket a mozgást
és elgémberedtek a csontjai

Ne fessen úgy mint egy szánalmas elítélt
engedd hadd váltsa valóra álmát
hadd legyen tiszta és üde ahogy ünnepi ruhában
levonul a lépcsőn
egy pompás menet élén

/ Zsille Gábor ford./

Csoóri Sándor: Rejtelmeket szólongatok

Ha nem szeretsz még láthatóbban
s még láthatatlanabbul,
veszendő életemre gondolok:
az állatarcú éjszakákra,
az összevissza nappalokra
s utaim tüske-torlaszára.

Tökéletes egyesüléssel
kívánom csak a szerelmet –
Fákat akarok látni, hol
arcod az én arcomba olvadt
s felhők suhanó karzatát,
ahonnét otthonunkra látunk.

S rejtelmeket szólongatok:
nyugtalanabb legyen a föld
kérdéseimtől, válaszodtól
s alkalmasabb így a gyönyörre,
ha már annyi titokra, kínra
alkalmas néha öntudatlan.

Kétségeimtől nem véd semmi,
csak a te boldogságod védhet –
Tested a legszebb jelű zálog,
hogy látható legyen szerelmed
és szemed gondolata is, mely mindig
az élénk világba sodortat.

Jan Twardowski: utószó

Kérem mondjanak emlékmisét értem

télen-nyáron tavasszal-ősszel

szentet vagyis csendeset

nem túl hangosat

épp olyat mint az volt

mely után a könnyek

katicákként gyűltek

bűneim fölé

/ Zsille Gábor ford./

Kassák Lajos: Hiábavaló költemény

Nem találkoztam veled. Hol lehetsz most, Anna
ó, szüntelen tévelygés múlt és jövő között
szálltam utánad a súlyos felhők alatt
kerestelek a meredek szikla csúcsán
s a sárga virág kelyhében, mely a völgyben lent
lélegzi mézédes illatát.

Világgá hirdetem, hogy te vagy a csillagom
s a csöndes, nagy égen nem találtalak sehol
kérdeztem már utánad a kikötőben
ahol egykor te voltál a végzet ujja
s azok számára, akik, ha egyszer is láttak
szemedből feslett ki a hajnal.

Micsoda lány voltál, Anna, micsoda rózsa
ha letéptek, estére kivirultál újra
hányan áldoztuk fel magunkat érted
agyvelőnket, szívünket s a kezeinket
s akik nem érinthettek téged, megőrültek
mint a sivatag kakasai.

Micsoda lány voltál, Anna, micsoda parázs
megrészegült óráimban, hogy virrasztottam
te ragyogtál előttem a horizonton.
Micsoda lány voltál, Anna, micsoda fény
hirdetem, hogy te vagy az örök egy csillagom
s a nagy égen nem látlak sehol.

Bella István: Csonka mondatok

Jön valaki. Belép az ajtón.
A fénybe bámul. Tükröm kinyitja.
Otthagyott boromba belekortyol.
Otthagyott poharam elejti.

Nem gyűlölöm. Helyettem-társad.
És talán ő se gyűlöl engem;
ki rég a rég kivágott hársak
szeme színében melegszem.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hüvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Lucian Blaga: Isten árnyéka

Minden, amit látsz, Isten árnya csak:
ami szétválik s egyesül a térben,
földben, fövenyen és hullámverésben,
út és utas örök együttesében,
a hold így úszik el egy kút vizében.
Isten árnyéka erősebb a fényben,
más árnynál súlyosabb. És sosem észrevétlen.
Összegyűjtheted kertben vagy vetésben.
Ihatod egy korty hűvösében.

/ Tandori Dezső  ford./

Macuo Basó: Kívánság

Egy harmatcseppel

a világ minden porát

lemosni egyszer!

 / Képes Géza ford./

József Attila: Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor

  szeretném látni a szemedet.

Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni

  kezedet merészen.

Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy

  nem fogom megcsókolni a kezedet.

Füssy Angéla: Lemondás

Nem vagyok,

csak könny az arcodon,

– mely megfagy egy téli

hajnalon.

Nem leszek,

csak mosoly az ajkadon

– mely felragyog egy magányos

alkonyon.

Füssy Angéla: Ébredés

Füledbe súgom a hattyúk dalát,
Míg paplankék éj alatt
Test a testért mond éppen imát

Bőrömbe ég ajkadról a parázs,
Tátongó sötét torok –
Nyeldeklő láng ölemben a vágy

Felébredek
Még ablaküvegen átnyújtod kezed

Hiányzol
Csak az árnyék játszik a falon!

Pilinszky János: Egy szép napon

                Mindíg az elhányt bádogkanalat,                  

a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,

remélve, hogy egy szép napon

elönt a sírás, visszafogad szeliden

a régi udvar, otthonunk

borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,

mindíg is hazavágytam. 

Balási András: Között

Az évszakokkal mérem az időt.
Tavasz van. De, lehet, ez is csak álom.
Sovány veréb száll az ablak előtt,
egyensúlyoz egy jéghalvány sugáron,

el-elcsúszik, s a szellő finoman
felkapja a kis idétlenkedőt.
Jó így. Mélyen, igazán elszakadtan,
halk mondatok, ömlő álmok között.

Tavasz van. Nem látom. Talán nem is kell.
Minden itt van. Itt vagy, lehunyt szemekkel,
mellettem. Illatod csupa mosoly.

Izzó derűm féltő burkot lehel rád,
betakargat, mint reszketeg ágacskát
egy pufók, fontoskodó ködgomoly.

Idézetek az elmúlásról, fotóimmal



"A vándor útja véget ért, az út elfogyott."

"Az emberek azt kérdezik: mi lesz a halál után? Erre így kell felelni: ha te nem csak szájaddal, hanem szívből mondod - legyen meg a te akaratod, ahogyan a földön, úgy a mennyben is - ez azt jelenti, ahogy ebben az ideiglenes létben, úgy az öröklétben is, neked gondolkodnod sem kell arról, mi lesz a halál után. Add át magad a Mindenható akaratának, dicsőítve őt; tudván, hogy ő a szeretet - így hát mitől kellene félned? Krisztus haldokolva mondta: "Atyám! Rád bízom lelkemet!" Ha valaki ezeket a szavakat nem csak a szájával mondja, hanem tiszta szívből, akkor annak az embernek több nem kell.
Ha az én lelkem visszatér az Atyához, akkor vele semmi a legjobbon kívül, nem történhet."   Lev Tolsztoj

"Ha megbarátkoztunk a halállal, minden hetet, minden napot ajándéknak tekintünk majd." 

"Nehéz meghalni azoknak, akiknek nincsen Megváltójuk."

"S ha a feledés gyomja a sírodra nő,

Nem utal rád más, csak egy megkopott kő."

"Már hallgat a szív. Fölhangosodnak

Isten léptei."

"Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok."

23. Zsoltár
Dávid zsoltára

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól,  
mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal;
csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján,
s  az Úr házában lakozom hosszú ideig.

A temetőben kivágott tölgyfa. Amikor megláttam, ez a gondolat villant át rajtam, az élet diadala a halál felett. 

"...ha meghal is él..." (János 11, 25b)

Annyira, de annyira egyértelmű... vagy mégsem?

Pilinszky János: Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,

bár színem fekete.

Ezért, ha egyszer elfogadtatom,

úgy leszek az üdvözültek sorában,

mint leeresztett sötét zászló,

becsavart lobogó,                            

szótlanúl és jelentés nélkűl,

és mindeneknél boldogabban.

Bella István: Csönd van

Egy sárga körfűrész néhányat perdül
az égen – hallgatok.
Nyakamba hull a fény, közelről
érzem a fűrészporszagot.

Annyi suta harc, félszeg hadakozásom
után hát itt delel
a madárlátta béke ákom-bákom
nyarával, papírrepülőivel.

Csönd van csillagban, csontban, porszemekben.
Elnyúlva, jóízűn
napoznak izmaim, ing nélkül, csupasz testtel
a friss, jó levegőn.

A munka csöndje ez, csak ennyi: félig-
szítt cigarettám eldobom.
Teremtés előtti tűnődés fénylik
számon s a szerszámokon.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy,

beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba,

lábadhoz, utolsó szavam.

Kassák Lajos: Hajnali ének

Földet és vizet hoztam néked, biztonságot és megenyhülést,
miként valaha láttam a nehézkes parasztoknál,
akik lányért jöttek a szomszéd faluból s földet és vizet hoztak ajándékba.
Ó, eleven és kivánatos asszony, ruháid tarka szirmai közt!
Ez a föld teremje meg táplálékod, ez a viz enyhitse szomjuságod.
Itt állok házad küszöbén és várom, hogy fehér szárnyaikkal táruljanak az ajtók,
a muskátlik bólintsanak felém illatozón piros fejükkel s a him madárka
szólaljon meg kalitkájában, ahogyan szólani illő az érkező vendég előtt.
Messziről érkeztem bizony, tekintetem fáradt s a lábaim térdig sárosak,
de mégis ugy érzem, táncraperdülnék előtted és kacsintanék szemeimmel,
összetapsikolnám tenyereimet, mint az ujjongó gyerekek, ha látnám,
hogy megjelensz a küszöbön, ruháid tarka szirmai között, kedvesem.
Földet és vizet hoztam ajándékba és halld, most versemmel muzsikálok,
hódolat ez és dicséret ez szépségednek és kivánatosságodnak,
amig ritmusaim szállnak, szállnak hegyeken és völgyeken át.

Zágorec-Csuka Judit: Szívem szívedben

Engedd, hogy öleljelek szilajon,

hogy lüktessen szívem szívedben,
folyjon a vér ereimből ereidbe, hogy
benned ébredjek, keljen fel a napom
homlokodon, s járja át a fény!

Engedd, hogy megtaláljam benned
az elveszett csendet, a fagyos szeleket,
hideg madarainkat, amelyeket szerettünk,
dédelgettünk, takarjon be a havazásod,
elveszett fiatalságod!

Engedd, hogy veled szülessen meg ez a perc is,
hiszen győznöd kell, győznünk kell ezen a reggelen,
zengjenek hárfák, háborogjon azúr tengerünk,
vergődjenek habjaink, s öleljen át a kék égbolt!

Zágorec-Csuka Judit: Szétszóratás

Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek,
a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik
majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik
a nektárt, mint az ügyes méhecskék!

Ne mondd, kedvesem, hogy él még bennünk
valami abból a tűzből, amelyet Prométheusz
lopott el az Istenektől, ha reggelre már
belefulladunk mozdulatlan önmagunkba!

Ne mondd, kedvesem, hogy kezeink nyomain
járkál a jóság arkangyala, ha meddő újsághírek
és lázadó gyűlések zajától hangos a századunk,
ha álmaink helyett káromkodások visszhangjába
temetkezünk!

Hiába mondod, kedvesem, hogy kizökkenthetetlen
az örökös anyag szerkezete, ha az emberek
hirtelen összetört oszlopaik alá fekszenek,
este már nem akarják látni a fák porbahajlott
ajándékát, a csillaghullást.

Zágorec-Csuka Judit: Megérkezés

Hogy megérkezzél oda,

ahova elindultál,

hogy végre úton legyél,

és meghajoljál

a teremtő előtt,

hogy megadta ezt neked.