Advent 2022

Advent első vasárnapja.

A nap gondolata

Előbb Isten elé kerül minden, ami téged ér.

Petőcz András: Oblomov álma

Két óra elmúlt.  

Csak kapkodom a fejem, 

túl gyorsan történnek 

körülöttem a dolgok.  

Elfáradtam.  

Egy pillanatra, talán 

ha lehúnytam a szemem, 

egy percre se, és 

el is telt a délelőtt.  

A tornác felől éles napsütés, 

a fény a szemembe vág, 

elvakít.  

Meg kell, hogy igyam, lassan, 

a délutáni teát.  

Álmomban, mintha, 

már meg is ittam volna,  

és úgy emlékszem, megjelent 

a nappaliban 

Olga.  

Beszélgettünk, sétáltunk is, 

ő nagy ritkán a karomon pihent, 

és az őszi napsütés alatt 

az idő, velünk, ott, a kertben, 

csak alig-alig haladt.  

Szép álom volt.  

Most a napsütés, 

miként a kés, 

a szemembe vág.  

Álmomban Olga öreg 

szolgálóját is láttam 

a ravatalon.  

Sárgás, viaszos arca volt, 

a szeme csukva. 

Látszott, ahogy meghajolt 

az ismeretlen erő előtt, 

még közben is a száját 

szorította.  

Mint aki mindenkire haragszik ott, 

valahol, 

ahol ilyesmi megtörténhet.  

Mint aki a Seollal már 

ezerszer farkasszemet nézett.  

Délután van. Teaidő. 

Kettő is elmúlt. 

Eltelik ez a nap is. 

Ez a hét is. 

Sok minden történt. 

Későre jár.   

Szent-Gály Kata: Kérdések

Mért pattan a rügy ki az ágon,
s mért bomlik levelekre a belső
tompa tömeg, ott benn, a magokban?

Mért így megy a hangya,
mért száll a madár úgy,
s mi vezérli a nagyszerű indát,
hogy zöld borítást sorjázva magából
megmássza a fal meredékét?

Mi adja a víznek a sodrást,
estének a csendet,
s honnan a szívnek vágya: szeretni?

Gyurkovics Tibor: Ha szeretlek…

Ha szeretlek nagyon szeretlek 

ha kicsit akkor is nagyon 

otthagytam az életemet 

s a szívemet az asztalon.

Gyurkovics Tibor: Élő ember

(Salfedi bohócmester dala)

Élő ember élő embert
nem szeretett még úgy mint engem
te szerettél és én szeretlek
élő ember élő embert…

Most ha kiadnák a parancsot
meg kell halni ahogy parancslod
én vagyok az aki meghalok
s te is meghalsz ahogy meghalok

Most csak a fény van agyonvakító
egymást a gödörbe taszító
ez már alig ember ez már alig ló
egymást a gödör mélyébe tipró

Ha így szeretlek ha így szerethetsz
ennek már vége soha nem lesz
ez már csak fúló fékevesztett
futás a fájdalmas szerelemhez

Gyurkovics Tibor: Nap – hold

Villódzni látom a szemedben a napot 

s ahogy ragyog a hold ha hűvös este lesz 

égi morzejelek a zöld táviratot 

boldogan betűzik: szeretlek és szeretsz.

Gyurkovics Tibor: Csillag-szerelem

Talán azért jutalmaz engem Isten 

ilyen nagy szerelemmel 

mert eddig semmiben se hittem 

csak éltem csillagokkal szemben 

most itt a csillag – kicsi és törékeny 

ember-leány döbbenő horpadó 

s megérteti hogy hinni kell fehéren 

hogy hó a hó a hó a hó a hó… 

Hollósi István: Ne félj! Benne bízz!

„ A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” 

(Jn 16,33)  

   

          Nagyon sokan egyfajta tévképzetben élnek, amikor a keresztyén életről van szó. Tévesen ugyanis úgy gondolják, hogy aki követi Jézust, aki hitben jár, imádkozik, templomba jár, akkor annak az élete minden vihartól és nehézségtől mentes lesz. Ők azok a testvéreink, akik sajnos az első nehézségnél, az első próbatételnél feladják a hit útját és Jézus Krisztus követését.  

