Fecske Csaba: Nyárvég

a búcsúzó nyár 

ősz hajszála libben a 

lenge ökörnyál

Fecske Csaba: Ennyi volt

könnyelmű pára lassú völgy 

tovaiszkoló pillanat 

sírni kezd a magányos tölgy 

s a rakoncátlan kis patak 

csillag könyököl a hegyre 

reggeltől fél az éjszaka 

szél költözik a nevedbe 

nem tudod kihez mész haza 

a földön szétszórt lábnyomok 

égen a dagadt képű hold 

olyan szép ez hogy fájni fog 

súgja hang ne várj ennyi volt

Both Balázs: Próféta

Kenyér helyett pofon, por tömte szájam. 

Irgalom nem lakott az embereknél. 

A kakas szavától napnyugtáig 

mondtam, amire engem kiszemeltél. 

De vipera mérgét se utálják úgy itt, 

mint a prófétát, ha lángokat hirdet — 

Mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád. 

Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket

Both Balázs: Imádság éjfélkor

Uram csak a test szava volt, 

kenyérrel, borral éltem. 

Az érzékszervek iránytűje 

nem állt meg örök igéden. 

Ajándékaid, tucatnyi év is, 

szélbe szórt aranypor, elveszett. 

Mélységek felett szédülve, 

halál közelben se kerestelek. 

Házam vitte a szennyes árvíz, 

csontom eltört, megérdemeltem. 

Fizetséget nem remélek, csak 

égi erőteredben, 

hol a gyenge üdvén a dús 

megroppan, akár a karcsú nádszál — 

Segíts, hogy ne legyek konkoly 

ha eljössz, az aratásnál.

Szőllősi Mátyás: Ábrahám

Először nem értettem azt a hangot. 

Merev volt, idegen és szinte néma. 

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés, 

amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja. 

És van, hogy tovább is hatol; reped, 

törik a tompa váz, a láb, az alkar. 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit 

mondott, hogy menjek és vigyem magammal. 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk. 

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal. 

Szokatlanul ködös reggel terült el 

a síkon, úgy ült ott, akár egy angyal. 

A fiú nem hallotta. És a szolgák 

sem értették, hogy mért vagyok feszült. 

Egy óra út után homokvihar 

terült szét mindenütt. Vörös magányban 

ültünk, fülünket, szánkat is betömve, 

amíg a rajzás el nem ült. 

Három napig tartott az út a hegyhez. 

Alig beszéltünk — nem is volt miről. 

Amíg én oltárt építettem, a fiú 

csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem. 

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt. 

A vékony csukló egyenes maradt. 

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én. 

Mezítelen testéből csak az arc világított ki, 

mely csontos, mint az anyjáé, kemény 

és széles is, akárha kőből 

faragta volna ki egy ember. 

Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át 

ívelt volna. Szeme, akár a tenger. 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott 

szemhéjaim falán kirajzolódott, 

hogy választás nem is volt, és nem is lesz. 

Öröktől fogva vannak így a dolgok. 

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt. 

Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de 

hangjának tónusa metszően ismerős 

könnyedséggel simított meg, akár a szél, 

akár a víz — hűvös és tiszta volt. 

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának, 

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

Advent 2020

 

Advent első vasárnapja

Rainer Maria Rilke: Éji ég és csillaghullás

A tündöklő, a teljes ég felettünk, 

terekkel terhes, végtelen világ. 

És mi: tagadni túl közelre estünk 

és távolabb, hogy formálhasson át. 

Egy csillag most lehull! És rá a vágy, 

ó, döbbent perc, hogy végre egy legyünk mi. 

Mi az, mi elkezdődött s ha letűnt, mi? 

Mi a bűn? S mit jelent, hogy megbocsát? 

Suhai Pál fordítása

Dobai Lili: mielőtt

meghalnál  

halj meg a  

tünékeny  

vágynak a  

szépnek a  

sóvárgásnak   

halj meg a  

szónak a  

csalóka  

vallomásnak a  

ragaszkodásnak   

halj meg a  

másiknak  

aki te vagy  

önmagadnak   

halj meg  

minden  

pillanatban  

mindennek  

mindenért   

halj meg  

még mielőtt  

meghalnál   

az életnek  

az életért

Tatár Sándor: Ha az Emberfia most…

Ha Jézus jönne most, mit is 

kérnék Tőle vajon? 

Van bennem dac-erő s hit is 

(ámbár mindkettőt magamhoz szabom). 

Mit vegyen rólam el, s mit adjon? 

A válasz csupán színleg egyszerű: 

adja a jövőtől nem rettegő arcom, 

amelyen nem volt ritka a derű. 

Adja, hogy fiam ne lásson betegnek, 

s ne váltsa szeretetét szánalom. 

Amikor itt benn úgyis tartófák repednek, 

csak maradjon a szemünk szárazon. 

A puszta létezés extázisát, 

melyet csak mi ismerünk, láncon tartott foglyok; 

a minden apró észleletben rejlő mágiát: 

virágzó fagyalt és zörgős temetői csokrot. 

A sajnálat s az önsajnálat zsákutca egyképpen; 

tegye, hogy a horrorban lássam az erőm: 

fölhozni és kitépni azt a rákos énem, 

mit elporlaszt a nap a levegőn. 

Távoztassa el hitem megrogyását, 

mikor a világgal szemben magam vagyok, 

mint ős hajóroncs, kit, hogy jobban lássák, 

körülnyüzsögnek néha halrajok. 

Majd magára hagyják ott a mélyzöld sötétben, 

amint kiderült, mily kevéssé érdekes. 

Vegye el őket is, nem gonosz, ámde kibic népem 

— ha belém úgyse látnak, minek nézzenek?? 

És vegye el a gyógyszerízt, a görcsbe rándult 

gyomrot, a váratlan „Most itt van” érzetét, 

mire nem volt most sem ok — egyszerűen átnyúlt 

a héj alatti sötétből, s elért a kéz. 

— De éppen ez a baj talán, hogy bármit

 kérnék, magamnak kérném; szenvedek, igaz, 

ám ez az én, mit a kín lecsupaszít, sárgít, 

egyfelől egyszeri, másfelől csak útszéli gaz. 

Mert hozzám jött (ezt hinnem nem tilalmas), 

de megváltani máris?? Miből gondolom? 

Tán hogy azokra gondoljak előbb („Magadról hallgass!”) 

akikkel e „magán”pokolban osztozom.

Villányi László: Égi lombok

                           

                          Sulyok Gabriellának 

Vitte Long Island végére a világítótoronyhoz, 

Staten Island teraszára a Hudson torkolata fölé, 

vitte Fire Island dűnéihez, Hvar szikláihoz, 

örökké hordozza magában az otthonos tájat, 

ahol életének valamelyik évtizedébe biciklizik, 

vagy belehajt a viharba, az égi lombok közé, 

átölelik a fények, titkukat súgják a fűszálak, 

bensejében teljesedik az ágak időtlen ritmusa.

Báger Gusztáv: Magasság, mélység

Jézus nem absztrakció. 

Nem eszme, nem vallás: élet. 

Mélybe taszítja vétkeinket, 

s föntről a megváltást hozza el. 

Ő zúzza porrá a kőtáblákat, 

Hogy ne sajnáljuk magunktól a jót. 

Elhordozza helyettünk fájdalmainkat, 

hogy véglegessé tegye a megigazulást, 

egyetemessé a vér tisztító erejét, 

időtlenné a szabadságot, 

igazzá a megbánás emberét, 

örökkévalóvá a hitet. 

Csak ki nem kér, annak nem adatik, 

kinek megadatott, attól nem vehetik el. 

A táblák összetörnek — a Szó megmarad.

Báger Gusztáv: Poetica versus historica

 Ahogy a haszidizmus egy kis szobából 

kirepül a roppant hegyek magányába, 

hogy megtalálja önmagát, úgy a líra is: 

visszatér és mozgalmat alapít, 

friss szellemet pumpál az olvasók lelkébe. 

Az intuíció a költészet kulisszái mögött lobog, 

ahol a legfinomabb fűszerek, aromák és 

parfümök illata puskapor szagával keveredik. 

Nem tehet róla a Jó, hogy szeretnie kell 

a harcot, edződnie, fiatalodnia kell annak, 

ki birtokba akarja venni Őt. 

A történelem egyébként is véget ért, 

vagy a titkos kövek óceánjaként még 

meg sem született istenigazából, 

hogy működni kezdjen. Ám vannak szelídek is, 

akik csodákat látnak madarak magasában. 

Az ő imáikban fog világra jönni 

az igazi história — az elbeszélhetetlen.

Gyurkovics Tibor: Veled

Veled veled veled 

ahogy a kenyeret 

szívében megeszi 

a szeretet. 

Villányi László: Közvetítők

                                        Sulyok Elemérnek 

Nem készült a rossz eljövetelére, nem volt hajlandó 

gyötrődni, mi lesz, ha nem csak ujjaiba költözik 

a fájdalom, nem túlozta el az átvirrasztott éjszakai 

órák, a reggeli és esti gyógyszerek jelentőségét. 

Ugyanakkor nem volt kétsége afelől, hogy nap mint 

nap kaphat üzenetet, attól is, aki erről mit se tud, 

folyton várakozott, ne érje váratlanul a találkozás, 

ha megérkezik, időben ismerje fel az angyal tekintetét.

Gyurkovics Tibor: Valaki sír…

Valaki sír az ablakon 

lefolyik a könnye 

ahogy kívülről hallgatom 

nem is tudom hogy könny-e? 

Vagy ez maga a lét vize 

magából az időből 

folyik elő s azt jelzi hogy 

nem kezdhetem elölről.

Villányi László: Egyetlen arc

                             Fernando Pessoának 

Éjnek évadján vagy fények mögé rejtőzve, 

járkálhat egyik életből a másikba, 

engedelmeskedve a félelemnek, követheti 

a költészet játékos parancsát, de reggelente 

csak saját haját moshatja meg, egyetlen 

arcot borotválhat, végtelen ideig 

csak ő várakozik a kórház folyosóján, 

míg szerelme szívébe fölvezetik a katétert. 

Gyurkovics Tibor: A májusi hold…

   A májusi hold mint a kobold 

   ragyog a fekete éjben 

   mutatja hogy az ablakok 

   közül nem menekülök én sem 

   csak bolyongok és ragyogok 

   fekete vitrinében 

   tüzet gyújtok és jelt adok 

   arról hogy valaha éltem.

Szabó Lőrinc: Mint még sohasem

Szeretnélek kibontani 

a hús ruhájából egészen, 

s meglesni, új gyönyörüségben, 

milyenek tested csontjai.  

Mert egész tested szeretem, 

és mind, ami építi kint s bent, 

szeretnék megismerni mindent, 

ami benned oly jó nekem.  

Szeretem a fogaidat 

s az ujjaidat, ízről-ízre, 

csókodban bujdosik az íze 

gerinced csigolyáinak.  

Két lábad futárként hozott, 

csuklóid forogtak, emeltek, 

bordáid kinálták a melled, 

mint az ölelést a karod,  

s ezek a csontok rám hajoltak, 

megszerettek és gyönyörű 

óráknak mindig drága, hű 

szolgái és dajkái voltak:  

hogyne szeretném hát, ami 

csak vagy, s mind, ami láthatatlan, 

ami a külső lét mögött van 

és már isteni rejtelem?  

Szeretnélek kibontani, 

s vigyázva összerakni ujra, 

aztán, ha van, lelkedbe bújva 

álmodni, mint még sohasem.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára 

gondolok mindíg, meg-megállva. 

Nyikorgó kosárral ölében, 

ment a padlásra, ment serényen. 

Én még őszinte ember voltam, 

ordítottam, toporzékoltam. 

Hagyja a dagadt ruhát másra. 

Engem vigyen föl a padlásra. 

Csak ment és teregetett némán, 

nem szidott, nem is nézett énrám 

s a ruhák fényesen, suhogva, 

keringtek, szálltak a magosba. 

Nem nyafognék, de most már késő, 

most látom, milyen óriás ő – 

szürke haja lebben az égen, 

kékítőt old az ég vizében.  

(1934. október )

Takács Zsuzsa: Két szoba

Utána mentem. Duzzadt szájon, égő 

szemhéjon át kifordulva magamból, 

– ölelj át! – kértem – ahogy akarod 

úgy lesz, csak ne kelljen 

döntenem többé, mert tévedhetek újra 

és fájdalmat okozok neked 

anyám-apám-szerelmem, úgy lesz, 

ahogy mondod, ezentúl. 

Szégyeltem magam: mintha csiga 

mászna üveglapon előttük. 

– Majd szépítkezem, mielőtt jössz. 

S ha itt vagy, nem lesznek rossz 

gondolataim sem rólad, sem magamról.

Belesímulok vízszintes tenyeredbe, 

ígérem, nem megyek el többé, várok 

a küszöbön. Ha eljön az idő, 

te úgyis fölemelsz és beviszel, 

megfürdetsz vagy végigdöntesz az ágyon. 

Mintha nedves lepedőn feküdnék, 

vagy vérben, visszafojtott lélegzettel, 

hogy tedd arcomra szétfeszített, símogató 

ujjaidat, bocsáss meg, csak nem tudom, 

miért. Ne tégy le öledből engem, 

ne kelljen megállnom, inkább mosolyodban 

meghúzom magamat csöndesen, 

inkább egyedül a derengő ágyneműbe 

fulladva veled, mint a téli játszótéren, 

az elhasadt jégen, ahova 

ki szoktál vinni 

és otthagysz.

József Attila: Anyám

A bögrét két kezébe fogta, 

úgy estefelé egy vasárnap 

csöndesen elmosolyodott 

s ült egy kicsit a félhomályban – 

Kis lábaskában hazahozta 

kegyelmeséktől vacsoráját, 

lefeküdtünk és eltünődtem, 

hogy ők egész fazékkal esznek – 

Anyám volt, apró, korán meghalt, 

mert a mosónők korán halnak, 

a cipeléstől reszket lábuk 

és fejük fáj a vasalástól – 

S mert hegyvidéknek ott a szennyes! 

Idegnyugtató felhőjáték 

a gőz s levegőváltozásul 

a mosónőnek ott a padlás – 

Látom, megáll a vasalóval. 

Törékeny termetét a tőke 

megtörte, mindig keskenyebb lett – 

gondoljátok meg, proletárok – 

A mosástól kicsit meggörnyedt, 

én nem tudtam, hogy ifjú  asszony, 

álmában tiszta kötényt hordott, 

a postás olyankor köszönt néki –  

(1931. január 6.)

Szabó Lőrinc: A miskolci „deszkatemplom”-ban

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti 

a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… 

Férfi fáj benne s zokog a gyerek. 

Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; 

de ha anyádtól búcsúzik a szív, 

úgy érzed, metszik a gyökereid… 

S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. 

A föltétlen szeretet! S a tiéd: 

az nem az volt! S eszedbe sok teher: 

Ő hordta! s te mit vettél róla el? 

S öregedő sóvárgása feléd; 

s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, 

te, Egyetlen, sírhat a kisfiad 

a „deszkatemplom” duc-ege alatt – 

veszítve szeretünk csak igazán, 

döbbenten, mint most én, édesanyám, 

hogy üres a vég s mind hiú a gyász: 

Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXXVIII.

Félek, atyám, – úgy sírnak a harangok! 

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… 

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tűkör, te vagy az árny is, a fény is. 

Félek, atyám, – megtörtem a szeretetben 

és éhes tengerekbe ejtem a kardot!… 

Ne félj, fiam, – megtartalak a szeretetben 

s az én karommal emeled égig azt a kardot. 

Mit ér az ember, mit ér a könny meg a bánat, 

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… 

Ne félj, fiam, – az a könny, az a kín, az a bánat 

téged tisztít kacagó mennyé a viharban!

Jakus Ágnes: Testben válaszolta meg

Fagyos téli nap volt. A nyitott sír körül álltunk, meleg pára gőzölgött a gallérok mögül, ahogy halkan elmondtuk: „hiszem a test feltámadását.” A testét… Megrökönyödve álltam. Hiszem én ezt? Erre a kérdésre választ kell adnom.  

Mit jelent testté lenni? Ha lélekben, fejben élem az életet, akkor nem élek igazán. Van-e akkor mit veszíteni? Van-e súlya az életemnek?  

Ha nincsen test, élet sincsen ezen a földön.  

Ha van test, akkor viszont halál is van.  

Már idén tavasszal meglegyintett a szele mindannyiunkat. Amikor a járvány elérte az országot, nagyot fordult velünk a világ: kiderült, mennyi láthatatlan ember valójában nélkülözhetetlen, saját biztosnak hitt helyünk pedig hirtelen elveszett, talán mert a veszélyeztettek közé sorolódtunk.  

Visszagondolva örülök, hogy akkor tarthattunk főpróbát. Meg kellett vívnunk az aggodalom, a pánik, a szembesülés, a rémület harcát. Lassan felfogtuk és megértettük: csak a mai nap a miénk. Hiába tervezgetünk, a járvány keresztülhúzhat bármit. Aztán kezdtünk lassan rákapni az ízére, milyen, amikor nem a tervezésnek-szervezésnek-újratervezésnek élünk, hanem egyszerűen csak: élünk.  

Megajándékozottak lettünk: saját földi jelenünkkel. A lelassulás felüdített, de idővel a zsigereinkben éreztük: az élet élni akar, tenni, pezsdülni, a keretek pedig nem mindig voltak elegendők ehhez. A fáradtság a munka után esik csak jól, a csend pedig akkor szólal meg, ha nem süket.  

Vártuk a végét. Nem is olyan rossz dolog az, hogy a dolgoknak van vége.  

Nem gondoltunk a jövőre – szándékosan nem. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy az ősz nem hoz fellélegzést, a nagyobb járványhullám még hátravan. De akkor nem lehetett lélekben előreszaladni, ott volt szükség a lelkierőre, ahol a test van.  

Most viszont itt vagyunk.  

Halottak napjával kezdődött a november, ez a gyász hónapja. Nem lehetett feltartóztatni, elkerülni, mint ahogy a halált sem lehet. Most újra zsigereinkben érezzük, hogy elveszíthetünk lehetőségeket, munkát, találkozást, örömöt, a nagycsaládos ünnepet is – de a legrosszabb, hogy a szeretteinket vagy a saját életünket is.  

Ködként gomolyog körülöttünk, ami éltet. A saját lélegzetünket hallgatjuk a ránk boruló csöndben. Élünk. Élünk?  

„ Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”  

A halál eddig is közel volt hozzánk – csak éppen egy világjárvány kellett, hogy ráébredjünk erre. Benne lenni, megállni, mély levegőt venni, bízni, keresni a tágasságot nemcsak ezen kívül, hanem idebent – lehetőség. Kézbe venni, olvasni, ízlelni Isten szavát, amelynek nem akadály néhány ezer év távolság. Kézbe venni, ízlelni a kenyeret, Krisztus testét – lehetőség, úgy, ahogy még soha. Nem puszta átmenet ez, ide érdemes visszatérni, ez az élet.  

Beletekinthetünk a valóságba: mindannyian meghalunk, ezzel együtt legvégső sorban nem a halálnak vagyunk kiszolgáltatva, hanem Istennek. Mindezt addig nem éljük át igazán, amíg nem a saját bőrünkön tapasztaljuk, amíg nem érezzük testünk korlátait.  

Ezt a szorongató helyzetet nem vágyjuk, de tény, hogy sújt minket – adatik, és megmutatja a kegyelmi időt. Isten szeretetében adatott meg, amely magában foglal és meghalad minden tragédiát. Egy nap mindez láthatóvá válik. Az emberré lett Isten eljött értünk ebbe a megtört világba. Egyszer Ő fog minden betegségből meggyógyítani, és minden könnyet letörölni az arcunkról. 

Ami történik körülöttünk, még a hiányokon és korlátokon keresztül is megmutatja valódi szükségleteinket – azt, amire teremtettünk. Testben élünk, szükségünk van a testi jelenlétre. Most távolságot kell tartani, valaki mégis kell, hogy bekösse az infúziót, enni-inni adjon, kinyissa az ablakot, szóljon egy jó szót, imádkozzon értünk. Távolságot kell tartani saját aggodalmainktól, de szomjazunk is a reményre. Szükségünk van egymásra. Szükségünk van Istenre.

Halottak napjával kezdődött a november. Advent első vasárnapjával ér véget. A gyász elvezet a várakozáshoz. Arra, akiért sóvárog a szívünk. Aki értünk sóvárog. Féltő szeretete fog körbe betegágyastul, védőruhástul, gyászunkban, félelmünkben.   

Nem így szoktunk közeledni hozzá, megszoktuk, hogy felöltözzük a jóságot, a szépséget, a hitet. De most vágyott önmagunk helyett valódi önmagunkat adhatjuk neki: fáradtan, nyúzottan, elcsigázva.   

Ahogy elérkezik az advent, a várakozás elkülönített – szent – ideje, idő az elkülönített tér mellé, sok minden lefoszlik majd rólunk. Elveszítjük díszeinket, illúzióinkat és álmainkat, és ha a kegyelem kísér, koldusként érkezünk meg a betlehemi jászolhoz. De így tudunk csak letérdelni, és élhetjük át az el- és befogadást, a szívünket pedig megnyitni a kisded előtt. Erre van szükségünk. 

Rá van szükségünk.  Rá, aki megszületett, hogy értünk haljon meg ereje teljében. Krisztus fuldokolva halt meg a kereszten, sebezhetőségben vitte végbe megváltásunkat. Az ő halála nem volt értelmetlen – minden szenvedés ebbe foglaltatik bele.  

 „…akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”     

Most kell átélnünk, mert most átélhetjük: Isten szeret minket, és előttünk jár életben, halálban, feltámadásban. Mit jelent szeretni? Ki is az az Isten, akivel néha igazian, néha vallásos maszkban kapcsolódunk? Kapcsolatban lehetünk Istennel most is. Megvallhatjuk magunkat, a bűnbánatunkat, a hitünket. Azt, amik valójában vagyunk, ha éppen félünk, akkor azt. A valóság beismerése az első lépés Isten felé, akinek a közelségében észrevétlen változunk.   

Itt és most leszámolhatunk hazugságokkal, tetteinket szavainkhoz hangolhatjuk, szavainkat valódi érzéseinkhez. Nem kell valami újat produkálnunk, csak együttműködhetünk Isten Szentlelkével, hogy végre levegőhöz jusson és láthatóvá váljon az új ember. A naptár előtt állva már nem csak a gyász juthat eszünkbe, hanem ezt is láthatjuk a szóban: november. Vigasztalásunk örömre fordul.     

Vajon el lehet-e raktározni a hitet jobb napokra? Nem tudom, de az biztos, hogy a ma megélt hit formál minket. Más emberek leszünk napról napra, közeledünk az Istenhez. Így már másként éljük meg a próbatételt is, ha az elkövetkezik, ráadásul nem leszünk benne egyedül. Isten közel jön hozzánk. Kiárasztja ránk a kegyelmét ott és akkor. Erre nincs ráhatásunk előre, az életünket azonban ma átadhatjuk Istennek. A kezébe engedhetjük magunkat.  

Az Istennel való kapcsolat mindig is az életet munkálta. Egészségtől és betegségtől függetlenül. Nem tudjuk, meddig tart ez a kiszolgáltatottság. Nem tudjuk, meddig tart az élet. De az Élet örök és megtart bennünket.     

Elmenekülhetnénk ebből a helyzetből, de ne tegyük. A hit kérdését csak testben válaszolhatjuk meg, ahogy feltámadásunk kérdését Krisztus is testben válaszolta meg.  

Hiszem a test feltámadását. Ha nem hiszem, nincs értelme a kereszténységnek.  

Az élet ura számon tartja a szenvedőt. Az, aki feltámaszt, a halálnál is nagyobb úr.

Forrás: parokia.hu

József Attila: Talán eltünök hirtelen…

Talán eltünök hirtelen, 

akár az erdőben a vadnyom. 

Elpazaroltam mindenem, 

amiről számot kéne adnom. 

Már bimbós gyermek-testemet 

szem-maró füstön száritottam. 

Bánat szedi szét eszemet, 

ha megtudom, mire jutottam. 

Korán vájta belém fogát 

a vágy, mely idegenbe tévedt. 

Most rezge megbánás fog át: 

várhattam volna még tiz évet. 

Dacból se fogtam föl soha 

értelmét az anyai szónak. 

Majd árva lettem, mostoha 

s kiröhögtem az oktatómat. 

Ifjuságom, e zöld vadont 

szabadnak hittem és öröknek 

és most könnyezve hallgatom, 

a száraz ágak hogy zörögnek.

Meliorisz Béla: Egyre

könnyen törik a szó 

mint rozsdás drótdarab 

napestig ámulunk 

mi lesz még mi marad 

járkálunk a parton 

magunkra maradtan 

s egyre fojtogatóbb 

a kimondhatatlan

Meliorisz Béla: Esik

innen látni még valamennyire a tengert 

meg öregedő arcom az ablaküvegben 

hamuszürke lett a világ 

ellobbantak a sziklás part lángjai 

végül értelmüket vesztették 

a távoli és titkosnak szánt üzenetek is 

rendszerint félelmetesen ismétlődnek a dolgok 

csak nem beszélünk róluk mert minek 

de hisszük hogy egyet gondolunk 

mintha egy közös kirándulásra emlékeznénk 

akár filmrészlet is lehetne az egész 

a száradt álomdarabokat a szél elsöpörte 

szakadatlanul esik 

hasadni készül a várakozás vászna

Kürti László: negyventől kétlépésnyire

mindig is óvtam, tisztán akartam tartani 

emlékét annak, aki voltál. és ki hitte, hogy 

belenézhetek egyszer minden lámpafénybe, 

hogy még te is elmosódhatsz, elsárgulhatsz 

bennem. hogy úgy törlök vissza sorsokat, 

fogalmazlak át elemibb világokká, legszentebb 

ügyeinket sem kímélve, mint ahogy anyját hagyja el 

fiatal férfi, ahogy apját üti meg az igazságok 

legostobább indulatával, vagy szerelmét csalja 

vad tehetségtelenséggel. 

néha eszembe jutsz még itt, negyventől 

kétlépésnyire, hetente alig párszor idézlek 

már magaménak, és nem azonosítalak többé 

rejtélyes lelki nyavalyáimmal. kávézókba járok. 

érteni kezdtem az őszülők élettöréseit, titkukét, 

melyben művészien finommá nemesülnek 

mindannyian. egyre gálánsabb borravalót adok 

kávék után, nagyokat köszönök előre ostoba 

pökhendieknek, és mikor senki nincs itt a figyelő 

tekintetek közül, erre a játékba feledkezett 

kisgyerekre mosolygok önfeledten.

Bella István: Először kettő voltam

Először kettő voltam, 

azután lettem egy, 

de egyedül csak fél, 

majd lettem ketten egy, 

végül por, fény alakban 

egész magam maradtan 

lettem ezerszer, ezerszer, 

   ezerszer ezerszer egyszer-egy.   

Tóth Árpád: Madárcsicsergés...

Madárcsicsergés, 

Nyitott könyvemen napos lombok árnyéka reszket 

Ó, betűk, napos élet szürke árnya, 

A lap szélén egy apró sugár fut végig.   

Igen, 

A fák nem nőnek az égig.

Julia Hartwig: Ő ki már nincs

Ő ki már nincs köztünk eteti a madarakat 

Mindig is etette miért hagyná abba 

Keze láthatatlan ám a madarak látják 

és látják a magvakat miket hint 

Mik átjárják őket mint az eső a szél   

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Gúny

Kő verte be az ablakot – de a parittya 

szelénél is gyorsabb a nevetés útja: 

a gúny, mely a csínytevő ajkáról mállott le, 

hamarébb éri el a magányos homlokot.

Szabó Lőrinc: A Holló meg a Róka

Tél volt, havas és csikorgó. 

Sajtdarabot csent a Holló. 

Röpűlt vele egy nagy ágra: 

„Ebéd, végre-valahára!” 

Ravasz Róka, noha messze 

járt a fák közt, észrevette: 

nyála csordúlt, gyomra kordúlt, 

sóvár szeme majd kifordúlt. 

De a Holló óvatos volt, 

lenti lombból máris iszkolt 

s mire Ravasz odabillent, 

ő még fentibb ágra libbent, 

fel, a havas, büszke fára, 

deli fenyő derekára. 

Róka koma rém dühös lett; 

tudta, itt csak ész segíthet. 

Egyebe nincs úgyse semmi, 

elkezdett hát hízelegni. 

És a Holló, gyanakodván, 

felfigyelt rá, bár mogorván, 

de lassankint, mint varázslánc, 

befonta a szó s a csábtánc: 

hiúságát egyre jobban 

kábitotta, mind mohóbban 

tömte a sok édes méreg, 

hódolat, bók és dicséret. 

„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,” 

– szólt a hang – „be sima, ringó!” 

„Jól hallom?!” – a Holló döbbent 

ámulatban lejjebb röppent. 

Róka mester erre szárnya 

s farka díszét fuvolázta. 

Nem volt többé képtelenség: 

hitte a rút, hogy milyen szép! 

Két hökkent kis, drága mókus 

nézte a nagy hókuszpókuszt. 

A Holló meg illegetni 

kezdte magát, billegetni, 

s mikor az elszánt hizelgő 

ráfogta, hogy tündér s delnő, 

már tipegve és topogva 

és libegve és lobogva 

pípeskedett, szédelegve – 

de a sajtját nem eresztve. 

Mohón leste a madárnép, 

hogy Ravaszdi mit csinál még. 

Mit? Jégcsapot penditett meg: 

„Szebb a tiéd, égi zengzet!” 

És a Holló megbüvölten 

csőrét tárta… Persze rögtön 

pottyant a sajt; s mint kereplő: 

recsegett az énekesnő: 

„Kár, kár!” – későn kapva észbe,

hogy oda a jó ebédje. 

Ravasz koma eloldalgott: 

„Edd a nótát, – én a sajtot!” 

Vígan vitte csemegéjét, 

bámúlta a csacska népség. 

Holló búsúl: „Kár, kár, kár…” 

Aki hiú, pórul jár!   

Barak László: Tízéves vagyok – Duzzogó

„Kinőtted már a hintalovat”

-  mondják a nagyok.

Merthogy tízéves vagyok.

Világjárás csábít,

meg egy kék szemű copfja,

hírnév, dicsőség. . .

Füllentek itt-ott,

aszondom: „izé”,

vagyok még mindenkié,

ám lassan senkié. . .

Haragszom, ha anyu fogja

a kezem, de akkor is,

ha nem,

napra nap öregszem,

tejfogaimat már nem rakják

kincsesládikába;

szülinapomra pénzt kapok;

kinőttem már a hintalovat – hiába,

tízéves vagyok!

Ha az iskolából hazaérkeztem,

azt mondják: „Szevasz!”

Majd jön a kérdés,

ami mindig ugyanaz:

„No, mi volt az iskolában?”

Mi volt, mi volt. . .

Ugyan mi lett volna?

Apu meg azt kérdi anyutól:

„Milyen napod volt, szivem?”

Választ persze nem vár

senki sem. . .

Furcsa, nem?

Aztán tanulni kell:

matek, honismeret,

magolni verseket,

anyu horgol,

apu olvas,

vacsora, tévé,

miegymás. . .

„Jóccakát, gyerekek!”

Aludni, mindig csak aludni –

a fene egye meg. . .

Cseri Kálmán: Az idő

Az idő

Reményik Sándor: Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől. 

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől. 

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől. 

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől. 

1935 február 5

Ágh István: Megtörtént csoda

Ha az ima beszélgetés az Úrral, 

akkor vele töltöm minden napom, 

hisz verseim végül is hozzá szólnak, 

melyekre a sorsommal válaszol, 

költészetemnek ő az ihletője, 

még akkor is, mikor eszembe sincs, 

nem azért áld, mert könyörögtem érte, 

inkább műveim érdeme szerint, 

én, a teremtésének teremtménye, 

már létemmel is dicsőítem őt, 

istenadta tehetségemmel élve 

szóra bírom a néma csönd előtt, 

most épp a kertem másodvirágzása 

nyelvén adja tudtomra vigaszát, 

csak hogy ebbe a nagy szomorúságba 

bele ne fojtsanak az őszi fák, 

ha verset írtam, mindem porcikámmal 

imádkoztam, és azt teszem ma is, 

időn kívüli pillanatra várva, 

ami az Isten közelébe visz, 

ahol nem tudom, én vagyok-e én még, 

nem fontos akkor már, ki kicsoda? 

mintha szegény Szent Ferenccel cserélnék, 

s rólam szólna a megtörtént csoda.

Illyés Gyula: Mint a harmat

- részlet -

1 

Reádcsapódnék mint a harmat, 

Mint folyóvíz átfolynék rajtad, 

Gondolataim lágy szellőjét 

Két kezeden megérezhetnéd. 

Kezem úgy simul, mint hű állat, 

Pilláim alá takarnálak, 

Fektetnélek szép egem alá és 

Jövendőm gyönyörű rétjére. 

Hogy mondjam el? Midőn karodban 

Legeslegelőször aludtam, 

Álmomban gyerekkorom társa 

Egy kis kutya nyalt a fülembe. 

Búvok melléd s karolván védlek, 

Győzelmi zászlómnak tűznélek; 

Mint egykor anyámnak térdére 

S borulnék úgy is rád, mint sírra.

Fecske Csaba: Emlékszel?

emlékszel az esőre 

a vékony szálú nyári esőre 

az égből kukucskáló angyal 

lengedező hajára 

nevetgélő csöndes eső volt 

az eget a földhöz fércelő 

türelmes eső 

emlékszel a gyöngéd fájdalomra 

ahogy pici patáival végigkocogott 

kipirult arcunkon 

emlékszel kivel ültél a titokban 

elkötött csónakban 

aki szégyenkezve loccsintotta rád 

szeme kékjét és simogatta 

libabőrös lábadat 

nagyokat csobbant az evező 

mintha azt akarta volna mondani 

ne menjetek el 

maradjatok itt a kamaszkor peremén 

a titkok senkiföldjén 

emlékszel 

van mire emlékezned 

vagy csupán légvárat építgetek 

akaratlanul elorozva saját 

valódi történeted

Iancu Laura: Fehér fohász

Más ez a csend, Uram, 

más ez a nyughatatlan nyugalom. 

Ajkamon, mint marni gyáva 

vipera, ide-oda hányódik az ima, 

felelne rá, ha volna mit, 

ha a véteknek volna még szava. 

De mit mondhat, aki 

maga is úgy lett, 

miként a csillag, a víz, a fa? 

Hetedik napja egymaga van, 

fekhelyemen élet lélegzik, 

s én Péter vagyok és János, Jakab és Máté, 

mindenki, aki gyáván alszik, 

akit a csoda megrészegít. 

Koldulni jöttem, Uram, 

egy kis nyomorúságot: 

időt, s a fehér éjszakák után 

néhány élő napot, 

hadd nézzem még a tekintetet, 

úgy hiszem, utolsó volt, amit 

egyik kezed végül 

a földre ejtett.

Gyurkovics Tibor: Minden

Minden vagy ami nem lehetsz 

egyre ragyogóbb egyre szebb 

kirajzolódó mint a seb 

amit farkasok ejtenek 

a szívemen s ha nem lehet 

akkor sem tudok véremet 

veszítve élni csak veled.

Gyurkovics Tibor: Minden levél

Minden levél és minden alkonyat 

neked babuskál, neked tartogat. 

A föllobogó fényes nyári tűz 

forróságával az ajkadba űz. 

Szádba, szívedbe, fogaid közé: 

örömmé égjek, váljak derűvé. 

Neked emel az ég fölé a táj: 

örömmé érik bennem a határ, 

hogy fölragyogjak neked mint a nap 

neked tartogat minden alkonyat, 

neked babuskál mindegyik levél, 

amely szerelmes ujjaidhoz ér, 

ha végül végig egy leszek veled: 

szerelem-nyár, szerelem-őrület 

láng legyen testünk és láng a ruhánk, 

ahogy maga az Isten szabta ránk…

Gyurkovics Tibor: Börtön

Úgy várlak mint a beszélőre 

a hitvesüket a rabok 

hogy elmondhassák nagy lihegve 

a holnapot s a tegnapot 

elmondhassák bűneiket 

kit raboltak kit öltek el 

elsősorban önmagukat 

az őrület kezeivel 

de ahogy jössz a folyosón 

egész a rácsokhoz közel 

minden bűnömet elfelejtem 

csak azt tudom: megérkezel.

Fecske Csaba: Nem követ reggel

mintha nélkülem 

telt volna életem 

mint elvadult bozótoson 

gázoltam át az éveken 

amit nem tudtam 

azt is elfeledtem 

sötét felhők 

gyülekeznek felettem 

intim viszonyba kerülök 

majd a rideg röggel 

olyan éjszaka jön 

amit nem követ reggel

Pilinszky János: A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem. 

Ez meg olyan, mint egy szoba,
köd van benne, meg tán egy ágy.
Az ágyon én fekszem talán.
Széken ülök. Üres az ágy.

Petőcz András: Minden egyszerre üzen

                                                        Duke Ellingtonnak 

minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, igen, minden, 

megint egyszerre, minden, minden jó lesz, szól a trombita, 

a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, gyere, újra, 

futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, velem 

van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

és te is itt vagy, szól a zongora, kever a dobos, te is itt vagy, 

rohan minden, és mégis minden mozdulatlan, nem is tudom,

„ rohanás és mozdulatlanság egyszerre, minden futás, szól 

a zongora, a trombita ráerősít, minden egyszerre van jelen, 

minden, a futás, a mozdulatlanság, minden egyszerre, minden, 

ami a múlt, az egész úgynevezett életünk, gyerek vagyok, újra, 

valahol óbudán, vagy nem is tudom, itt az apám, itt az anyám, 

itt van minden, micsoda futás mindez, szól a zongora, és te is 

futsz velem, minden mozdulatlan, és minden mozgásban, 

billentyűkön dobolok én is, micsoda csoda látomás, égzengés, 

futás és csend, dobolok a billentyűkön, minden egyszerre történik, 

futás, és mozdulatlanság, apám nevet, anyám integet nekem 

valahonnan, talán a magasból, soha nem térek vissza, elmegyek, 

a világ a lábaim előtt, soha nem akarok visszatérni, kiabálni akarok, 

és futni akarok, és azt, hogy itt legyél velem, itt legyél mindig, 

futás és mozdulatlanság, kiabálás és csend!!!, igen, csend, 

dobolok a billentyűkön, írom a verset, sikít minden, kiabálás 

és csend, sikítás, jaj, mi ez, mi ez a futás bennem, most kicsit 

elhallgat minden, majd újra kezdi, micsoda küzdelem ez 

a hangokkal, hova futok, hova sietek, szeretnék megállni, 

ott akarok ülni a város felett, a teraszon, nézni a mélybe, 

bort inni veled, és rágyújtani egy cigarettára, tudod, 

arra a cigarettára, csak veled, add meg, uram, ismét, 

mondom magamban, közben folytatódik a futás, rohanok 

előre, add meg nekem mindennap ezt, mondom, ezt akarom, 

a dobolást, a futást add meg nekem, mondom, kiáltom egyre, 

add meg, uram, hogy ismét láthassam mindazt, amit elképzelek, 

mondom, és futok tovább, add meg nekem, mondom, add meg, 

hogy újra, add, add, szól a zongora, a trombita, a dob, sikít minden, 

és kiabál és hallgat, minden egyszerre üzeni, hogy megint, megint, 

igen, minden, megint egyszerre, minden, minden jó lesz, 

szól a trombita, a billentyűs rákever, igen, minden, minden újra, 

gyere, újra, futok valahol, gyerekként megint, futok, futok az úton, 

velem van minden, az apám, az anyám, újra, igen, rohanás az egész, 

add meg nekem uram, a csendet, a zajt, az erőt, az örömet, a zenét, 

főleg a zenét add meg nekem, kiáltom, és rohanok tovább a csendben, 

rohanok egyre, egyre, egyre csak rohanok --- 

Sopsits Árpád: Lecseng

Ha végre megtalálod, amit vagy akit kerestél, 

Ha igazán érzed, tudod, hogy valóban megtaláltad, 

Akkor az idő hirtelen szétnyílik, szétömlik, szétárad, 

És folyik, folyik, folyik… majd lelassul, 

Az érzékszerveid oly fokon kiélesednek, hogy 

A legkisebb változásra is váratlan erővel reagálnak, 

Annak a pillanatnak íze, illata van, 

Ami beléd ég örökre. 

Lázár Bence András: Álomfejtés

Egy árkádsor az álom elején. 

Ahol gyenge esőben, remegő kézzel 

könyöklök az altemplom ablakaiban. 

Hogy egyszer csak rólad szóljon 

az orgonasípok emelkedett üteme. 

De a kialvatlanság dombor-

műveiben nem látom a vonásaid. 

Csak nevetésed szótagjait hallom 

a templom udvarán. Mint egy vázlatot, 

amihez már nincsenek színek. 

De az ébredés után is az leszek, 

aki remegő kézzel nyit templom-

ajtót, szótagolja a neved, keres 

színeket és gondol gyenge esőben 

az orgonasípok emelkedett ütemére, 

amiben két hang között lassuló 

szívverésed érzem. 

De most az vagyok, aki majd alszik 

helyetted is és nem tud álmodni, 

csak egy szürke pokrócot szorít, 

amiben ott maradtak a vonásaid. 

Fecske Csaba: Gondoltad volna

tudok rólad 

mint cigarettaparázs 

a füstről mely szürkén enyészik el 

a semmiben 

múltunk hamu 

amit a nikotinos ujj pöcköl a hamutartóba 

gondoltad volna 

hogy ilyen egyszerű az egész 

hogy ilyen közel egymáshoz 

a van és a nincs

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem, 

csak tervezem, csak épphogy fölvetem, 

játszom magammal, ennyi az egész, 

siratni való inkább, mint merész. 

Bár néha félek, hátha eltemet 

a torkomig felömlő élvezet, 

mi most csak fölkérődző förtelem, 

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? 

A házatok egy alvó éjszakán, 

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? 

hogy pusztulj ott és vesszenek veled, 

kiket szerettél! Együtt vesszetek. 

Előbb örökre megnézném szobád, 

elüldögélnék benn egy délutánt, 

agyamba venném, ágyad merre van, 

a képeket a fal mintáival, 

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, 

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, 

a tűzvész honnan támad és hova 

szorít be majd a lázadó szoba? 

Mert égni fogsz. Alant az udvaron 

a tátott szájjal síró fájdalom 

megnyílik érted, nyeldeklő torok. 

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. 

A túlsó járdán állok és falom: 

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, 

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, 

vérző gubanc a szűk tető alatt! 

Mi engem ölt, a forró gyötrelem, 

most végig ömlik rajtad, mint a genny, 

sötét leszel, behorpadt néma seb, 

akár az éj, s az arcom odalent. 

Így kellene. De nem lesz semmi sem. 

A poklokban is meglazult hitem. 

Vigasztalást a játék sem szerez, 

az éjszakának legmélyebbje ez. 

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. 

Nem érdekelsz, nem is szerettelek. 

Aludj nyugodtan, igyál és egyél, 

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Reményik Sándor: Ha számbavetted...

Elmondja Hüvösvölgyi Ildikó

***

Ha számbavetted mind a vétkeid 

Szemed ha metszőn önmagadba látott:

Az ismeretlen sok-sok bűnödért 

Még mondj el egypár miatyánkot!   

Mert szüntelen a mi bűnbeesésünk, 

Mert végtelen a vétkeinknek száma 

S talán nem az a legölőbb csapás, 

Mit sujt az öklünk tudva, odaszánva.   

A legsikoltóbb seb talán nem az, 

Mit oszt a kardunk nyilt, lovagi tornán 

S tán az se, mit suttogva, hátmögött 

Ejtünk kajánul, titkon és orozván.   

A legsikoltóbb, legégőbb sebek 

Egy mosolyunktól nyílnak, úgy lehet, 

Mely indult jóakarat ösvenyén 

És öntudatlan gúnyba tévedett.   

A legszörnyűbb lavinák úgy lehet, 

Indulnak egy elejtett szó nyomán, 

Mit elhallgatni - véltük - nincs miért, 

S mit elhallgatni jobb lett volna tán.   

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped 

Egy szónkért, mely meg tudná váltani, 

S virágoskertből sivataggá lesz, 

Mert azt az igét nem mondottuk ki.   

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe, 

A léptünk rajta döngve áthaladt, 

Semmit se tettünk - csak nem vettük észre - 

És eltapostuk, mint egy bogarat.   

Oh végtelen a vétkeinknek száma, 

Mi álomroncsba, tört reménybe járunk, 

Pusztán azáltal, hogy élünk, megyünk, 

Szüntelen egy virágot tör le lábunk.   

Ha számbavetted mind a vétkeid, 

Szemed ha metszőn önmagadba látott: 

Az ismeretlen sok, sok bűnödért 

Még mondj el egypár miatyánkot.     

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

Elmondja Szemerédi Bernadett 

***

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod, 

hogy valahol, bárhol a nagy világon 

könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, 

eredj… 

Szállj mint a fecske, délnek, 

vagy északnak, mint a viharmadár, 

magasából a mérhetetlen égnek 

kémleld a pontot, 

hol fészekrakó vágyaid kibontod. 

Eredj, ha tudsz.  

Eredj, ha hittelen 

hiszed: a hontalanság odakünn 

nem keserűbb, mint idebenn. 

Eredj, ha azt hiszed, 

hogy odakünn a világban nem ácsol 

a lelkedből, ez érző, élő fából 

az emlékezés új kereszteket.  

A lelked csillapuló viharának 

észrevétlen ezer új hangja támad, 

süvít, sikolt, 

s az emlékezés keresztfáira 

téged feszít a honvágy és a bánat. 

Eredj, ha nem hiszed.  

Hajdanában Mikes se hitte ezt, 

ki rab hazában élni nem tudott 

de vállán égett az örök kereszt 

s egy csillag Zágon felé mutatott. 

Ha esténként a csillagok 

fürödni a Márvány-tengerbe jártak, 

meglátogatták az itthoni árnyak, 

szelíd emlékek: eszeveszett hordák, 

a szívét kitépték. 

S hegyeken, tengereken túlra hordták… 

Eredj, ha tudsz.  

Ha majd úgy látod, minden elveszett: 

inkább, semmint hordani itt a jármot, 

szórd a szelekbe minden régi álmod; 

ha úgy látod, hogy minden elveszett, 

menj őserdőkön, tengereken túlra 

ajánlani fel két munkás kezed. 

Menj hát, ha teheted.  

Itthon maradok én! 

Károgva és sötéten, 

mint téli varjú száraz jegenyén. 

Még nem tudom:

jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 

de itthon maradok.  

Leszek őrlő szú 

az idegen fában, 

leszek az alj a felhajtott kupában, 

az idegen vérben leszek a méreg, 

miazma, láz, lappangó rút féreg, 

de itthon maradok!  

Akarok lenni a halálharang, 

mely temet bár: halló fülekbe eseng 

s lázít: visszavenni a mienk! 

Akarok lenni a gyújtózsinór, 

a kanóc része, lángralobbant vér, 

mely titkon kúszik tíz-száz évekig 

hamuban, éjben, 

míg a keservek lőporához ér. 

És akkor…!!  

Még nem tudom: 

jut-e nekem egy nyugalmas sarok, 

de addig, varjú a száraz jegenyén: 

én itthon maradok.

Dobai Lili: Kőangyal

térdel összetett kézzel. 

Mintha mosolyogna fejét 

lehajtva, 

szemét félig vagy egészen 

lehunyja. 

Ruhája alól meztelen lába 

kivillan. Mezítlábas 

lányka-Angyal mészkőbe 

faragva. 

Bizonyosság békéje 

árad. 

Bizalom, szelídség 

járja át a követ. 

Ráhagyatkozás. 

Az alázat méltósága 

megállítja 

lépteidet. 

Takács Zsuzsa: Kimenetel

Egészen másfajta gondolkodásmód azé, aki 

elhiszi, hogy a rossz dolgok végül jól alakulnak. 

Úgy véli, kimennek, ahogy az idegen katonák 

szoktak kimenni a megszállt országból, 

ha véres és földi birodalmuk összeomlott, 

erejük elapadt, nevetségessé váltak 

a lakosság szemében. Nem a fogak 

csikorgatása kezdődik el ilyenkor, 

hanem az ünnep. A tömeg összeverődik 

az utcán. Valaki furulyát vesz elő, 

s ujjait billegteti annak dermedt testén. 

Fölzeng a megbántottság és a fájdalom 

dallama. Kezdődik a bűnök bevallása, 

és nem ér véget, míg világ a világ. 

A teve átmegy a tű fokán.

Kányádi Sándor: Örmény sírkövek

vannak vidékek hova már utat 

csak romos templom s régi név mutat 

örmény-kert zsidó-sor magyar-telek 

örmények zsidók lakták székelyek 

s akad még itt-ott ki a néhai 

honosokról tud ezt-azt mondani 

vannak vidékek ahol csak a hant 

tudhatja már hogy ki nyugszik alant 

régen kikorhadt fejtől a kereszt 

a zsidók hamvát meg ne itt keresd 

s ki érti már a megmohosodott 

márványon az örmény föliratot 

vannak vidékek hol a sírlapok 

négy sarkában finoman faragott 

négylevelű lóhere mélyed és 

századok óta nincs egy repedés 

esőcsöppöt és harmatcsöppöket 

gyűjtögetnek az örmény sírkövek 

vannak vidékek hol a madarak 

a temetőben oltják szomjukat 

ha szárazság van vagy éppen aszály 

a gaz-felverte mohos sírra száll 

iszik s hálából mikor égre kel 

a holtakért a madár énekel   

1982  

Falcsik Mari: Ha hatvanéves

ha hatvanéves elmúltál egy éjjel 

olyan mély békével nézel széjjel 

mintha minden rém barátod lenne: 

semmi hárítandót nem lelsz benne 

(mert elhagyott már az önrettenet) 

annak jelét csak hogy még él a félszed 

mert élsz te — mert most már ezt is érted: 

félelmed sem volt más mint ajándék 

élet jele ami azzal jár még 

hogy gazdag vagy hogy van mit vesztened

Cseri Kálmán: Életünk ősze

 

Életünk ősze 2/1

Életünk ősze 2/2

Fecske Csaba: Miért

máig se tudsz róla 

vagy ha igen akkor jól titkolod 

hogy én akkor 

meg akartalak csókolni 

de a nagy zajban a sűrű cigarettafüstben 

valahogy eltévedt a szándék 

bár a vágy gyújtózsinórja sisteregve égett 

elkísértél a buszmegállóig mintha mi sem

történt volna egy gyors szia szakított el minket egymástól 

nélkülem mentél haza az otthoni sötétbe 

tiszafád oltalma alá nélküled indultam haza 

szánalmasan lötyögött rajtam a nyári levegő 

a sarkon egy bakfis felajánlotta szolgálatait 

háromezerért te szerencsétlen szépség 

gondoltam számomra egy nő megfizethetetlen 

minimum egy életbe kerül 

este lett mire hazaértem és nem értem 

azóta se miért…