A néptelen vidéket fájdalmas, nagy komolyság,
Határtalan komorság itatta át meg át.
A gyűrűző vizekben soha, egy ritka percre
Sem láttuk felragyogni az égbolt mosolyát.
Észak fagyott magánya áradt a sós habokból,
Minthogyha lent, a parton, ember feküdne halva,
És fénytelen, homályos szemében tükröződnék
A mozdulatlan égbolt iszonytató nyugalma.
De egyszer, egyik éjjel fölizzott még a tenger!
Végigvillózott rajta, hogy minden ember lássa,
A jeges sarki éjfél különös, tiszta fénye,
Az ős magány, a nagyság hibátlan ragyogása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése