a véges semmiből ennyit szorítsz ki,
ennyi az: lenni – enni – inni – hinni,
az anyaggá szervült igeidő,
az a nem-volt és van, mi nekik ő,
teneked én, énnekem te, nekünk mi,
ennyi emlék s ennyi fehérje, ennyi
az üdvözíthető s üdvözitő
mulandóság. Ez a csak-te, e csak-mi.
Nézlek, s már érzem újra összecsapni
a levegőt arcod, karod, öled
helyén, ki vagy s maradsz nevezhetetlen
és kimondhatatlan, akár az isten,
az Örökkévaló Egyetlenegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése