M. Fehérvári Judit: Amikor elfogynak a szavak…

     
Nem egyszer történik meg velünk életünk folyamán, hogy annak leglényegesebb pillanataiban cserbenhagynak bennünket a szavak, s valamiféle megfogalmazhatatlanság állapotába kerülünk. Nem úgy nevezzük meg a dolgokat, ahogyan azt tennünk kellene, ezért aztán valami kétségbeesett riadalom lesz úrrá rajtunk. Képtelenek vagyunk uralkodni a pillanaton, s vagy hallgatunk vagy kiömlik belőlünk a mondatok erdeje, hogy aztán szinte pillanatok alatt avarrá legyenek az üdezöld, friss hajtások is, mert ismételten nem arról beszéltünk, ami a szívünket nyomta, amitől nem merünk immár saját tükrünkbe sem belepillantani.

         „Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.” (1Sám 2,9b) – írja a Könyvek Könyve. S milyen igaz is ez! Pilátus történetén merengtem el a minap. Ő volt az, aki már jóval Krisztus Jeruzsálembe érkezése előtt levélben megírta Tiberius császárnak, hogy veszélytelennek tartja azt a szelíd prófétát, akinek bölcs beszédeitől Kajafás főpap és Heródes király is egyaránt tartottak. Ők és a főpapság is egyértelműen a politikai uralmuk féltéséből és a lázadástól ijedtek meg annyira, hogy inkább kereszthalálra ítélték Jézust vagy más erők munkálkodtak abban a pillanatban, amikor a világtörténelembe belépett Isten Fiát, a Názáretit mindenképpen el akarták távolítani a halandók sorából? Érdekes módon így győzedelmeskedhetett az Égi a földi felett, s így alakulhatott hitté mindaz, ami addig csak az igazság és a csoda rendszerében nyert létjogosultságot, s ebben a relációban is csak azoknak, akik megértették azt, hogy milyen hatalmas erők munkálkodnak a háttérben.

          Pilátus felesége sugalmazott álmában a kerubok szárnyán látta repülni a Megváltót, akinek orcája magának a napnak a fényességével ragyogott, miközben az akaratát megtestesítő lángok megálltak a felhők fölött, s Claudia Procula egészen bizonyosságot nyert afelől, hogy alig huszonnégy óra múltán már Ő lesz az, aki megszabadítja Júdea népét a bűneiktől.

         Az utolsó vacsora másnapján Pilátus önmaga is kétségbe esetten suttogta az őrjöngő tömeg előtt, hogy miért is nem ítélheti el Jézust, de még a végső pillanatban is azt kérte Tőle, hogy mondja meg a tömegeknek, hogy nem az Istentől való, s akkor még megkegyelmezhet Neki.

         Pilátus bölcs ember volt: tudta, hogy az Ember Fia bűntelen, s mindössze egyetlen dolgot nem tud megemészteni a feldühödött tömeg: az igazságot. A valóságot arról, hogy képmutató és álszent életet élnek, nincsenek tisztában tetteikkel és azok következményeivel, s úgy vélik elegendő testedényük külsejét tisztára súrolni, miközben a belső álnokságok egyre csak szennyezik őket, megdézsmálnak mindent, amit a szentség övezett valaha, de a törvény betűi szerint ártatlanok, hiszen azokat ők maguk hozták. Ezért aztán valakinek áldozatot kell vállalni, hogy önnön sötétségüket elfedjék.

         Ha valami olyasmit cselekszünk, ami nem egyezik saját akaratunkkal sem, de erre éppen akkor, amikor a legordítóbban előttünk van a lényeg, nem döbbenünk rá, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy majd a víz lesúrolja rólunk a vétkeinket, vagy azt mondani, hogy Isten akarata volt, hogy éppen az történjen velünk, ami, mert ez volt az előre kijelölt utunk. Esetleg megkérdőjelezzük, hogy hol volt akkor Isten, s miért engedte meg mindezt nekünk. Így volt ez Auschwitz esetén is, s még számtalanszor a világtörténelemben, miképpen az egyes egyének sorsában is.

         A kabbalista hagyományban van egy nagyon érdekes dolog, melynek cimcum a neve, s magyarul azt jelenti visszahúzódás. E tanítás szerint a kezdetekben az Egy volt a teljesség, a tökéletesség, aki betöltötte a kozmoszt, ezért nem volt hová teremtenie. Így aztán visszahúzódott önmagába, s arra a helyre, amelyet meghagyott, növényeket, állatokat, embereket teremtett. Ha oksági dolgokból szemléljük ezt a tényt, akkor elmondhatjuk, hogy, ha mindez így igaz, akkor Isten nincs jelen a világban, vagy másképpen fogalmazva, a mi világunk nem az Ő tere, de mégis Övé a totalitás. Létezik, de nincs itt.  Ő az, akit nem lehet és nem is szabad emberi mértékkel megítélni, mert nem tudunk igazat szólni Felőle, legfeljebb abban lehetünk bizonyosak, hogy van, hogy képes morális problémákat feloldani, de nem a mi mércénk szerint. Elegendő csak Káin és Ábel történetére gondolni, s arra a Káin-bélyegre, amely bizony nem a bűné, hanem a védelemé, mert hiába kiáltott egekig a tette, Isten védelme alatt áll.

         Ily módon meg lehet ugyan kísértetni bárkit, de maga Jézus sem hagyta, hogy ezt tegyék Vele. Sem a Sátánnak, sem azoknak az embereknek, akik a Golgotán kárörvendve várták, hogy tegyen csodát, ha Isten fia, noha azok a nap fényénél is világosabban már régen az orruk előtt voltak. Egyedül a jobbik lator, aki bizonyos relációban az egyháztörténet első szentje, s nem is akármilyen, mert Jézus által azzá avatott, értette meg a dolgok lényegét. S szinte egyetlen pillanat alatt. Ha másképpen viszonyulsz a világhoz, ha abban nem a saját igazságod, hanem az egyetemest keresed, rátalálsz az együttérzésre, a megértésre, s a szeretetre is. Ezek azok a dolgok, melyekért valóban Te vagy a felelős, s amelyekért valóban érdemes élned.

    Nem szabad Pilátus módjára kezet mosni, mintha mi sem történt volna, mert az erőd még kevés, s nem kell meginnod azt a pohár vizet sem, amit ő, mert a torkodba szárad anélkül, hogy éltetné a lelked.

         Túlélhetsz dolgokat, bizonyosságok sorával igazolhatod önmagad, de azért, amit cselekszel, egyedül Te vagy a felelős, s ha tükröd homályos, az még nem jelenti azt, hogy általa látsz homályosan, s megérted Pál apostol szavait, hanem éppen ellenkezőleg: úton vagy. Valahova tartasz. Úti célod ismeretlen ugyan, s nem vagy képes és nem is mersz már semmiféle mondatokat sem megfogalmazni, mert gúzsba kötött maga kételkedés, amely önmagában is egy félkész valami, s nem is a Tiéd. Ne arra koncentrálj, hogy majd megtanulod egyszer, hogy mikor, s miben lépnél másként, ha visszafordíthatnád az idő kerekét, hanem arra, ami előtted van! Lehet, hogy ízzé-porrá törnek Benned a dolgok, de mégis éppen ezért jönnek létre azok, amelyekre csak rácsodálkozni lehet, s egy szép napon már nem menekülsz, mert átölel a boldogság, a szeretet. Így ne kérdezgesd szüntelen Önmagad! Csupán légy jelen, ha szükség van Rád, s hidd el, megszületnek azok az eddig megfogalmazhatatlannak tűnő szavak is! A történet valóságossá válik és elmondhatóvá, s akkor Te Magad leszel a csoda!

Forrás: M. Fehérvári Judit honlapja