Bella István: Jelentés

 Már egyre inkább bent és odakint, 

már egyre inkább jóra és rosszra készen,

nézek át a szükölő kerítésen: 

lélegzetem szűkülő résein.  

Kántor Péter: Egy ház

És elképzeled, hogy az ott a házad.
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a fűvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
a felszíne zavaros, pörsenéses,
még nem nézik meg benne magukat a fák,
még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
s feltartott két kezét kezébe fogja,
hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
ahová nem mentél be a kertkapun át,
mert előbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
mint aki tudni akarja, mi az igazság,
ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!

Reményik Sándor: Lovas favágó

Lovon jő, nem gyalog,
Lovon jő, hallgatag:
Komor erő.
A piros alkonyat
Mögötte jő
És megnöveszti furcsán, feketén.

A fejszét vállára vetette,
Mint halál a kaszát,
Úgy lovagol
A fenyveseken át
És megvetőn tekintget szerteszét.

A fenyők sötét gyűlölettel nézik:
A hóhér ott megyen!
Vajjon kivel tart ma leszámolást?
Veled? Velem?
És holnap ki kerül a bárd alá?

A fenyők sötét gyűlölettel nézik,
És zúgnak, mint az összeesküvők.
S megszólal egy: Én holnap meghalok, -
De zuhanva, még összezúzom őt!

És zúgnak, mint az összeesküvők.

Vörös István: XV. Zsoltár

A SIKERES ÉLETRŐL

1 Uram, kicsoda tartózkodhat
sátorodban?
2 Hány sátrat átkutattam,
és hiába. Nem volt semmi értékes,
semmi fontos. Talán nem
így kellett volna keresni Téged.
3 Mért mulasztottam el szerencsés
lenni, mért mulasztottam el
sikeres lenni?
4 Te nem a fától, te az üres
sátortól nem látod az
erdőt. – szólt a Zsoltár.
5 Uram, kicsoda lakozhatik
szent hegyeden?
6 A hitben kempingezők,
a hitben kirándulók
akarsz kerülni? –
kérdi a Zsoltár. –
7 Mért nem a hitben
pincérkedők, a hitben
bányászkodók, a hitben
utcát lakók közé?
8 Nem az a baj, hogy
az Úr már nem sátorban
lakik, hanem hogy
a lakhelyén se találja
az, aki akar tőle valamit.
9 Te azt hiszed, hogy a
sikeresek, ünnepeltek,
életben napozók
az Úr kegyeltjei? –
kérdi a Zsoltár.
10 Te az hiszed, inkább
a lúzerek, az ünneptelenek,
az életben fagyoskodók? –
kérdezek vissza.
11 Mért torpansz meg
pont a bejáratnál? –
mondja valaki. –
Elállod az utat.

Reményik Sándor: Illés

Ez a villám nyoma,
E szénné égett, bús-fekete rom.
Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: "Nem adom.
Ez itt próféta-fa.
Nem fogja látni a letarolt erdőt,
Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt,
Magamhoz ragadom."

Az ember önmagának követelte,
Az Isten azt felelte: nem adom.

Petőcz András: Megfáradt ország

Megfáradt országot járok, körülöttem fáradt,
szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal
méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő,
erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat.

Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni,
nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni
a nagyvilágba, a nagyvilágba, amely olyan messzire van tőlem, mint
az égbolt, az égbolt, amely pont olyan kék a nyári napon, mint egykor.

Olyan távoli minden, mondom, annyira szomorúan távoli.
Figyelek bele a messzi zajokba, mindabba, ami elhallik
hozzám, és nézem, hogyan hullik darabokra mindaz, ami régen,
vagy nem is olyan régen – még egész volt, kerek egész.

Megfáradt országot járok. Néha kiabálok az üres levegőéggel,
kiabálok, mint a bolond nő a szomszédomban, aki nagy zsákokat
cipel, amikor elhagyja otthonát, cipeli magával értékeit, félve
remegve attól, hogy nem térhet már haza soha többé.

Bella István: Mert élek

Mert élek:

meghalok.

Jól tudom.

Csak azt nem:

Büntetés?

Jutalom?

Fecske Csaba: Nem követted el

létem világosában állok itt
és sóként üt ki rajtam a világ
a vak szív fényről színről álmodik
az éh belőlünk minden jót kirág

Isten látott bennem fantáziát
úgy gondolhatta magában legyen
a Teremtő fejébe mondd ki lát
különben is kolonc az értelem

ami lehet megtörténik velünk
hiába mindig késik a csoda
várunk amíg ki nem hűl életünk

lakolsz bár nem követted el a bűnt
elmenekülnél már de nincs hova
mert úgy van az hogy te vagy mindenütt

Bella István: Elmegyek én is...

