mintha tenyerén vinne az esti szél,
s aki megtart e végtelen tenyéren,
Uram, az is Te legyél.
Szórjad kincseim a múlt tavába,
hol tavirózsák fürdetik arcukat,
s e csillagtalan éjszakában
majd magadban lásd,
s láttasd meg az utat.
S ha reggel jő, félénken érkezik,
mint puha lépteken aprócska vadállat,
nagy, bátortalan szemeimben
Te érezd meg, ami olykor még fájhat.
S majd vigyél magaddal. Túl az életen,
hol átéltünk megannyi órát,
ahány fény csillan fel homokszemeken,
vigyél az alkonyokon is át.
Hang szól, távoli harangdal.
Kérlek, majd Te vigyél magaddal.
Látod, már kél az esti szél.
S a kapu fehér lesz,
hiszem, hogy hófehér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése