Szomjúság

Kérlek, gondolj rájuk ebben a nagy hőségben.

Kántor Péter: Aznapi történet a hangyáról és a tehénről

Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  

Aznap minden megeshetett:  

egy hangya eltehénkedett,  

s egy tehén rajta elbukott,  

hanyatt esett, és nem tudott  

felállni, s szólt a hangya: hé!  

pihentem volna: tűz a nap,  

s te hozzám dörgölted magad,  

s most kalimpálsz, és ráz a félsz,  

ricsajt csinálsz – hát mit remélsz?  

kegyelmet tán? – a hangya hős,  

s hogy felzavartad, szörnyü bősz,  

elás a földbe – megtegyem?  

Ne bőgj tovább, mert megteszem!  

Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  

Aznap minden megeshetett:  

a tehén négykézlábra állt,  

s a hangya megkegyelmezett.

Károlyi Amy: Így

Halkan mondjad, – hangosan hallik, –  

vissza ne verjék messzi falak.  

Leírni talán nem is szabad.     

Orcádra fessed rózsaszínnel,  

bújtasd mosolyos csigaházba,  

didergésbe és könnyű lázba.     

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,  

akadó lélekzetbe vessed.  

Hogyha szereted, így szeressed.

Bob Gass: Rábízni vagy megtartani?

        

„ Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Péter 5:7) 

      A félelmeinket és gondjainkat illetően két választási lehetőségünk van: vagy rábízzuk őket Istenre, vagy megtartjuk őket magunknak, és egyedül próbálunk megbirkózni velük.  

     Amikor a kommunisták átvették a hatalmat Kínában, Isobel Kuhn misszionárius kénytelen volt gyalog menekülni a hóval borított hegyeken át Burmába. Ott rekedt a világ végén pénz nélkül, semmilyen módja nem volt hazajutni. „El sem tudom mondani, milyen rémület és aggodalom töltött el” – írta. De eldöntött két dolgot. „Először is el kell űzni a félelmet” – mondta. „Keresztyén ember egyetlen dologtól félhet: a bűntől, hogy el ne kövesse. Minden más félelem a Sátántól származik, hogy megzavarjon és legyengítsen bennünket.” Isobel tehát imádkozott, bízott Istenben, és nem volt hajlandó pánikba esni. Másodszor, kérte Isten útmutatását a következő lépéshez, és végül épségben hazaért.  

      Íme, a győzelem fontos kulcsa: ahelyett, hogy együtt élnél a félelmeiddel, és hagynád, hogy azok gyökeret verjenek benned, azonosítsd be őket, és nézz szembe velük abban a pillanatban, amikor tudatosulnak benned! Ezután fordíts minden egyes félelmet imává, add oda Istennek, és ne akard visszavenni! Bízz abban, hogy ő megoldja helyetted! Ne csak néhány félelmeddel és aggodalmaddal tedd ezt, hanem mindegyikkel! „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Péter 5:7).  

      Soha nem leszel teljesen mentes minden félelemtől és aggodalomtól, de Isten kegyelméből sokkal jobban tudod majd kezelni őket, mint most.

Forrás: www.maiige.hu

A nap gondolata

Aki szeret, az helyet készít számodra az életében.

Kányádi Sándor: Az én kedvem

erdőszélén hol a harmat  

később szárad föl mint máshol  

nyáron átal az én kedvem  

ott szállásol     

ősz jöttével eltallózgat  

a kertekben mint egy jámbor  

megélhetés nélkül tengő  

öreg pásztor     

szánakoznod azért nem kell  

tél jöttével ott a jászol  

eléldegél tavaszig a  

názáreti mosolyából

Károlyi Amy: Ölelés

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez amphorásan finom, ívelt ölelés?  

Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,  

s dobognak benne mind a csillagok.     

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez asszonyosan diadalmas, teljes,  

mint kiszabadult, röppenő madár?     

Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,  

miből e nem várt fűzfagally hasadt, –  

mi rugalmas és most született ifjú,  

mint szökőkúton hajnalban a csepp?     

Ki hagyta rám e hajlékony hidat,  

mely magányomból hozzád vezet?  

Egyik pillére az én tenyerem,  

másik pillére a te kezed.   

Kardos Csongor: Ketten

Iszonyú csendként zuhog az éjszaka. 

Kiégett körték csavarodnak a 

kattogó évek folyosóira. 

Kezem újra és újra levelet írna, 

érthetetlen szavak mögött sírva 

bújtatni szívem, ágaim, 

csordulásom, álmaim.  

Nagyon hosszú a görcsbe rándult alagút. 

Istenem valahol mindig ketten maradunk.

Kardos Csongor: Egymaga

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

Akkor megáll és kuporog. 

A Hold elketyeg az éjben, 

a néma tenger mélyül és a mélység morog.  

Ott van idő közelről nézni az árkokat, 

az ablakon túli rohanást 

és a szemekben megbúvó, 

hidegen verítékező, alvadt délutánt.  

És mégis. A remegő levelek megérzik, 

vakító ezüstjük 

mikor szemünkbe villantják: 

a fájdalomtól görcsösen virraszt fölöttünk  

valaki  

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

A többi 

kegyelem.

Pilinszky János: Január

A tél növekszik.

Egy magányos farkas jött le a faluba.

Reszket előtted.

Mise ez.

Utolsó áldozás.

Dsida Jenő: Laterna Magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt 

s kék úton jártam ődöngőn, magamban. 

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági 

kékség imbolygott bőröm bársonyán is. 

Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. 

Aranycselló mély húrjain zenélt 

a végtelen magány. Akkor megálltam 

kinyújtott karral, mint világtalan 

kéregető s utánad tapogattam. 

Milyen voltál és milyen volt a hangod? 

hogyan néztél rám és hogyan szerettél? 

- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka 

meredt felém a térben és időben, 

csak tücskök szóltak fekete mezőn 

és hajladozó nyárfák sugdosódtak. 

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, 

mint nagy vászonra berregő motor, 

zúgó, öles nyalábbal vetítette 

tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - 

lehunyt pillájú, alvó arcodat...

Szabó Lőrinc: Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 

A szeretet s a gyűlölet, 

melynek száz keze épitett, 

alszik vagy meg is halt köröttem.  

Ki javítja meg, ami gyenge? 

Talán nincs is rajtam födél, 

hisz túlsok az eső s a tél 

nagyon is bejár életembe.  

Sötétben nézem magamat: 

valami mindig törik-omlik. 

Tégla? üres disz? - nem tudom,  

de tanulságnak megmarad, 

hogy az épülő ház s a rom 

egymáshoz mennyire hasonlit.

Nagy István Attila: Egyedül

Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom. 

A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá, 

s burjánzik, nő, dagad, keményedik. 

Ablakszemek figyelnek az úton, 

megrettenve álldogálnak a fák a parkban, 

zsugorodnak a magukra hagyott bokrok. 

A csillagok remegnek az égbolt 

foszladozó szoknyája alatt. 

Itt maradtam. Egyedül.  

Sebestény-Jáger Orsolya: A megdicsőülés hegyén

(Mt 17,1-13)

Halandó léptünkre nem vetültek árnyak,
csak követtük szótlan és térdre hullt a hegy.
A védtelen csendben álltunk megigézve,
mint néma vértanú, ki Érte halni megy.

Mint fekete-fehér filmkockák villannak
e képek előttem. Sohasem felejtem el.
Egy frissen ütött seb: felhasad az égbolt,
és vérzenek az évek, mind a kétezer.

Mi sátrat akartunk állítani, igen.
Emlékszem: amint fáradt mosollyal ül,
és néz ránk hosszan, időtlen szemekkel
s már senkit sem látunk, csak Jézust egyedül.

Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 

körülöttünk cseppenként a világ, 

miként egy szent serleg, 

fényeddel megtelik.

Somlyó György: Mese két elemi érzésről

Nincs szerencsétlenebb 

egy kutyánál, amelyet gazdája 

éjszaka kizárt a házból. 

Nincs boldogabb 

a kutyánál, amelyet a gazdája azután 

a házba mégis visszaengedett.

Márai Sándor - Füves könyv

Az állatokról

" Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondjak: "Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyáira pazarol! önző, rideg fráter!" - ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ő, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt."

Marina Cvetajeva: Neved

Neved-madárfiók tenyeremben. 

Neved-mint jégcsap üdíti nyelvem. 

Szájmozdulat-egy-rezzenetű.                     

Neved öt betű. 

Szép labda, égbe szökkenő. 

Ezüstszínű csengő.   

Csendes tóba vetett 

kavics visszhangja neved. 

Döndül tompa zenével, 

mint éji lódobogás, úgy enyész el. 

Verdes, mint a magány, 

homlokhoz szorított fegyver ravaszán.   

Neved-tudod, mi nekem? 

Neved- csók lehunyt szememen. 

Dermedt századok fagya enged, 

hóra hullt csókjára nevednek. 

Kék csobogású hűs italom, 

neved álom, mély nyugalom.   

Rab Zsuzsa fordítása

Marina Cvetajeva: És újra a neved

Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvü gebékre, 

és lángpíros kalugai ing hólyagzik a szélbe, 

és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, 

és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, 

és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német 

és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, 

és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, 

és újra neved - zeng, mint ez a szó zeng: angyal. 

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.

Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.

*

A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.

Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.

*

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.

*

Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.

*

Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.

*

Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.

*

Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.

*

Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehellete,
az élesre fent fény is kicsorbul.

*

Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

*

Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.

*

Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.

*

Megyek az utcán egyedül,
puha árnyékod nem simul rám,
de nyíltan és szemérmetlenül
szeretkezek veled az utcán,

Bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.

*

Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.

Csak az a jó, hogy – szív és halánték –
testünk halálig hisz, dörömböl.
Rajtad kívül nincs más világrész.
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

Szabó Magda

„ Utazni gyönyörű, de élni csak az ember hazájában lehet igazán.”

Csontos Márta: Válasz nélkül

Miért nem mennek kirándulni fák, 

miért nem indul el soha az ég, 

miért állnak oly kitartóan a hegyek, 

s miért nem ragaszkodnak az ághoz a levelek? 

Miért ültetett homokba a Mester, 

miért nincsen végleges helyem, 

miért adtak kezembe vándorbotot, 

ha nem láthatom a várandós holnapot? 

Miért tűrik a lombok a fejszecsapást, 

miért nem véreznek a levágott virágfejek, 

testem melegét miért nem őrzi ruhám, 

s miért ez utolsó versem címe: Soha már? 

A Csend miért nem válaszol nekem, 

s miért gondolom, hogy az idő a valóság, 

az emlék miért nem lehet nekem zöldellő fű, 

létem minden perce miért csak jelen idejű?

Tóth István: Az én kegyelmem

„ Mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk.” 

(ApCsel 15:11a)     

Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet. A király, amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon elcsodálkozott.   

„ Milyen lehet az az ember, akinek az érdekében az egész falu összefog, és annyi ember kéri neki a kegyelmet?” Azt mondta: „ Kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam azt az embert!”  

Abban az országban a bírók fekete talárban jártak és ebben az öltözékben ment be az uralkodó is az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra, aki bejött. Azt gondolta: itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot.  

Az uralkodó azt mondta:  

-„ Fiatalember, jó hírt hoztam magának.”   

-„ Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok. Nem érdekel a jó hír.”   

- „ De fiatalember! Az életéről van szó, a kegyelmet hoztam.”  

-„ Nem kell a kegyelmük. Tartsák meg maguknak!”  

A király tanácstalanul állt ott, és kérte: „Legalább hallgasson meg engem!”  

-„ Senkit nem hallgatok meg, és ha azonnal el nem hagyja a cellámat, hívom az őrt és kidobatom.”  

A király megrántotta a vállát és elment. Ezután rögtön jött a börtönőr és kíváncsiskodva kérdezte: 

„ Na, itt volt a király, mit hozott? Kegyelmet?”   

- „ Jaj, nem tudtam, hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt, ceruzát, írni akarok a királynak!”  

És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam, kell a kegyelem! Gyorsfutár vitte a levelet. 

A király egyetlen mozdulattal széttépte.  

 - „ Ez az ügy nem érdekel tovább.” 

 A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt, kérte, hagyják szólni, az utolsó szó jogán mondani akar valamit.  

Aztán belekiáltott a tömegbe: „ Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűneimért halok meg. Azért halok meg, mert visszautasítottam a kegyelmet. Elszalasztottam az utolsó lehetőséget.”  

Te élni fogsz vagy meghalsz?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Szabó Magda

          „ Milyen borzasztóan könnyű a fiatalnak, ha a legkonkrétabb és legobjektívebb nehézségei vannak is, pusztán amiatt, hogy olyan elképesztően teherbíró, és még annyi ideje van mindenre, s milyen tragikus, hogy az ember erre csak akkor jön rá, mikor rég mögötte már az ifjúság.”

Homa János: Istenkeresés

(Egy elmélkedés summázata) 

            Mottó: „Nem keresnél engem, ha nem 

            találtál volna már meg.” (Blaise Pascal) 

Van. 

Miért kellene bizonyítani?! 

Mindenhol ott van. 

Titokzatossága mégsem csökken, hiszen 

Lehetetlen leírni a megfogalmazhatatlant. 

Véges lény nem láthat végtelent. 

Van. 

Mégis keresem, 

Hiánya mindent átjár. 

Mi lenne velem a lelkemben izzó homály nélkül? 

Leveszem sarum és úgy indulok Felé. 

Van.

Csáky Anna: Hűség

Dértől fehérlő csupasz ágak, 

holt avart borzoló lenge szél, 

de ő kitart – a tél hiába támad – 

a fán didergő utolsó levél.

Sebestény-Jáger Orsolya: Vigyél magaddal

Majd vigyél magaddal, 

mintha tenyerén vinne az esti szél, 

s aki megtart e végtelen tenyéren, 

Uram, az is Te legyél. 

Szórjad kincseim a múlt tavába, 

hol tavirózsák fürdetik arcukat, 

s e csillagtalan éjszakában 

majd magadban lásd, 

s láttasd meg az utat. 

S ha reggel jő, félénken érkezik, 

mint puha lépteken aprócska vadállat, 

nagy, bátortalan szemeimben 

Te érezd meg, ami olykor még fájhat.

S majd vigyél magaddal. Túl az életen, 

hol átéltünk megannyi órát, 

ahány fény csillan fel homokszemeken, 

vigyél az alkonyokon is át. 

Hang szól, távoli harangdal. 

Kérlek, majd Te vigyél magaddal. 

Látod, már kél az esti szél. 

S a kapu fehér lesz, 

hiszem, hogy hófehér.

William Butler Yeats: Ha megöregszel

Ha megöregszel s szürke néneként 

Ott bólogatsz a tűznél, könyvemet 

Lapozd, idézve ifju-szép szemed 

Mélységes árnya közt a puha fényt,  

S hogy szépséged s hulló mosolyodat 

Hányan szerették, hány hű s ál-barát, 

De változékony arcod bánatát 

S zarándok-lelked egy szerette csak.  

S míg meghajolsz az izzó rács fele, 

Szomorkás kedvvel súgd: a szerelem 

Elillant, elszállt túl a hegyeken, 

S csillagfüzér közt bujt meg szép feje.   

Kardos László fordítása

Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
"Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -"

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.

A nap gondolata

        

        Valaki bölcsen megjegyezte, hogy amikor fiatalok vagyunk, aggódunk, hogy mit gondolnak rólunk az emberek, és megpróbálunk a kedvükre tenni. Középkorúként belefáradunk abba, hogy mindenkinek a kedvében járjunk. Amikor pedig még idősebbek és bölcsebbek leszünk, rájövünk, hogy az emberek legtöbbször egyáltalán nem is gondoltak ránk!

Rákos Sándor: Illusztris vendég

jólvasalt tekintély  

keret nélküli szemüveg villogása  

férfiasan fojtott illatszer               

kiszáll az autóból  

besétál a klinikára  

haptákban szalutál a portás               

lépésenként föltartóztatja  

a társadalom tisztelgése               

kisfiús félszegség  

zsarnoki gőggel árnyékolva  

bujkál szájszögletében míg a  

kérdezőknek felelget               

belép a szobába  

a vizsgálóasztalra fekszik               

már csak egy sztenocardiás szív  

szorongását méri a műszer

Reményik Sándor: Hulló csillagok

Először a Dicsőség hullott le, 

Aztán a Hatalom, 

Aztán a Korona. 

A kettős-kereszt s a Hármas-halom; 

Aztán a Szabadság, 

Azután a Hit, 

Aztán a Remény, - 

Nyomán a lefutott csillagzatoknak 

Maradt a Csend. 

S a Sötétség az égbolt peremén.

Peter Handke: Dal a gyermekségről

Mikor gyermek volt a gyermek, 

karját lóbálva járt, 

folyónak hitte a patakot 

folyamnak a folyót, 

és tengernek ezt a pocsolyát. 

Mikor gyermek volt a gyermek, 

nem tudta, hogy ő gyermek, 

mindenben lelket érzett, 

és egynek érzett minden lelket. 

Mikor gyermek volt a gyermek, 

semmiről sem volt véleménye, 

nem voltak szokásai, 

gyakran ült törökülésben, 

nekifutás nélkül ugrott, 

forgó volt a hajában, 

és nem fintorgott fényképezés közben.   

Márton László fordítása

Berda József: Reggel

Ez aztán az üdítő ébredés! Soha remekebb reggelt! 

Mint nehéz ebédek után a hűsítő, komoly ital; 

oly jól esik most a nyujtózkodás, az ásitás. Csak 

fölkelni ne kéne, öltözködni, gallérral, nyakkendővel           

bibelődni! A reggeli fürdő, a mosakodás, s az illatos 

szappanszag, ami szerteárad: ez deríti fel még 

renyhe tested, ez a te méltó örömöd, - a többi már 

hajsza, loholás köznapi dolgaid után, hogy este, ha 

lefekszel, ujra fáradt, ujra piszkos és szomorú légy.