Megdöbbentő, hogy erőteljes szélben mennyire erőt vesz rajtunk a remegés
a csúcsok valamelyikén állva, a sziklán, a mélység fölött, kézenfogva,
egymást óvva a zuhanástól. Mi - a nő, férfi, a gyermek letekintünk,
az emelkedő levegő dagályába, ahogy feljön a tölgyig,
amely görbe háttal nő a sziklák mellett. Nézz le, milyen mély
- mondja a nő a gyermeknek és az ő tekintete egy ideig
a nőén belül reked mint a mag a héjában, a makkban,
de a gyerek tekintetében nincs félelem, csupán csodálkozás
ahogy az apró fakoronákat és kőoszlopokat figyeli, ahogy lentről,
a völgyszorosból kiemelkednek. Kézen fogjuk egymást mint mozdulatlan táncosok.
Így tartjuk a másikat, tenyér a tenyérben – a kezünk a másik kéz emlékezetét
viszi majd tovább, formáját, remegését, izzadtságát, melegét
a kézfogás érzését, sima és durva felületüket, archiváljuk másik testek
alakját mint láthatatlan jegyzeteket a kéregben, a levelekben
az erekben. Lábunk alatt növő fakoronák görbe árnyékaként lép
ki belőlünk emlékük és amikor újra összefonjuk ujjainkat,
üres teret teremtünk, ágak közti tért, bőrünkből növénypor- és eterikus olajillat árad
Mohalepte köveket mondunk ki, mintha beszédünk fehér puha
robbanás lenne a szilárd kövön. Azokra tekintünk, akik jönnek,
látjuk a számtalan fekete faderék hullámzását a lejtőkön,
számtalan ágaik- és ágacskáikkal, leveleikkel és kacsokkal, a tekintetek mélyén tekintetekkel
mint magvakkal a héjban, a makkban - és ismét eltávoznak más,
napsütötte csúcsokra. A föld fekete nyoma amely a közeli sziklák közt húzódik
mint kimondatlan mondat, mint jelölés a térben, amit férfi és nőként a gyereknek akartunk elmondani
és amit a gyerek talán már tud; nekünk, embereknek akár a növényeknek
fel kell vállalnunk a felelősséget, hogy a porló kövekből
új föld legyen, hogy teret hagyjunk a vetésnek, az esőnek, a gyümölcsök
pattogó héjának, teret hagyjunk azoknak, akik útban vannak ide.
/ Balazsek Dániel ford./