Megfáradt országot járok, körülöttem fáradt,
szomorú arcok, szomorú arcok körülöttem, reménytelen pillantásokkal
méregetnek, méregetnek egyre, azt nézik, mitől is van bennem még erő,
erő, amely segít a lábaimat felemelni, vagy széttárni karjaimat.
Néha-néha csak éppen elfeküdni volna jó, mozdulatlanul nézni,
nézni bele a távolságba mintegy, belelélegezni
a nagyvilágba, a nagyvilágba, amely olyan messzire van tőlem, mint
az égbolt, az égbolt, amely pont olyan kék a nyári napon, mint egykor.
Olyan távoli minden, mondom, annyira szomorúan távoli.
Figyelek bele a messzi zajokba, mindabba, ami elhallik
hozzám, és nézem, hogyan hullik darabokra mindaz, ami régen,
vagy nem is olyan régen – még egész volt, kerek egész.
Megfáradt országot járok. Néha kiabálok az üres levegőéggel,
kiabálok, mint a bolond nő a szomszédomban, aki nagy zsákokat
cipel, amikor elhagyja otthonát, cipeli magával értékeit, félve
remegve attól, hogy nem térhet már haza soha többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése