Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom

A téli alkony aranycsíkja reszket 

dérütötte rónán örömkönnyet ejt, 

míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek 

szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.  

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek, 

szétszórja őket az ég mezején 

gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek 

ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.

Reményik Sándor: Pilatus

János evang. XIX. 22   

A pörnek vége. Elvégeztetett... 

Véres a kereszt tövében a fű. 

A helytartóban forr a néma düh 

S egy gondolat tépi a másikat.   

"Rongy csőcselék, én unlak titeket, 

Unom a vágyatok, a hitetek, 

A papjaitok ragyogó ruháját, 

A mellükverő messiásokat, 

A nap hevét ez átkos ég alatt, 

A zagyva szókat, buja színeket, 

És magamat és uramat, a császárt, 

Ki bíróvá tett ilyen nép felett.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 

Amíg unottan odalöktem nékik.   

Szegény bolond! Pedig csak álmodott, 

Csak álmodott egy létráról az égig. 

Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. 

Már szürkül fenn a Koponyák hegye - 

Vajjon álmodik-e még a kereszten?   

Valamit szólt nekem az igazságról, 

Azután némán vérzett, ragyogott. 

Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? 

Felelé: "én vagyok".   

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!   

A csőcselék morajlott mint a tenger,

Én untam, untam amazokat, ezt is. 

Egy messiással több vagy kevesebb, 

Pilatus lelke nem lesz nehezebb 

És könnyebb tán ez istenverte föld, 

Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.   

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"   

Az alkony megy, az est, az éj leszáll, 

De a helytartó nyugtot nem talál.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe 

És nekem nem volt elég fegyverem, 

Nem volt elég lándzsásom odakünn, 

Vagy - vagy üres volt talán a szívem? 

Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, 

Bús madarak, el a szívről, hess!   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 

Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, 

Te véres kezű, szennyes csőcselék, 

Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! 

Él-e, meghal-e, egy marad az átok, 

Isten se váltja meg ezt a világot. 

Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! 

Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. 

Ki tudja, talán mégis király volt!"   

Csend most. De hallga! most az éj kopog, 

Pilatus pitvarában a papok. 

"Uram, mi véled egyet így nem értünk, 

Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, 

Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, 

Nem készítetted jól a Golgothát!"   

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! 

Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.   

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) 

Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: "

A Messiástok megmenteni késtem, 

De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem, 

Hajótöröttségem utolsó roncsa, 

Hitetlen hitem, büszke makacsságom, 

Egy akarat az akaratlanságon.   

E négy betű az én becsületem. 

Hadesre! ez a négy betű marad! 

Ha alá kéne temetnem e várost, 

Rómát, az Imperatort, magamat: 

E négy betű az én becsületem!!   

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, 

Halljátok: amit megírtam, megírtam."   

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd 

S áll a zsoltáros éjben a kereszt.     

Kerecsényi Éva

Vörösen izzó 

fénygolyó fent viháncol, 

lent jajgat a lét.  

Barna Júlia

negyven fok perzsel 

visszafogott létezés 

lassított menet  

Weöres Sándor: Kánikula

Szikrázó 

az égbolt, 

aranyfüst a lég, 

eltörpül 

láng-űrben 

a tarka vidék.  

Olvadtan 

a tarló 

hullámzik, remeg, 

domb fölött 

utaznak 

izzó gyöngyszemek.  

Ragyogó 

kékségen 

sötét pihe-szál: 

óriás 

magányban 

egy pacsirta száll.

Csiha Kálmán: Nem értem

Az éjszakáid csillaghímesek, 

A nappalodban zeng aranysugár. 

Ha akarod, kint zúzmara zizeg, 

S ha akarod, bő termést oszt a nyár.  

Ha akarod, a porból ember támad, 

S akarod, hát ismét porba hull. 

Ha akarod, úgy zokog teutánad, 

S ha akarod, hát némaságba hull.  

A földi ember nem érti hatalmad, 

Elég lenne, hogy mozduljon kezed, 

Törölj az égről csillagbirodalmat, 

S a mindenséget, semmivé tegyed.  

Bocsásd meg Uram, hogy dicsérni merlek, 

Árnyék dicsér, a hulló földi por! 

Nem értem Uram, neked mire kellek? 

Az én lelkem vakság, a bűn tipor.  

És csillagfényes éjszakáid titkát, 

Hatalmadat meg soha nem értem, 

S ha érteném is, amit szemem itt lát, 

Imára zárom reszkető kezem.  

Hatalmadnál nagyobb szerelmedet, 

Csodálnám csak, hogy egy porszem miatt, 

Miattam is, bár meg sose értem, 

Hogy áldozhattad egyszülött Fiad?

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, 

túl a bús ősz ázott magányán, 

a Napba simuló felhőhasadáson, 

túl a dajkáló sugár aranyán.  

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel 

csodavilágunk száz meséin túl, 

nyári éjjelekben rejtőző meleggel, 

mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.  

Valahol ott vársz rám minden esthomályban, 

minden derűs arc vonásain túl, 

minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban, 

mely, mint forró láva föld méhébe fúl.  

Valahol ott vársz rám minden édes ízben 

hol a perc méze mindig visszacsókol, 

csöndet megszegő, Istent áldó hitben, 

hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.  

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet, 

sosem írt míves verseim mögött, 

a kövekbe dermedt múlt hidegében 

Te vagy a mindenség ég és föld között.    

Vajda János: Harminc év után

Mi hátra volt még, elkövetkezett. 

E földi létben gyász sorunk betölt. 

Találkozunk - irgalmas végezet! - 

Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. 

Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz 

S helyet cserél bennünk a fájdalom; 

És folyni látom, majd ha már késő lesz, 

A megbánásnak könnyét arcodon.   

Mert amit én vesztettem, óriás, 

Hozzá az ég adott erőt nekem. 

Én látok itt olyant, mit senki más; 

Csodákat mível emlékezetem. 

A multból fölmerül egy pillanat, 

Mint oceánból elsülyedt sziget; 

És látom újra ifjú arcodat, 

Mikor még másért nem dobbant szived.   

És e varázslat rád is visszahat. 

E lélek a te Veszta-templomod. 

Oltára képében látod magad; 

Mi vagyok én neked, most már tudod: 

Ha majd a földi élettől megváltam, 

Imába, dalba foglalt szerelem 

Örökkévalósága a halálban... 

Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!   

Ki bájaidból méltatlan vadakra 

Pazaroltál nem értett kincseket; 

Én, a hideg bálvány vezeklő rabja 

Ki minden kéjt szivébe temetett: 

Most itt ülünk siralomházi lelkek,

 És nézzük egymást hosszan, szótalan... 

Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, 

Az el nem nyert éden fájdalma van.   

Igy űl a hold ádáz vihar után 

Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, 

És néz alá a méla éjszakán, 

Bánatosan, de szenvedélytelen, 

Hallgatva a sírbolti csöndességet 

A rémteli sötét erdő alatt, 

Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek 

Hervadt levélre halkan hullanak...  

Berencsi Balázs: Az ablak, amin keresztül Isten látszik

„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.” 

(Jn 12:20-21)     

        Ezek a görögök nem egy új vallási elméletet kerestek. Nem egy okos vitára vágytak. Valami sokkal egyszerűbbet és mélyebbet akartak: látni Jézust. Fülöphöz mentek oda, mert ő volt a „kapocs” Ez a mi legnagyobb felelősségünk is. Az emberek ma sem teológiai előadásokra szomjaznak, hanem arra, hogy rajtunk keresztül megpillantsák a hús-vér Krisztust. Kérdés, ha ránk néznek, elálljuk-e az utat, vagy mi leszünk az ablak, amin keresztül besüt a fénye?  

Van egy történet Sir James Thornhill-ről, a híres angol festőről, aki a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának freskóit készítette. Egy alkalommal, amikor befejezett egy részt, hátralépett az állványon, hogy megcsodálja a művét. Annyira elmerült a látványban, hogy nem vette észre: már az állvány legszélén áll, és a következő lépése a halálos zuhanás lett volna.  

A segédje észrevette a veszélyt. Nem kiáltott rá, mert félő volt, hogy a festő ijedtében lelép. Ehelyett felkapott egy ecsetet, és belemázolt a friss, gyönyörű festménybe. Thornhill dühösen ugrott előre, hogy megállítsa az „elkövetőt” – és ezzel megmenekült az élete.  

Néha mi is így vagyunk: annyira a saját  "művünkre”, a saját életünkre vagy vallásosságunkra koncentrálunk, hogy szem elől tévesztjük az életet adó Jézust. Isten néha „belemázol” a terveinkbe, csak azért, hogy végre ne a képet, hanem Őt nézzük.  

Ma valaki a környezetedben – talán a kollégád, a szomszédod vagy a gyereked – tudat alatt pont azt kéri tőled, amit a görögök Fülöptől: „Látni szeretném Jézust.” Nem prédikációt várnak tőled, hanem egy olyan gesztust, türelmet vagy kedvességet, ami nem ebből a világból való.  

Ne magadat mutasd meg! Ne a te igazadat, a te sikereidet vagy a te sérelmeidet told előtérbe. Légy ma egy tiszta üvegfelület, amin keresztül valaki megláthatja a Reményt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Ady Endre: Az Úr érkezése

                                                Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Pilinszky János: S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?

Vagy olyan egyedűl maradtál,

mint az a férfi, aki tegnap –

vagy az a fiú, aki ma –

egyszóval, mint azok a lények,

akik számára a világ

már semmi más, mint tárgyi 

 bizonyíték?

Ady Endre: A harmadik emeletre

Szobám: a harmadik emelet 

S aki szeret, 

Gondolja meg, mert hosszú az út, 

Mert rossz, hazug, 

Aki tagad.   

Drágám, te ne erőltesd magad: 

Az áldozat 

Sokkal több, mint három emelet 

S hogyha veled 

Találkozom:   

Én az egész valómat hozom 

S nem átkozom, 

Aki csupán félig jön ide, 

Mert nincs hite: 

Ne jöjj ide.     

Kovács Daniela: Élet hagyta nyomként

Megtanítottál észrevenni, 

lehajolni, kézbe venni, 

megbecsülni, dédelgetni, 

s az igazban nem kételkedni.  

Megtanítottál érte tenni, 

lábához letérdepelni, 

s úgy akarni, úgy ölelni, 

majd elengedni... elengedni...  

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra

Öregszel. Érzed 

Vénül körülötted a csend is.

Észrevétlenül apróbbakat lépsz.

                           Meg-megállsz séta közben,                            

Hallgatni a sarjadó fű neszét.

Átkarolnak a fák.

Csendesülő szívzörejed

Elrejti a lombsusogás.

A maradék idő a tiéd.

Sztrilich Ágnes: bennem

hallgatom a 

szavakat és 

zajokat 

gondolattalan 

ölelem 

világod – 

hagyom 

formálódjon 

bensőmben 

Arcod 

szülessen 

képmásod –

Sztrilich Ágnes: úgyis hiába

ablakot nyitsz 

magányomra 

ráhajolsz 

árvaságomra 

szólongatod 

dacba kövült 

     nevem –

Reményik Sándor: Nincs enyhe szó...

Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi, 

Hogy elborítsa egy ütés nyomát; 

Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt: 

Nincs a világon annyi simaság.   

Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom, 

Nem jő évek során oly csendes óra, 

Hogy fölriadni ne tudnánk belőle 

Egy emlék-harang-kondulóra.   

Hol mérgezett, fekete vér szivárog, 

Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést, 

S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon, 

Letépi mindíg-újból a kötést.  

Bozóky Balázs: Hazatérés

Hamarosan helyesen ejtik 

Majd nevem. 

Ismerős szemek, illatok 

Vesznek majd körül. 

Már nem kavarog a táj, 

Nem íródik a mese. 

A történet véget ért. 

Reggel van egy buszon 

Európa peremén 

S otthonra gondolok. 

Ott vár család, gyerek, 

Jóbarát, kultúra, zene, 

Megannyi hosszú éjjel, 

Napfelkelte, tavasz, remények. 

És a hömpölygő Duna, 

Mely úgy hiányzik már...

Nem utazok majd sehova, 

Hadd ismerjen meg újra hazám! 

Nem könnyű magyarnak lenni 

A mai világban, tudom. 

De leszek inkább apám házában valaki, 

Mint egy senki a bérelt Nyugaton! 

Szelíden mosolyog a tükör. 

A győztes biztos nyugalmával. 

Otthonra leltem végre a Földön. 

Hát újra megleltem hazámat!  

Cardiff, 2015. tavasz

Sztrilich Ágnes: PAX

békélj meg 

tetted 

vállamra 

kezed és 

kereszted

Major Eszter: Boldog szomorú dal

(Kosztolányi Dezső nyomán)  

Van még anyám és apám is van, 

Kócos gyerekeim és férjem, 

Van kihez magam arányítsam 

Életutam tág közepében. 

Van ruhám öltöztetni testem, 

Délután langyos matcha lattém, 

Közben arcomat is kifestem, 

Nem köthet már gúzsba karantén. 

Van munkám, halandzsa halk nótát 

Nagy sztárok dúdolnak fülembe, 

Annak nyílnak ki a hangrózsák, 

Kinek van hozzájuk türelme. 

Van gyógynövénnyel töltött párna 

Az ágyamban, fénysebes wifi, 

Ihletemmel jól körbejárva, 

Versem a szíveknek graffiti, 

S ha éneklik a koncerteken 

A versszakoktól a refrénig, 

Már soha nem lesz élettelen, 

Ahogy a szemeken átfénylik. 

Ám néha leteper az élet. 

Kínlódok hangomat emelve, 

Céltábla vagyok, mit ítélet 

Nyilaival sebez az elme. 

De megvan a kincs, mire vágytam: 

A múlt letisztult emlékképem, 

A jövő otthonos mentsváram, 

S a közepén én.

Megbékéltem.

Fodor-Csipes Anikó: Mennyi erő kell a túléléshez?

„ Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” 

  (2Kor 12:9b)     

          Vannak napok, amikor úgy érezzük, elfogyott minden erőnk. A feladatok, a felelősség, az emberek gondjai, a saját terheink – mind egyszerre nehezednek ránk. Ilyenkor az ember könnyen azt gondolja: ezt már nem bírom tovább.  

Pál apostol is eljutott ide. Többször könyörgött az Úrhoz, hogy vegye el tőle a szenvedést. Ekkor Isten válasza nem a teher eltávolítása volt, hanem egy ígéret: „ Elég neked az én kegyelmem.”  

Ez azt jelenti: Isten kegyelme nem csak egy szép szó vagy távoli gondolat. Az Ő kegyelme hordozó erő. Olyan erő, amely akkor válik igazán láthatóvá, amikor mi már gyengék vagyunk.  

Az emberi erő egyszer elfogy. A lelkesedés, a kitartás, a türelem – mindnek van határa. Viszont Isten ereje nem ott kezdődik, ahol mi erősek vagyunk, hanem ott, ahol már nem tudunk tovább menni egyedül.  

Sokszor azt gondoljuk, hogy a hit azt jelenti: mindig erősnek kell lennünk. Pedig a hit sokszor inkább azt jelenti: amikor már nincs erőnk, mégis kapaszkodunk Istenbe.  

És ez a kapaszkodás csodálatos dolgot tesz: átsegít. Nem biztos, hogy azonnal eltűnik a vihar. Sőt... Nem biztos, hogy a nehézség azonnal megszűnik. Sőt... Azonban Isten kegyelme átvezet rajta.  Ezért mondhatjuk: nem azért „éljük túl” a nehéz időket, mert mi olyan erősek vagyunk, hanem azért, mert Isten erősebb nálunk.  Amikor elfáradsz, amikor úgy érzed, hogy már csak az utolsó lépéseidet teszed, jusson eszedbe Istennek ez a bátorító üzenete: az Ő kegyelme még mindig tart. És amíg Ő tart, addig nem eshetsz ki az Ő kezéből.      

 Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

A hűséget próbáló ember tudja, hogy 

reménytelen versenytársa az abszolút hűségű Istennek. 

Vasadi Péter

Sztrilich Ágnes: 'via negativa'

magányommal 

vétkeztem 

Ellened – 

magamba zárkózva 

érzem 

Jelenlétedet – 

      hiányként 

      vágyként 

Valóságod –

Parancs János: Kaleidoszkóp

Divatjamúlt, kopott ruhában, 

elhanyagolt, lyukas cipőben, 

kezében hervadt virágcsokorral, 

fején kócos hajkoronával.  

Mint a jobb helyekről 

eltanácsolt iszákos rokon, 

farba rúgott házaló vigéc, 

kukában kotorászó öregasszony.  

*  

ködsisakban ködruhában álldogál 

torz árnyék a koponya belső falán  

*  

Kezdetben volt a tűz, a lendület, 

kezdetben volt az önhitt vallomás; 

maradt a szégyen, az üres papír, 

maradt a döbbent hallgatás.  

*  

Idősebb vagyok, 

mint a kő, 

mint az út pora, 

még néhány hónap, 

s idősebb leszek, 

mint volt anyám, 

sose kívántam, 

s ide jutottam, 

a testi romlás stációi 

várnak reám.  

*  

Ez a világ megérett már a pusztulásra, 

így szólt, majd eltávozott az angyal.  

*  

Van, aki fél, rejtőzködik és hallgat, 

van, aki locsogással tölti idejét, 

van, aki önimádatba dermed, 

de te haszontalan dolgokkal ne törődj.  

*  

Üresség és közöny fészkel szivemben. 

Amit reméltem, már nem remélem. 

Amiért harcoltam, zavaros hóbortnak vélem 

Valaha törekedtem a megváltó gesztusokra. 

Ma már csak az ép eszemet védem.  

*  

ha szólítasz 

itt vagyok  

engedelmes és türelmes szolga 

zúgolódás nélkül várom 

hívó szavad  

*  

És folytatódik a hercehurca 

a kimerevített pillanat után. 

Gyufasercegés, cigarettafüst, 

köhécselés, aztán szipogás. 

Konvencionális, lassú mozdulatok. 

Bámészkodó, orrát turkáló kamaszfiú. 

Amikor az útkanyarból visszanézek, 

már üres a tér, csak a köd szitál.

Sztrilich Ágnes: kérdés

át tudod-e 

adni 

mécsesed – 

rá tudod-e 

hagyni 

életed 

kezére?

Sztrilich Ágnes: diagnózis

1. 

lusta tompaságom 

távoltartotta 

Jelenléted – 

nyugtalan 

fontoskodásom 

betöltötte 

Szentélyed – 

vádló szomorúság 

bénította 

      imám –

2. 

homályos üresség 

poros 

magány 

telepedett agyamra – 

nincsen szavam 

Rólad! 

      olyan 

távol vagy! 

3. 

hiába esőzik 

a Szó 

nem érinthet – 

bár hallom 

a Hangod 

nem melenget – 

süket és vak 

koldus 

a szívem kér 

      Nyissál meg!

Sztrilich Ágnes: 50 felé

változások kora 

bennem 

álmatlanságok 

lepnek el 

test és lélek 

szorongva figyel 

hát már hanyatlik 

      az út – 

már hazafele 

      fut 

de legalább lásd 

aranylik a hárs 

öleld át a 

fanyar áfonyát 

halkan surranj 

hulló falevél 

ne is vegye észre 

fű-fa-barát 

a változást 

majd csak 

      a távozást –

Oravecz Imre: Ryokan beköltözik a faluba

Magányosan éltem itt az erdőben, 

de megöregedtem, 

és már támaszra szorulok, 

most visszatérek a világba: 

a nagyobb magányba.

Nádasdi Éva: Zsoltár

Tele van az élet jóval; kenyérrel, tisztával, sóval. 

Adjál, Uram, menedéket, adjál, Uram, tisztább létet. 

Adjál, Uram, nyugodalmat, vándornak, hogy vándorolhat, 

éhezőnek adjál étket, s töröljél el minden vétket. 

Félutamon szólok hozzád: közel legyél, 

Istenország. Adjál, Uram – enyhet adni: ne kelljen így megfáradni 

Földi létem jaj-siralmas: vagyok bárány, vagyok farkas. 

Adjál, Uram, menedéket: félelmemül ne rakj fészket. 

Fiókád – én – elesetten keresgéllek elveszetten. 

Szép új napot kéne fonni, gyerekekről gondoskodni: 

család, béke, galamb, alma, s cifraságom fogadalma: 

néked, Uram, felajánlom sok álságos cifraságom. 

Adjál nekem Uram – békét, add az ember menedékét; 

segíts nekem, Uram, árván: vagyok félben a szivárvány; 

Uram, hallgatlak a szélben, eme végső menedékben: 

nem kell dohány, nem kell talmi, csak én tudjak irgalmazni; 

vegyél el a terheimből, adjál többet terveimből; 

társat kérek, menedéket: terveimben rakjál fészket; 

Tudjak, Uram, úgy szeretni: vesztes ügyben nem elveszni: 

ügyeimet félbe hagytam, magamnak nem irgalmaztam: 

bepanaszlom magam Néked: enyhítsd meg a vereséget: 

segíts, Uram, úgy szeretni: emberek közt – ember lenni.

Pardi Anna: Ifjúság

Az élet nem ismer előkészületeket: 

hirtelen érzed meg a halál 

nyers víz szagát, és hirtelen 

a parti fűzek békéjét.  

És hirtelen érzed meg 

egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon: 

bárhogy is kapkodsz, 

elmúlt fiatalságod,  

s az égretörő fák ágai mögött 

egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel 

sötétlik 

a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Tornai József: Féltestvérem, a természet

 

          

    " Isten az ellentmondások erdeje."                                                                              (Rilke)    

                                        

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!  

Sztrilich Ágnes: Jób

1. 

cserépedény életem 

roppantó prés alatt 

szűkülő torkom 

szorongó kelyhében 

cserepes nyelvem 

ínyemhez tapadt 

2. 

a magányhoz 

nem idő 

értetlen és 

érthetetlen 

szív és szó kell – 

3. 

elhittem 

erős vagyok – 

azért erőtlenségemben 

magamra hagyott 

az Úr –

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad, jössz utánam, 

csupasz a vállad, csupasz a vállam, 

s akár a bőrre tapadó inget, 

cipeljük pőre kétségeinket, 

meg azt a terhes, meg azt az áldott, 

azt a keserves bizonyosságot.  

Szándékot szándék félve kerülget, 

karjatárt árnyék lopva feszül meg, 

szólsz botladozva, szólok dadogva, 

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.  

Szempillád néha nyugtalan rebben, 

mint lüktetés a kötözött sebben, 

s szavunk a semmi rácsához koccan 

kétemeletnyi hűvös magosban.  

Valami lomha időtlenség 

süketen kongja ideges csendjét, 

s ebből a csendből, 

ösztönünk börtönodvából feltör.  

Feltör dübörgőn az a parázsló, 

magát veszejtő, meg nem bocsátó, 

el nem eresztő, eszelős 

fojtott kényszerűség, 

vérünkbe oltott védtelen hűség.  

Az a sikoltó, láncokat oldó, 

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen, 

emberi szóval nevezhetetlen, 

amitől félsz és amitől félek, 

amiért élsz és amiért élek.

Áprily Lajos: Ámulni még…

Ámulni még, ameddig még lehet, 

amíg a szíved jó ütemre dobban, 

megőrizni a táguló szemet, 

mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.   

Elálmélkodni megszokottakon: 

az andezitre plántált ősi váron, 

virágokon, felhőkön, patakon, 

az azúrban kerengő vadmadáron,   

a csillagon, ha végtelen terek 

hajítják át a késő-nyári égen. 

S ámulva szólni: Most voltam gyerek. 

S vén volnék már – s itt volna már a végem?

Adamis Anna: Ha a csend beszélni tudna

Ha a csend beszélni tudna 

Négymilliárd hangon szólna 

Mindarról, mi bennünk rejtve él 

Vágydal szólna száz szólamra 

Minden gondolat dobolna 

Millió szó összefolyna 

Ezer nyelven kavarogna 

S a világnak nem lenne titka     

Ha zene nélkül volna dallam 

Egy soha meg nem szólalt dalban 

Megtudnád, hogy mit is akartam.     

A csend minden nyelven hallgat 

Szóra még sosem bírták 

Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád 

De több van, mit szemed láthat 

De több van, mit füled hall 

S van akinek a csend szavak nélkül 

Van akinek a csend szavak nélkül is vall     

Ha a csend beszélni tudna 

Hol nevetne hol meg sírna 

Fekete is fehér volna talán 

Vallomások, látomások 

Víziók és hazugságok 

Érzések és kívánságok 

Megtörnének, széttörnének 

Tükörfalán a beszédnek.

Áfra János: Még mindig

Elmegyünk egymás 

mellett, a köszönés 

nehezebb, mint hittük, 

a karok intenek csak,  

és az ajkak görbülnek, 

inkább felfelé, mint le, 

de a szem nem hazudhat.  

Ettől is jobban értjük, 

ha már egymást nem, 

kicsit legalább magunkat.

Jánosházy György: Szememben hordom képedet

A képedet szemem mélyébe zártam, 

hunyjam le bár, itt vagy mindig előttem, 

fénybe öltözve, édes napsugárban, 

vagy zsendülő tavaszban, méla őszben.   

Az égre írja arcod fürge felhő, 

langyos eső házfalra, hegyoromra, 

futó patakra írja lanyha szellő, 

vele köszönt a rózsa, a fa lombja.   

A Mindenségbe van írva a képed, 

betölti a világot és a lelkem, 

számára ott szerény oltárt emeltem   

napfényből és dalból, közel az éghez; 

ha rámosolyog, e szomorú, tépett, 

embertelen világ emberi, szép lesz.    

Zelenka Brigitta: Félelem nélkül

Azt akarom, hogy szülessen 

félelem nélkül gondolat, 

s ne húzzon körém szorongás 

kőből berlini falakat.  

Szabadon akarok kérdezni 

s tiszta elmémre, ki vagyok, 

ne hulljon köd és félhomály, 

s előre gyártott válaszok.  

Ne rontson hazuggá kényszer, 

magam akarok dönteni. 

Add Uram, hogy felelni tudjak, 

s ne alázva megfelelni.

Zelenka Brigitta: Imádság-féle

Uram, szabad kezed van 

azt tenni, amit jónak látsz, 

és legyen, meg az akaratod, 

ha magad is úgy akarod, 

de szabadíts meg a gonosztól, 

mert már az álmok is csak 

piszkos fényekre tapadnak… 

Őrizz meg minket magadnak.  

Uram, én tudom, hogy te tudod, 

amit már én is kezdek sejteni, 

hogy nagy romlás van készülőbe, 

nem ülhetsz úgy, csak hátradőlve, 

míg kialszanak a lármafák, 

s gondjaink egyre élesednek, 

már bőrt hasít a fagyok kése… 

Add, hogy felfelé nézzünk végre.  

Jöjjön el az országod, Uram, 

legfőképpen a földön, itt, 

mert nagyon eldurvult ez a játék, 

tébolyt dobol az ártó szándék, 

s angyal-álarcon rozsdafolt. 

Bocsásd meg a vétkeinket, 

de add vissza a források fényét, 

csikorgó fogak békéjét, 

s a szó igazát, Uram.

Tamás Timea: Mottó nélkül

az őrület az 

amikor a vakondot szorítani 

kezdi a föld 

és menne haza 

amikor levegő után kapkod 

amikor már utálja a föld szagát 

az az őrület 

amikor fényt akar 

amikor kiszáradt bőrrel szeretne 

feküdni az avaron 

sárga levelek alatt 

az az őrület

Trausch Liza: A madarak is tudják

" Még az eszterág is tudja a maga rendelt idejét... 

és a gerlice, a fecske és a daru is megtartják..." 

Jeremiás 8,7  

          Istennek van számomra előre elrendelt futópályája, ahova úgy mehetek, mint aki valóban harcra rohan. Isten a világmindenséget akarata szerint kormányozza, és minden enged néki. A madarak is tudják, mikor kell elmenniük és visszajönniük. A bűneset az embert szakította el elsősorban Istentől. A madarak ismerik az isteni teremtés rendjét. Az ember az, aki kilépett az örök rendből, és aki a rendetlenséget csinálja. Ne légy ostobább, mint a gólyák, gerlicék, fecskék, akik tudják, hogy mikor mit kell tenniük. Jézus azért jött, hogy összekapcsoljon az Atyával. Ha már megbocsátotta bűneidet, akkor vágd magad haptákba, és jelentkezz a nagy Vezérnél, mint egy kicsi katona: " Itt vagyok, Uram, megváltott életem parancsra vár" mondja egyik lelki énekünk. A Károli-fordítás így mondja: "Még az eszterág is tudja a maga idejét az égben…" Egy másik fordítás azt mondja: "az ég alatt". Mind a kettő igaz. Emlékeztek a Miatyánknak arra a mondatára: "Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is"? Az égben és az ég alatt ugyanaz Isten akarata. Angyalseregek várnak feszülten arra, hogy mit parancsol Isten. Vajon ott vagy-e mellettük az ég alatt? Ők az égben, mi az ég alatt szeretnénk cselekedni Isten akaratát. Mondod-e, Uram, itt vagyok, és én, aki az ég alatt élek, tudni szeretném, mi az akaratod? Ha a helyeden vagy, benne vagy az örök rendben, mint egy pici alkatrész. Itt kell végezned, ami a dolgod, itt kell hallanod parancsát. Ez a boldogság, és ezért érdemes élni. 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Túrmezei Erzsébet: Példázat a magvetőről

Kimegy a magvető, 

Hinti szét a magot; 

Aranyló magocskák, 

Jó földbe hulljatok!  

Ne útfél fogadjon, 

hol a láb eltapos, 

károgó madarak 

éhesen lesnek ott.  

Ne kemény köves föld, 

szomjazó kis gyökér 

bárhova indul ott, 

mindenütt követ ér.  

Tövises földbe se 

jussatok, hulljatok, 

Hol a gyom rabol el 

levegőt és napot.  

Égi mag, Ige-mag 

hova hull, hova jut? 

Annyi szív csupa gyom, 

vagy kemény, mint az út.  

Új szívet kérek én 

Tőled, ó, Istenem, 

Te segíts, hogy e szív 

puha, jó föld legyen!

Weöres Sándor: Lied

Várlak a déli sugárban 

Várlak az éji sötétben 

Várlak a télben, a nyárban 

Várlak a földön, az égen  

Szél remeg át a határon 

Fényei fogynak a nyárnak 

O, te örömteli álom 

Holtomig én idevárlak

Jónás Tamás: Kóborolnod

Megbízom benned, de most dolgom akadt. 

Megértettem a régen mondottakat. 

Több lettem s kevesebb ebben avagy abban. 

Igazságom elmúlt. Újabb, igazabb van.  

Te sem lehetsz másként: más vagy te is mára. 

Nem a te világod, a Teremtő világa 

ez a világ itt most. Be kell kóborolnod. 

Bízz bennem, és hagyj el. Neked is van dolgod.

Sztrilich Ágnes: szentgyónás

nem tudtam, 

hogy ennyire 

kemény voltam – 

de ahogy 

meghajoltam 

Jóságod 

forrást 

fakasztott 

elfojtott 

bánatomból –

Sztrilich Ágnes: vallomás

volt, hogy 

egy voltam 

világoddal 

sóvárogtam 

égbe-nyúló 

fűszálaiddal 

ma már 

eggyé-válni 

megvallom 

Veled 

vágyom – 

Te lettél 

világom!

Bazsó Éva Andrea: Eltévedt lelkek

A hatalomért bármire képes 

az ember,  

saját hasznát lesve törtet, 

mindenkit taposva el.  

Csak egyszer látná meg 

valódi képét a tükörben!  

Eszét vesztve menekülne - 

e torzkép elől.

Kosztolányi Dezső: Mózes imája

Hatalmas úr, sziklás erősség,  

te láthatatlan nagy titok.  

Intesz, s a földi munka hősét  

dörgő szavaddal elhivod.     

Te fenn a csillagoknak ormán  

trónolsz ragyogva, komolyan.  

Mi itt törődünk lenn mogorván  

s tűn életünk, mint a folyam.     

Te tündökölsz a másvilágon  

magánosan, győzhetetlenül.  

A mi sorsunk csak röpke álom,  

mely az idővel elrepül.     

Ránk csapsz dúló, sötét haraggal  

s mi hervadunk, miként a fű,  

mit a kaszás vígan levagdal,  

te végtelen vagy s tiszta, hű.     

Kevés időig sírva élünk  

s aztán a sírra rábukunk.  

Légy szörnyű harcainkba vélünk  

s taníts meghalni, ó, urunk!   

Mezey Katalin: Ami tökéletes

Csak ami nincs,

csak az tökéletes. 

Élünk panasszal, 

hiányokkal tele, 

és csak a nincs

döbbent rá azután, 

hogy az a tökéletlen 

- az az élő, halandó - 

mennyire kellene. 

Puszta Sándor: Betlehemi éj

A hold beszűrt a kunyhórepedésen, 

Ezüst halmot hintett szerte szépen. 

A glória már fényes messze zengett. 

Elaludtak. Szendergett a Gyermek.  

Mária édesen, a bölcsőre hajolva, 

József, az ács, s fejénél a szalma. 

Aludt a csacsi és a hű ökör. 

Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl. 

Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej, 

A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely. 

Aludt a jószág. A tágas gádorok.

A mindig virrasztó csordapásztorok. 

Egy kis bari, tán álmán, bégetett. 

Sóhaja gyapjak taváb veszett. 

Aludt a ház. A csend. A kispatak. 

Háztető a nád. S a ház előtti pad. 

Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél. 

Gyalogúton, állva, elaludt a szél. 

Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak. 

Aludt az éj is, egy nagy fa alatt…  

A glória már csak szinte zümmögött, 

Mint a hold zenéje alvó fű között.  

A Hűség virraszt csak 

Léptét hallani, 

Hogy ébren legyen itt 

Mindig valaki…

Andrzej Ogrodowczyk: Júdás

Hallod, hogyan gyülekeznek a levelek 

Hogyan beszélnek ellened 

Ettől az embertől túl sokat kívánsz 

Menj el tőle 

Hallod, nincs másik világ 

Itt nő a fa, amelyen lógni fogsz 

Nem hallja 

Továbbra sem azt a világot hallgatja, amelyiket kellene 

És kétségbeesésében csak a fa 

Tépi a leveleit   

Dabi István fordítása

Parancs János: A hétköznapi ember

Az élet apró-cseprő dolgai,  

a reggeli szellőztetés,  

a beágyazás,  

a mindennapi séta az óvodába,  

egyre fontosabbak,  

ha itthon vagyok,  

egyre nélkülözhetetlenek  

a megszokott, ismétlődő feladatok,  

ezek a lekicsinyelt semmiségek,  

amiket bűntudat nélkül, jól,  

egyértelműen megoldhatok.

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.

. . . . 

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

1944. május 19.

Wass Albert: Ősz lesz

Tudom: egyszer majd messze-száll a szellő, 

s a lomb homályban többé nem nevet. 

Ősz lesz. 

És ősszel hullanak a levelek.  

Eljárok majd a temetőkbe, 

és álmodó leszek, és kedvtelen. 

Bánat kísérget: lomha, őszi bánat, 

és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.  

Megnézem majd a régi fákat, 

és elbúcsúzom utoljára. 

Megkérdezem: melyikük fáradt? 

Megkérdem: vágynak még a nyárra?  

Szívem az őszt még megcsodálja, 

de a halált már vele-érzi; 

mert minden nyár csak tarka álom, 

s az álmok sorsa: elenyészni.  

És látom majd: nincs több virág. 

S a holt mezőkről én is elmegyek. 

Ősz lesz: nagy Ősz. 

És ősszel hullanak a levelek.

Szabó Lőrinc: A túlsó part

S ez lett fontos az Istenek előtt. 

Áldottak voltak a titkos erők, 

melyek a túlsó partra vittek át, 

ahol a lélek elejti magát, 

ahol gyógyul a fájó akarat, 

ahol bilincsét oldja a tudat, 

ahol levedli magányát az Egy, 

ahol a Sokba az ember hazamegy, 

ahol félelem és vágy megszünik, 

ahol az ész nem érzi szárnyait, 

ahol a cél leteszi fegyverét, 

ahol tárgytalan merengés a lét, 

ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, 

ahol már puszta közeg az egyén, 

ahol én jártam: minden pillanat, 

ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: 

ami, álmodva, a vég gyönyöre, 

s ha ébredsz, a költészet kezdete.

Szabó Lőrinc: Az első vers

Első versemet egy nyári napon  

írtam, a hortobágyi vonaton.  

Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.  

Durúzsoltak, álltak a kerekek.  

Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.  

Ohatnál végigdőltem a padon,  

úgy kábított már a tücsökzene  

meg a sínek egyhangú üteme.  

Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?  

Ásítoztam. Dúdoltam valamit,  

valami zsongót: zsongott, kattogott  

vonat és világ. S egyszer csak, ahogy  

rakosgattam a ringó szavakat,  

rímbe kattant bennem két gondolat.  

Ez felébresztett, mint valami vicc.  

Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?  

Egész jó játék. De fog menni? Ment!...  

Felfrissülve értem el Debrecent.   

Sztrilich Ágnes: félelem

torkomat szorítja 

félelem 

most mindjárt 

hozzám hajolsz 

lábmosó 

         Istenem –

Sztrilich Ágnes: segíts

félek a 

magánytól 

terpeszkedő 

magamtól – 

hogy 

nem mozdulok ki 

magamból 

Érted – Feléd – Veled –

Pilinszky János: A fényességes angyal is

   

   Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.