Elmegyek én is a madarakkal a magasság mentén

s a tél csúcsain túl, hol életem s szerelmem újravirágzik

a tél csúcsain túl lefekszem a meztelen földre egy lánnyal

egy lánnyal aki nem hagy el és aki laza hajával

egészen anyámig betakar

Sajgó Szabolcs: ez van

van amit nem szégyellnek
sötétben
napfényben
mégis halálos
s ki erre vak
annak nem vak de
hullafoltja van

*

amit nézel
azzá leszel
tartsd hát tisztán
belső tekinteted

*

ami van
annak lennie szabad
ami meg nincs
annak szabad úgy lennie

*

feneketlen óceán
benned az élet
miért időzöl hát
szirénszigeteken

Biblia

" Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált."

(Zsolt 37,25)

Ady Endre: Az ős Kaján

Biborpalásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált ködjövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

ÓBabylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsmaablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlánköröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámorbiztatásod?
Mit ér bor és véráldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?

« »Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álomvillanásom,
Egykét hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

 »Volna talán egykét nótám is,
Egykét buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletrõl tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedtvidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Aknay Tibor: Ideje van

Lázgörbe fények ejtik foglyul
a tétova időt,
s mint öreg vakolat a repkény alatt,
porlanak szavaink.
Félünk emlékeinktől,
a minden másképpen volt
vallató lámpás szembesítésétől.
Áldozat voltál-e,
vagy Te mondtad ki azt a szót,
amellyel megölted
valamelyik barátod lelkét,
tulajdonképpen mindegy.
Miképpen az is, hogyan kísért
éjszakáid bugyraiban
és elfogadja-e
irgalmát kérő kezed.
Ideje van a feloldozásnak
és ideje a megkövetésnek.

Pilinszky János

" Volt egy sípja; azon ha játszott,

oly szépen játszott hangszerén,

még a szellők is elcsitultak,

még a szívek is e zenén.

A madarak köréje szálltak,

és megálltak az emberek.

Olyan különös volt e sípszó:

ég és föld között lebegett."

*
Pánsíp

Buda Ferenc: Fohász a virradatban

Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad

kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas

emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod
s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

Mihályi Molnár László: Cédrus – Jézus

(Csontváry látomásaiból egy évszázad múltán a Magányos cédrus és Zarándoklás a cédrusfához képek alapján)

I. 

festék a vásznon 

vér a bíborpaláston 

átüt rajta 

mint a lándzsa és a szög 

már kockát vetettek 

lelkünk köntösére 

és koncra várnak 

elvadult kutyák 

fejszék zuhognak 

a fák gyökerére 

roppan a csont 

a szikla és az ág 

fent a csúcson már magad maradsz 

a csőcselék ide nem követ 

itt tovább izzik az alkonyat 

és hamarább fénylik fel 

kelet 

II. 

tépi a szél 

maradék ruhádat 

még egyszer felizzik 

mielőtt végleg 

elsötétül az ég 

a zúgó szélben 

felhangzik a zsoltár 

ÉLNI ÉLNI 

LÁM A SZAVAK 

TÁN ITT 

az isteni fény 

törnek 

és az úton 

elindul a nép 

mert megérkezett 

a várva várt 

III. 

ide jött közénk 

hogy lássatok 

életet kínált 

és fényt hozott 

jeleket adott 

útirányt 

előre ment 

és vár reánk 

IV. 

(aranykor – emlékezet) 

elveszett világunk 

a csendben újra éled 

megárad 

mint a kezdet kezdetén 

önmagára lel a fényben 

a lélek 

és világot bont 

a káprázat helyén

Kántor Péter: Ha bejön az élet

Ha bejön az élet,
ha bejön az élet,
ha jókor születek és jókor élek,
és jókor halok meg, ha van jókor,
mit remélek? mit remélek?

Ha bejön az élet,
ha nem szúrom el,
ha amit teszek, mind jól teszem,
de hogy lesz az úgy? hogy lehet úgy?
ha bejön az élet, mi lesz velem?

Ha bejön az élet,
és jó helyen élek,
valami jobbnál is jobb helyen,
hisz vannak, ugye, vannak jó helyek,
hol lesz az a hely? hol legyen?

Ha bejön az élet,
ha bejön nekem,
kezdettől vagy a mai naptól,
és kihagyom bölcsen a tévutakat,
mi lesz akkor? mi marad akkor?

Ha bejön az élet,
ha úgy-ahogy csak,
és bejössz te is, bejössz, persze,
ha valahogy, ha valahogy,
rám ismersz-e? rám ismersz-e?

Bella István: Veled szemben

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,            
az ég és a folyó, úgy néz egymásra vissza,  
mint ahogy én szoktalak magamban nézni téged

mikor még este se volt, csak a nagy, sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még este se volt, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és – szem a szemre –
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag; fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.

Ady Endre: A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Őszidőket.

Szeretem a szomorú órák
 Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S déresős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Benedek Elek: Honvágy

Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik,
Ott van az én falum, csendes völgy ölében.
Nagy világ lármája oda el nem hallik,
Élnek a lakói csendesen, békében.

Járjak tengeren túl, hallom a harangját,
Világ végéről is szinte látva látom,
Amint elindítja lágy, ezüstös hangját
S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!

Oh, de rég láttalak, fehér falú házak!
Oh, de rég láttalak, kis falum határa!
Messze, messze tőled minden perc egy század,
Könnybe borul szemem neved hallatára.

A ház, hol születtem, összeomlott régen,
Édes jó szüleim sírban porladoznak,
Mégis te vagy legszebb a földkerekségen,
Gondjaim egyedül benned oszladoznak.

Földedből ne volna enyém talpalatnyi,
Szívem még akkor is hozzád vágyakoznék.
Jó szónál egyebet ha nem tudnál adni,
E szív tebelőled el nem kívánkoznék.

Nem vágyakodom én világ pompájára,
Kedvesebb itt nékem egy szál réti virág;
S a göröngy, mely hullott szüleim sírjára,
Drágább a szívemnek, mint az egész világ.

Oh, szép kicsi falum, csak már láthatnálak,
Hallanám közelről harangod csengését!
Oh, te föld, te szent föld, bár csókolhatnálak,
Hallanám, hallgatnám kebled pihegését!

Nincs itt maradásom nagy város zajában,
Megyek már! Megyek a nagy csendességbe!
Nem szenved már szívem az ő nagy bajában,
Mintha csak indulna örök üdvösségbe!

Tornai József: Zsoltárolás

Istenem, miért olyan nyomorúságos,

miért nem olyan dicsőséges a teremtés,

amilyen te vagy?

Istenem, te azért nyílsz ki,

hogy legyen hova szöknünk

ebből a tüskés paradicsomkertből.

Istenem, veled mindig

kivilágosodik a minden,

velem mindig elsötétül.

Istenem, "glóriá"-t

akartam kiáltani a szerelemre

s blaszfémia lett belőle.

Istenem, alig hihetem el, hogy

megszabadítottál a lángtélből,

amit szerelemnek hívnak.

Istenem, te tudtad, hogy

ennek a rózsapokolnak

vannak mennyei pillanatai?

Istenem, miért akartad úgy, hogy lázasan,

szenvedve, reménytelenül

szeresselek a kereszten?

Istenem, mondd, hogy tudnék

napról-napra csak lenni,

ha nem szeretnélek?

Istenem, hiába írom a verseimet,

nem tudom elmondani annak

a fájdalmát, hogy elveszítettelek!

Istenem, itt állnak a vázában

a piros, hosszúágú rózsák,

hogy enyhítsék hiányodat.

Istenem, egyedül vagyok,

ahogy a legtöbb teremtményed

egyedül van a földön.

Istenem, halld meg a bodza, a jázmin,

az olajfa, a hárs illat-zivatarában

is a zuhanásom.

Zágorec-Csuka Judit: Érosz tüze

Hiányzol, mint fáknak a júniusi eső,

hiányzol, mint hóvirágnak a téli napsütés,

hiányzol, mint gyermeknek a játék,

hiányzol, mint napfénynek a nap sugara,

hiányzol, mint minden, ami pótolni tudná

hiányod, távozásod, kezed melegét,

szemed fényét, érintésed könnyedségét,

mint minden, ami te vagy, voltál és leszel

nélkülem.

Rákos Sándor: Kíváncsi őz

Szeretsz, tudom, lőtávolon kívül is

gyönyörködni bennem, többé-kevésbé önzetlenül.

Ám romlott érzékeid még jobban szeretnének

sültként, áfonyával, netán

vadasan vagy másként, a tányérodon

birtokukba venni, miután megölettem

és tűzön feláldoztattam az ínyesség

kegyetlen szertartásai szerint.

Szeretlek én is, bár megenni semmiképp

nem tudnálak, mivelhogy vegetáriánus

természetű vagyok, s különben sem.

De kérdem tőled, vajon törvény-e

köztetek, emberek között, hogy akit

szerettek vagy szeretni véltek,

azt föl is faljátok előbb-utóbb?

Sinka István: Vallomás őszikének

Úgy állok itt télben, viharban,

hamuban, tűzben,

mint nyugtalan vizek

partjain a fák,

mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.

És úgy megyek néha

a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,

mint akit

lombok és hegedűk

a földbe sirattak

ezelőtt régen.

...És úgy állok itt, mint a hegyek kövében

a hű folyondár

piros csillag-virága

és várlak egy fehér szikrájú téli délben,

hogy bátoríthassalak

ezzel a daloló,

gyönyörű szavammal: - szeretlek.

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –

Mit tudom én, honnan ered,

Micsoda mélységből a vétek,

Az enyém és a másoké,

Az egyesé, a népeké.

Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:

Erényt, hibát és tévedést

Egy óriás összhangnak lássak –

A dolgok olyan bonyolultak

És végül mégis mindenek

Elhalkulnak és kisimulnak

És lábaidhoz együtt hullnak.

Mi olyan együgyűn ítélünk

S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –

Versben, s mindennapi beszédben

Csak a szükségeset beszéljem.

De akkor szómban súly legyen s erő

S mégis egyre inkább símogatás:

Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek más, mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.

Mindenre ámen és igen.

Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.

Ámen. Igen. És a gonosztól van

Minden azonfelül.

1939

Székely János: Trecento

Sárga füzérré sorakoznak a lomha kalangyák.

Tarló... Reszket a Dél, s letörli gyümölcsei hamvát.

Éhesen vássa beléjük villogó fényfogait.

S lanyha levükben a nap illatokat gyarapít.

Barna szerzetesek gyalogolnak lassan a hegynek,

Ragyogó búbjaikon tükröző cseppek remegnek,

Mennek sorban a hegynek, s az alkonyi vész

Keserű borukon boldogabb múltat idéz...

Szulák tekerőzik a kertben íriszek kardjai közt.

Arcom a fényben... kéklő hullámok lába füröszt.

Vízre hajolnak, isznak a hervadó füzek.

Vágyak se, célok se, színek se, álmok se űznek!

Kedves, ha látni akarsz: most gyere hozzám.

Lassan az őszben megfonnyad mézszínű orcám,

Lassan az őszbe merül örömtelen ajkam,

Lassan az őszbe takar... egy lángszínű angyal!

(1949)

Pilinszky János: Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, úgyis
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.

Székely János: Északi fény

A néptelen vidéket fájdalmas, nagy komolyság,
Határtalan komorság itatta át meg át.
A gyűrűző vizekben soha, egy ritka percre
Sem láttuk felragyogni az égbolt mosolyát.
Észak fagyott magánya áradt a sós habokból,
Minthogyha lent, a parton, ember feküdne halva,
És fénytelen, homályos szemében tükröződnék
A mozdulatlan égbolt iszonytató nyugalma.
De egyszer, egyik éjjel fölizzott még a tenger!
Végigvillózott rajta, hogy minden ember lássa,
A jeges sarki éjfél különös, tiszta fénye,
Az ős magány, a nagyság hibátlan ragyogása.

Pilinszky János: Ég és föld gyermeke

A vadászat végére ért,
hazafelé indultak éppen,
némán vonult a kis csapat
az alkonyati erdőszélen;
előbb a lovak, lovasok,
aztán az árnyékuk gyalog,
keveredve a patazajjal
fáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesen
az alkonyati ragyogásban,
egyszer csak lekapja nyilát,
megtorpan a király lovával;
megáll ámulva, s mint aki
álmában nem tud szólani,
csak bámul, föl-föl egy sudár fa
magányos és magas csucsára.

 Oly gyönyörűség, amit lát ott:
szemközt a leáldozó nappal
fényes tollú, karcsú madár
hintáz az ágbogas magasban;
ezer, s ezer madár közül
egyedül és egyetlenül,
a legszebb és legkedvesebb,
égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,
akár szelíd búvó patak,
kristályosan csobog az erdőn,
bűvöl a csöpp madárkahang;
s mintha varázsos álom szállna,
édes varázslat a királyra,
hallva a madár énekét
ölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkor
megáll a szálas tölgy alatt,
s a fűbe ülve, úgy vigyázza,
lesi az édes hangokat;
eljár az idő, ősz a nyárra,
szelek érkeznek a világra,
madarak, felhők útra kelnek
országútján a zord egeknek.

Sír a madár: „Jaj, el kell mennem!”
Sír a király is: „Jaj, ne menj!
Ne hagyj magamra!” – ifjú arcán
szalad a könny. – „Maradj velem!
Kovácsolok aranyból zárat,
csinálok neked aranyházat,
aranykalitkát ácsolok,
ütök rá gyémántlakatot.”

De ki se mondja, s a madárka
kezére száll, és ott megül.
Bámul a király a madárra,
nézi kezét hitetlenül.
Eláll bele a szívverése,
oly félve zárja tenyerébe,
úgy siet, úgy szalad vele
szívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,
üttet rá gyémántlakatot.
Ül a madár az aranyházban,
színarany fények közt ragyog.
Szomszéd királyok, hercegek,
csodálják díszes fövegek,
arany királyi koronák
ámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,
amint elmulik napra nap,
éneke egyre csendesebb,
hangja mindinkább elapad.
Szótlan gubbaszt a kalitkában,
néma madár a némaságban,
királya bárhogy kérleli,
étel, ital se kell neki.

„Mi búsit, én szép madaram,
én örömöm, mi kellene,
drágakő kalit, drágakő,
tükör, gyémánttükör bele?
Felelj, én mindenem, felelj,
tiéd, a tiéd mindenem!
Aranylakásod szük talán?
Tiéd királyi palotám!”

„Nem kell nekem a palotád,
kegyes uram, nemes királyom,
csak eressz vissza, jó uram,
a fák közé, szabadba vágyom!
Fogoly vagyok én, emberek,
fogoly vagyok én köztetek,
mire is juttok egy madárral,
erdei bújával, bajával?”

Vette szótlan a madarat,
s még akkor éjjel lóra szállt,
és vitte őt a bús király,
a kedveset, az éjen át.
Fehéren tündökölt a hold,
fehér a rét és néma volt,
sötét az erdő és hideg,
mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!
És mégegyszer szivére zárta!
Egyetlen kedves madarát
csak még az egyszer, utoljára!
Zokogva búcsuzott elébb
s hogy széjjeltárta köpenyét:
karjai közt a holdsütésben,
gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,
micsoda út hazafele!
Futott a király a leánnyal,
élő vihar, rohant vele!
Micsoda csillagok ragyogtak!
Minden csillagok ott lobogtak
hollófürtjein a leánynak,
ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,
milyet nem látott földi szem;
jöttek a nagyhirű királyok,
jöttek szárazon és vizen;
hét nap, hét álló éjszaka
visszhangozott a palota,
égett királyi gyertyasor
a fejedelmi abroszon.

Szívbéli igaz boldogságban
élte nyarát az ifjú pár;
csak olykor búsult a királynő,
állt meg egy percre tétován;
vagy pillanatra félreült,
vagy erkélyére menekült,
vagy tünődve az udvaron
eltűnt a kanyargó uton.

„Felelj, felelj, én kedvesem,
vásárba menni volna jó?” –
s már vitte őket gyors fogat,
repült velük a fürge ló.
Körül a nép vidám kacajjal,
vásári nép a forgatagban,
s a nevetésre, víg zsivajra
földerült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,
s az édes boldogság után
megint bánat a királynén,
valami titkon újra fáj;
megint csak búsul, kóborol,
bolyong a sétáló-uton,
el-eltünődve, egyedül
megint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,
ott talál rá egy éjszaka,
fölötte ég és csillagok,
s egy óriási lombu fa;
a tárva-nyitva menny alatt,
mint földre hullott madarak,
ott kuporog, ott sír szegény
a kert szeles, vizes füvén.

 Hozatja legszebb lovait,
elő a báli díszfogat!
Nehéz gondok közt a király
még akkor éjjel befogat.
A maszkabálok gyertyafénye,
az éji ünnepek kedélye,
az álarcos bujócska-játék,
majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,
az erdőn át hazafele,
akár egy üvegkoporsóban,
a király s néma hitvese;
árva szíve a királynőnek
– a némaságban hallani! –
majd megszakad szíve a nőnek,
madárszive, a hajdani!

Megbújva a toronyszobában,
együtt sírnak odahaza,
csak a cselédség meg ne tudja,
együtt zokognak éjszaka;
kedves ura keblére bújva,
minden szerelme odahúzza,
s ragadná mégis messzire
hajdani vadmadár-szive!

 Nagy a királyné bánata,
de még nagyobb a király gondja;
lépéseit a palota
álló éjszaka visszhangozza.
Könnytől s harmattól nedvesek
az átvirrasztott éjjelek,
azontúl minden éjszaka
könnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,
hirdeti kürtjel, messze zengő,
röpíti hírét szerteszét,
hogy gyermeket szült a királynő.
Hallhatják földek és egek:
királyi gyermek született,
utóda a királyi trónnak!
Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,
kigyúl a fényes gyertyasor;
ezernyi gyertya lepke-lángja
lobog a díszes asztalon.
Jobb oldalán király-urának,
sátorában a ragyogásnak,
sír a halovány kismama.
Könnyein átsüt mosolya.

 Soha ily csöndes örömöt!
Soha ily édes boldogságot!
De lélegzete is eláll,
maga körül a vigasságot,
már nem látja a fényes termet,
kioltja egy roppant lehellet:
feje fölött, a tág magasban,
lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!
Megindult szárnyas áradat!
Hívják igyekvő szárnycsapások,
hallja a hívó hangokat!
Vándor egek és kóbor felhők
hívják magukkal a királynőt;
s ő kel helyéről: engedelmet,
úgy hallotta, fölsírt a gyermek.

Remegve fut a termen át,
végig az üres folyosókon;
szalad a lépcsőn fölfele,
csak el a zajos mulatóktól,
mind távolabb és mind messzebbre!
Fölér a néma emeletre.
Végre beléphet a szobába.
Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

 Gyertyát gyujt és a gyertya fénye
föltündököl a kis szobán,
ragyog az árva csöndben, árván
tündököl alvó kisfián.
Gyertyát gyújt, s tükre üvegében
nézi magát a gyertyafényben,
látja magát, de mintegy holtan,
akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,
még egyszer holló fürtjei;
lerakja aranykoronáját,
fehér fátylát is leveti;
utoljára a fényes csöndbe,
hajol a szomorú tükörbe,
mint aki többé sose látja,
mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,
húnyja le síró két szemét,
hullatja könnyét kisfiára,
siratja alvó kicsinyét.
Szegény szive, egy pillanat,
úgy érzi, menten megszakad,
oly örvényes, viharos éjjel
kavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,
és ablakát szélesre tárva
a szeles csillagokra néz,
kinéz a holdas éjszakába.
Felhők vonulnak, égi tömjén
vonul a mennybolt sík ezüstjén,
tenger madár, igyekvő árnyék
hívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.
Fájdalmas örvény ereje,
kavargó sodrás emeli
a szeles csillagok fele!
S már ott röpül az éjszakában!
Vándormadarak csapatával
ott röpítik őt hajdani,
repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,
hiába lesi: hitvese
ilyen sokáig hol marad?
Keresteti mindenfele.
Többé már sehol sem leli,
hiába is keresteti!
Elment a szép királyné, elment!
Nem is jön vissza soha többet.

 Nem is jött vissza soha már.
Örökös gyász borult a házra,
örök bubánat a szivekre,
fekete szín a palotára.
Teltek és múlottak az évek,
eljárt a tél, és megint tél lett,
s a királyné csöpp fiacskája,
szelíd gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szívek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sípszó:
ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,
és olyan különös e gyermek;
naphosszat szótlan kóborolt,
vagy árva tornyokon merengett.
Vagy épp egy hídra könyökölt.
Így élt az emberek között,
kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,
pedig egy madár élt szivében.

Biblia

" Fiacskáim, ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel és valósággal."

(1 Jn 3,18)

Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzsedalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Gősi Valéria: Akár a fák

voltaképpen
mindegy
hogy Isten miért és hogyan
teremtette a fákat
a lényeg hogy tanuljunk tőlük
fölfelé élni és olyan erősen
tartani magunk a célig
ahogy a fák állnak;
egyenes derékkal
pőrén
szemlesütve úgy is
ha az ősz vihara
röhögve szaggatta le
vacogó ágaikról
az elsárgult
utolsó ruhákat

A.Túri Zsuzsa: A szó

Oly nehéz kimondani: „szeretlek”,
ízlelni a szót, mint régi bort,
mert hiába ez a vég s a kezdet,
s előtte csak a nagy semmi volt,
sokak szerint igen fontos lenne,
kiáltani súlyos csenden át,
mert a szóval tisztul a lét szennye,
s újra élnénk száz régi csodát,
mondanám én, de tudom, hiába,
mindenkinél győz a józan ész,
s lelkük mozaikjaiba zárva
villan egyet a „felismerés” ...
Hogyha régi barátomnak mondom,
megkérdezi tőlem, ittam-e,
családtagnak : ő, hogy mi a gondom,
vagy a ciklusom rendbe’ van-e,
kollégáknak lányos zavaromban,
azt hiszik, valamit akarok,
vagy tán kiröhögnek azon nyomban,
vagy mondják, hogy éppen zavarok,
mondanám én, de senki se várja,
nevetséges közhely lett a szó,
gúnyos megjegyzések gátja zárja
mi öröktől fogva áradó,
a tengerre visszaküldöm habnak,
legyen ott kavargón tejfehér,
s visszamegyek tehetetlen rabnak,
bár a szó örökre bennem él.

Ajánlás:
Kössétek be a szemem,
kössétek be a szám,
felejtsétek el a nevem,
ne várjatok ti rám,
fegyelmezett kultúr-tömeg
unalommal körbezárva
rég kiszáradt rózsa-tövek,
nem éleszt újra a pára.

Aknay Tibor: Emlékpróba

Először az illata tűnt el,
aztán bőrének érintése,
a kétkedés a szemében,
ahogy visszanézett
a vonat lépcsőjéről.
Végül szétesett minden,
csak a neve maradt
egy kölcsönadott könyvben
felejtett könyvjelzőn,
egy sztori egy idegenről,
akinek elloptam az emlékeit.

Aknay Tibor: Megőrzöm arcom

Megvívtam kudarcaimért
és őrzöm veszteségem.
Remélem, lesz, aki megért,
s nem marad rám a szégyen.

Már nem akarok győzni,
hagyom, hogy lehagyjanak.
Örökölt daccal építem
naponta hit váramat.
Lehettem volna, de ki is?
Talán valaki mása.
De megőrzöm arcom az
örökkévalóságra.

Aknay Tibor: Hogy a mi örömünk

(egyszerű kis dal) 

Úgy menj át az úton,
mintha velem volnál,
mintha emlékeznél,
mikor velem voltál.
Ahogyan tehozzád
jöttömnek örültél,
amikor távoztam,
szívedbe kísértél.
Úgy őrizzük egymást,
lánctalanul láncon,
hogy a mi örömünk
egymásban ne fájjon.

Fecske Csaba: Nincs kinek

ülnék apámmal kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett
borozgatnánk szó szót követne
lassan kimérten botorkálva
kora ősz lenne az érő Izabella
illata időzne körülöttünk hallanánk
a zöldjüket vesztő fűszálak méltatlankodását
az útról beköszönne egy-egy kedves ismerős
tekintetünket húzva maga után akaratlanul
a harangszó felezte nap második felében
lennénk s mi észre se vennénk hogy életünk
hátra lévő részét kezdtük el a délutáni nap
cirógatna anyásan fülünkben macskánk bölcs
dorombolása mosolyt – optimista eleven plakát –
tűznék arcomra és azt mondanám
amit még sohase mondtam de ki kellett
volna mondani rég

mégse mondom mert már nincs kinek

Falu Tamás: Ima

A nyelvemen nem hang lebeg,

Hanem aranyfolyam.

Bearanyozom nevedet

Imámmal, én Uram.

Kezemben nehéz vaslakat,

Felnyújtom, mint torony,

Hogy zárd be kegyelmedbe azt,

Kiért imádkozom!

Éltes Enikő: Hit

Csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van

Alföldi Géza: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
Magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!

Bartalis János: Isteni bölcsesség

Az isteni bölcseség: minden.
Az én bölcseségem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcseség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom...
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár...
Elkárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy világháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom a - Jót.

Ady Endre: Akik mindig elkésnek

Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.

Ady Endre: Lázár a palota előtt

I.

Éjfél, valaki dúskál:
Neszt küld a drága palota.
Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.

Selymes papirok,
Ím, halk és büszke zsoltárra gyújtnak.
Csilingelnek a kölyökércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.

S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene.
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.

Kié az a pénz?
Az én könnyeim hullnak.
Száradjon el a keze,
Gonosz és boldog keze
A nyomorultnak.

II.

Egy cifra házban
Örömben, lázban
Összegyültek a gazdagok.
Énekeltek a gazdagok
Egy cifra házban.

Az utca sarkán,
Íme, vad, harsány
Zsoltár zendül. Lázár dalol,
Fölnéz a házra és dalol
Az utca sarkán.

Mélyén az éjnek
Mint támad ének?
Elsápadnak a gazdagok,
Elnémulnak a gazdagok
Mélyén az éjnek.

 S csönd, Lázár hallgat.
Tapsot a dalnak.
És tapsolnak a gazdagok,
Hahotáznak a gazdagok.
S csönd, Lázár hallgat.

III.

Ősszel és szomoruan jön meg
Az öreg Lázár a Bibliából
S a gazdagok félve köszönnek.

Lázár lélegzik, lépdel, hallgat.
Látatlanul vele érkeznek
Régi, nagy, béna, ős hatalmak.

Lázárnak néha melle hördül,
Szeretne egy nagyot kacagni,
De a szája sírásra görbül.

Lázár az örök őszibéna
S a Földön még szokás örülni.
Ő is szeretne néhanéha.

Ő is szeretne táncra kelni
S rőt erdőkben, rőt szatirokkal
Tréfás dudánál énekelni.

Be is áll az örömpiacra,
Rossz mellével asszonyokat vár
S valamit, amitől kacagna.

Óbort és mustot hoz elébe
A gazdagok megriadt nyája
S ő bekóstol az édes lébe.

Bekóstol s testét megcsiklandja
Olykor egy lány, olykor egy asszony
S ez a Lázár örök kalandja.

Asztmás melléből fuldokolva
Jön föl az Ősznek köhögése,
Mintha egy csúf kéjsóhaj volna.

Erre a köhögős örömre
Elfakulnak szivek és arcok:
Ősz lesz. Mintha a Halál jönne.

Ady Endre: Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héjamadár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héjaszárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Móra Ferenc: A cinege cipője

Kék cinege ( katt )

Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,
mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.

József Attila: ( Tenyerembe tettem... )

Tenyerembe tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.

Czvitkovits Judit: Vonatmese

Déli pályaudvar. Vasárnap 6.00. A személyvonat utolsó szerelvényében rajtam kívül senki nem ül.
A kocsi hideg, a párás ablakon keresztül a kalauz alakját lesem, jobb kezével a tarkóját dörzsöli, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi, és percenként az órájára néz. Egy magas őszhajú férfi lép elé, szavak nélkül is értem, bizonytalan, nem tudja, melyik vonat az "övé". A kalauz a vonatra mutat, a magas férfi megfordul, és felszáll arra a kocsira, amiben én is ülök. Lassú mozdulatokkal körbenéz,
illedelmesen köszön, majd mellettem foglal helyet. Csalódott vagyok, szeretnék egyedül utazni,
gondolkodni, bámulni, de nem akarom megsérteni azzal, hogy átülök. A vonat még hosszú percekig nem mozdul, a férfi türelmetlenül fészkelődik, egy újságot lapoz hangosan, sóhajtozik, a bőröndjében matat, zavartan feláll, ki megy, bejön, majd nem bírja tovább a csöndet, kirobban belőle egy kérdés:

- Ne haragudjon, ugye biztosan ez a vonat megy Tatára? - majd egymás után többször is bocsánatot kér, nem szokott ő vonatozni, utoljára főiskolás korában utazott kötött pályán, most is csak azért kell, mert a fia nem engedi, hogy autóba üljön. Aztán hosszú szünetet tart, mintha arra várna, hogy megkérdezzem: miért? De nem vár meg, válaszolni se enged, nagy levegőt vesz és kiszakad belőle az elviselhetetlen mondat: - Tegnap halt meg a feleségem, itt, a szomszéd utcában a Kék Golyóban - mutat a kórház irányba, de a mondatot már nem tudja befejezni, arcát elborítják a könnyek, állkapcsa satuként zár össze, erőlködik, hogy elfojtsa könnyeit, miközben lélegezni próbál.

A fájdalmas vallomás kitaszít a hajnali álmosságból, a szívem hangosan dörömböl, a szemem megtelik könnyel, a fogaim egymásnak feszülnek, próbálom legyőzni a sírást. Agyam lassú fogaskerekei gőzerővel dolgoznak, keresem a megfelelő szavakat, de nem jönnek. - Őszinte részvétem! - súgom neki halkan, miközben tudom,mindezzel mit sem ér. A fejem hirtelen megfájdul, az agyam vajúdik, hideg veríték borítja el a hajam tövét, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak, hogyan segítsek egy embernek, akinek pár órával ezelőtt még volt egy társa.

Budapest- Tata járaton ezen a ponton hirtelen megáll az idő. A férfi előre hajol, összefont karjaival a gyomrát szorítja, és hagyja, hogy arcáról lassú esőcseppek formájában hulljanak a fekete linóleumra a könnyek. Közelebb ülök hozzá, arcának minden barázdáját közelről látom: ajkai kicserepesedtek, szemei vörösek, borostálya többnapos, vonásaiban jámborságot látok, és érzem nemcsak a hallgatóságot szomjazza, de egy segítő kezet, ami megtartja, felemeli, megrázza és megvigasztalja, minden rendben van, csak rosszat álmodott.

- Tizenhat évesen már ismertük egymást - töri meg váratlanul a csöndet. Csak az ajka mozog, tekintete egy távoli mozifilmre mered, és megosztja velem az elmúlt ötven év legfontosabb állomásait. Gimnazista volt, mikor megismerte a feleségét, húszévesen már az oltár előtt szorították egymás kezét, a nászéjszakán pedig megfogant első gyermekük. A katonaság után két kezével épített egy házat, majd jött a második gyerek - meg egy gerincsérv, amiből kigyógyulni soha nem tudott. Képet festett a családi kempingezésekről, az öreg Trabantról, felesége színes könyvtáráról, a gyerekek botlásairól,  devizahitelről, csődről és összetartozásról, unokákról és a nagy házról, amibe hazamenni képtelen. Ötvenkét közös év elevenedik meg előttem.

- Nem köszöntem meg neki! Nem köszöntem el tőle! - robban ki belőle a fájdalom. Már nem tudja elcsendesíteni magát, zokog, mint egy gyámoltalan kisfiú, és vele zokogok én is, miközben a kezeimmel az övét szorítom. Alig szólunk egymáshoz, de kezünk szorítása többet mond minden szónál. A MÁV vasárnapi járatán nincs illem, nincsenek falak, nincs közöny, nincs más csak két érző ember, akit egymás mellé ültetett le a gyász.

Negyedórája sincs annak, hogy találkoztunk, még csak be sem mutatkoztunk egymásnak, életünk pillanatnyi útvonalterve mégis keresztezte egymást, hogy ismeretlenül, egy kis időre megtartsuk egymást.

Forrás: Marie Claire

Cseri Kálmán

Reménységgel gyászolni

József Attila: Magyarország messzire van...

Magyarország messzire van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.

Uram, nem látta Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?

Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lebeg a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.

Uram, nem látta Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkben
Zörgő, száraz virágot ültet
Az Úr.

1925. okt.

Victor Hugo

" Bizonyos gondolatok, olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Rákos Sándor: Kenyér

Vallass meg, élő istenem,
törd meg csontjaim büszke élét;
vallass meg, hogy idegeim
a tiprottak életét éljék!
Vallass meg, kemény akarat,
törj össze, hogy igaz lehessek,
hogy útjait söpörjem én
a mezítlábas szeretetnek!
Vallass meg, őrölj finom lisztté,
testemet testeddel cseréld föl,
hogy lehessek meleg karéj
mindnyájunk kenyeréből!