          Kedves Testvérem! Megváltó Urunk egyszer sem ígérte, hogy övéi földi zarándokútja könnyű és kényelmes lesz. Sőt, egyenesen nehézségeket ígért. Mint például azt, hogy Őt is üldözték, azokat is fogják, akik Őt követik. Őt is gyűlölték, a követőit is fogják. S a mai igénkben is őszintén elmondja Jézus, hogy ezen a világon nyomorúságunk lesz. Azonban azt is elmondja Jézus, hogy ne féljünk, ne ijedjünk meg, és ne hátráljunk meg a nehézségek miatt, hanem bízzunk Benne, mert Ő győzött, és minket is győzelmében részeltet.   

          Ismerjük Jézus példázatát a homokra és a kősziklára épült házról. A vihar azt a házat sem kerülte el, amelyik sziklára épült. Annak is nekifeszült, éppúgy, mint a homokra épült háznak. Azonban a homokra épült ház összedőlt, a sziklára épült megmaradt. Ilyen a keresztyén élet is. Az élet viharai nem kerülnek el bennünket pusztán azért, mert keresztyének vagyunk. Sőt sokszor keményen az életünknek feszülnek. Azonban az az élet, amelynek a Kőszikla, azaz Jézus az alapja, túléli a vihart, és állva marad, míg a homokra épült, a Krisztus nélküli élet, összeomlik. Voltak próbatételek az életünkben, jelenleg is vannak, és sajnos a jövőben sem lesz ez másként, de ne féljünk, mert Megváltó Urunk előre felkészített minket. Bízzunk Benne még a legnagyobb sötétségben is, mert Ő győzött, és Általa mi is győzünk. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

Wass Albert

" Minden napnak van valamilyen öröme. 

Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt."

Lőrinc P. Gabriella: szobor

súlyos hétköznapok 

lassan görbül 

a hát 

a gyermek felnő 

az asszony 

összemegy 

ránc fakad 

a könny 

nyomán 

az Isten is 

hallgatag szobor 

minden meg van 

írva 

de olvasni már 

nincs tovább 

erő 

Rainer Maria Rilke: Gyöngyök perdülnek szét

Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk? 

Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol, 

biztos csat, hogy meg tudd őket tartani, Kedves.  

Tán kora volt még? Napfelkeltét szürke derengés, 

úgy áhítlak, megsápadtam a nyugtalan éjtől; 

zsúfolt nézőtérnyi nagy arccá nőttetem arcom, 

fenséges jelenésedből semmit ne mulasszak. 

Ó, ahogy árva öböl bizakodva 

szórja a nyílt tengerre a karcsú 

fárosz fénytereit; sivatag folyamágya 

vágyik a tiszta hegyekből égi üdén leiramló 

zápor után; - rab leskel bűntelen ablak- 

résén egyetlen csillag vigaszára; 

mint nyomorék, aki el- 

dobja meleg mankóit: a szent oltárra akasszák, 

s ott fekszik, s csodatétel nélkül lábra sem állhat: 

lásd, ha te nem jössz, így sodródom a vég fele én is.  

Csak téged szomjazlak. A kő hajszál-repedése, 

mert átszúrja a fű, nem akarja-e, hogy tavaszodjék? 

Végig a föld tavaszodjék. S hogy meglássa a hold a 

tóban a képét, nincs-e vajon szüksége a másik 

csillag erős kölcsönfényére? Akármi kicsinység 

megtörténhetik-e, ha a minden idők, a jövendő 

teljessége felénk nem mozdul? És, Kire-Szó-Nincs, 

hogyha te nem vagy benne? Kevéskét tartani tudlak, 

s aztán vége. Erőt vesz rajtam a kor, vagy 

gyermekek állnak utamba.  

Csorba Győző fordítása       

A nap gondolata

" Tiszteld atyádat és anyádat!" 

(2Móz 20,12)

*

Légy tiszteletre méltó, hogy ne legyen nekik nehéz, hogy tiszteljenek! 

Zelenka Brigitta: Imádságféle

Uram, szabad kezed van 

azt tenni, amit jónak látsz, 

és legyen meg az akaratod, 

ha magad is úgy akarod, 

de szabadíts meg a gonosztól, 

mert már az álmok is csak 

piszkos fényekre tapadnak… 

Őrizz meg minket magadnak.  

Uram, én tudom, hogy te tudod, 

amit már én is kezdek sejteni, 

hogy nagy romlás van készülőben, 

nem ülhetsz úgy, csak hátradőlve, 

míg kialszanak a lármafák, 

s gondjaink egyre élesednek, 

már bőrt hasít a fagyok kése… 

Add, hogy felfelé nézzünk végre.  

Jöjjön el az országod, Uram, 

legfőképpen a földön, itt, 

mert nagyon eldurvult ez a játék, 

tébolyt dobol az ártó szándék, 

s angyalálarcon rozsdafolt. 

Bocsásd meg a vétkeinket, 

de add vissza a források fényét, 

csikorgó fogak békéjét, 

s a szó igazát, Uram.   

Dalos György: Az öregedő szélmalom dala Don Quijote-hoz

Béküljünk ki, barátom, 

ne viaskodj velem. 

Becsültelek: bár tudtam, 

harcod reménytelen.  

Ahányszor nekem jöttél, 

te hősi, torz alak, 

dárdáid kettétörtem, 

s közben csodáltalak.  

Milyen naivak vagytok, 

búsképű lovagok, 

kiket valami hűség 

fiává fogadott.  

Hallod? Csikorgok. Érzem 

bordáim közt a bajt. 

De legrosszabb a szélcsend, 

hogy nincs már, ami hajt.  

Úgy hírlik: nemsokára

nyugdíjba küldenek. 

Finomabb liszt kell, mondják, 

modernebb módszerek.  

Ennyi a magyarázat 

és ez sem érdemi. 

Tudod, öreg, lassacskán 

kezdelek érteni.

Béres Attila: Nézd, hogy szeretlek

Én gondolok rád akkor is, 

mikor mordul az ég 

s eső elől futó szél 

utcánkba reked, 

és indulok hosszú magányos 

sétákra, ahol kis 

nyárutói csend borít 

szerelmes kerteket.  

A gyárkémények füstje is 

visszafelé száll, 

s ahol lebeg, 

elborul az érett táj 

és meddő vadkörtefák várnak 

késő szerelmeket. 

A talpfákon kavics koppan, 

s ha fény remeg a végtelen 

sín felett, 

a szívemen 

átlátok, mert senkim nincs, 

s hogy te nem vagy , 

a senki is 

csak te vagy nekem.

Boda Magdolna: (bolond világ)

Fekszem a fűben, 

nézem, ahogy a szél belekap a szálakba, 

incselkedik, 

... s a fűszálak játszadozva, cinkosan 

összenevetnek az orrom előtt: 

... bolond ez a világ. 

Mosolyog a tinta is a papíron: 

... kéket mosolyog... 

... mert olyan jó eltévedni, 

aztán csöndesen hazamenni, 

nevetni, 

megbánni. 

szép nagy könnyeket sírni,... 

... mert bolonddá tesz e bolond világ, 

és olyan jó bolondnak lenni. 

Olyan jó, hogy van nekünk 

a cseresznyefán 

pirosszemű elefánt, 

amitől nem szakad le az ág, 

és nem szakad le az ég sem. 

Nem is kérdem, 

hogy miért nem.  

Ott vársz majd rám, 

zöld tekintetbe öltözve, 

... és szép lassan majd 

helyére fordul a világ, 

s állok majd fürkészőn, izgatottan 

esetleg 

esetlen, 

fejem fölött a fű zöldjével, 

talpam alatt az ég kékjében.

Fáy Ferenc: Szerelmes vers oltókéssel

Magánosságom kertjébe fogadlak 

s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.  

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel 

beoltalak: örömmel, nevetéssel.  

S szomorúságod gallyait lemetszve 

figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?  

A harmatot, ha dermedt még a reggel 

melengetem forró leheletemmel,  

S ha láng a szél és delelőn a nappal: 

befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett, 

egy a sok milliárdból, 

egyre-másra sorjáznak az évek, 

madárraj hussan le az égről, 

aljnövényzetet lobbant 

lángra a nap. 

Tanulunk 

egyedül lenni 

törött szókkal, 

lezuhant képpel, 

szemtől-szembe 

az utolsó nappal.

Kiss Benedek: Ínyemről a bor zamata

Mindig a halálról gondolkodtam, 

hogy elhull a virág s az élet elszalad, 

de magam haláláig nem jutottam, 

hogy mi vész velem, s nélkülem mi marad? 

Hogy szemem volt, kezem és lábam, 

– olyan, amilyen – 

s ezentúl nem lesz belőlem 

már pihe sem? 

Avagy a csont, a szőr marad? 

De hajdani 

szerelmes szavaim 

mivé lesznek? 

Mivé lesz grimaszom , mosolygásom, 

torkomból a zümmögő ének, 

ha fejemhez állítják a keresztet? 

S hová lesz a kereszt is, 

amit az utakon cipeltem? 

Nem érdekel az új genezis, 

csak hogy egyszer emberré lettem. 

Gondjaim, gondolataim 

öröklik-e majd jövendő népek? 

Találnak-e a jázminvirágon 

annyi szépet, mint én 

s a méhek?    

Ínyemről a bor zamata 

hová tűnik, de 

úgy ám, amint én éreztem? 

Hová lesz sok csodálkozásom, 

gyönyörűségem és morcos kedvem? 

Hová lesz kolostori 

szemérmem, kurva-kitárulkozásom? 

Hová lesz ajkamról az ámen, 

mellyel a végzetet várva-várom? 

Én Istenem, jobbik részem 

megmenekül a pusztulásban? 

Életet adtál, Uram, s betellett, 

az jön majd el, 

amit sohasem vártam, 

ha nem illet irgalmad és kegyelmed. 

Rainer Maria Rilke: Ádám

Megdöbbenve áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett 

és mellében elfúl a lehellet, 

hogy hová nőtt az a végtelen láz,  

amely őt íly polcra állította. 

S fölmagaslik, s örvend élni, szíves 

tetterővel, mint az a földmíves, 

aki dolgozott, nem tudva nyomba  

az új föld felé utat találni 

a telt és kész Édenkerten által. 

Istennel nehéz volt pörbe szállni,  

mert nem engedett s felette bőszül, 

újra és megújra új halált hal. 

Ám az ember megmaradt: a Nő szül.  

Kosztolányi Dezső fordítása    

*

Rainer Maria Rilke: Éva

Egyszerűen áll a székesegyház 

csúcsivén, az ablakrózsa mellett, 

almapózban, egy almát emelget 

és övé a bűnös-bűntelen láz  

a növő fiú miatt, kit ő szült, 

amióta elindult szeretve 

az örök dolgoktól új keretbe, 

ifjan, a vén földön, mely megőszült.  

Ó, kicsit beh kedvvel lakta volna 

azt a kertet még, békét találva, 

nézve a bölcs, jámbor állatokra.  

Ám a férfi döntött és ő is ment 

véle együtt, vágyva a halálba, 

bár alig ismerte még meg Istent.  

Kosztolányi Dezső fordítása

Lőrincz P. Gabriella: Lehet

pókhálóingben

vacogás

ködszoknyát

varr az ősz a 

sebzett madárnál

csak a földön 

fekvő fa

fájdalmasabb

Zsille Gábor: Valaki

A lakatlan nyaraló 

magaslati teraszán, 

ahová csak a kerten át, 

egy kőlépcsőn lehet feljutni, 

a lepattogzott festékű, 

csukott spaletta mellett, 

és minden lépcsőfokot 

sűrűn benőtt a gaz, 

a tető és ponyva nélküli, 

töredezett járókövű 

aprócska teraszon, 

az októberi hidegbe 

merült asztalnál, 

a szemerkélő esőben 

most is ül valaki, 

és a kerítés előtt, 

a néptelen utcán 

fedetlen fővel 

áll valaki, 

és nézi.

Hárs Ernő: Utolsó kérdés

Az álom és a halál közti rokonság kézenfekvő,

de amiképpen az alvásunkról sohasem az elalvás,

hanem mindig csak a felébredés pillanatában

szerezhetünk tudomást – micsoda ébredésre lesz

szükség, hogy halálunk ténye kiderüljön számunkra?

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád, 

Te, Szólíthatatlan, 

így-úgy mégis beszélek én, 

ily s oly fabrikált nevekben 

vélem elérni Orcád 

ám dicséretedre szánt perceimben 

rest vagyok én az áhítatra 

mert szólásra kimért 

és szűkre szabott az én időm 

nem maradt erőm nekem 

a Te magasztalásodra 

mert csak kérni-kérni-kérni 

sürget a kifogyhatatlan sóvárgás 

hogy segítsd, oltalmazd 

tartsd meg és emeld ki

fájdalmaikból a fájókat 

a megszomorítottak fejére 

hozz vigasztalást 

és tápláld kicsit a szűkölködőket 

mert annyi a baj és annyi a bajba jutott 

hogy megszámolni se volna mód 

ki mindenekért vagyok színed elé járuló 

hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig 

a megkínzottak, elveszettek 

árvák és elfeledettek seregletét 

hét nap, hét éjjel egybeszakítva is kevés 

a magam keserve pedig 

amúgy is ráadás volna minderre csak 

ha lenne perc ezért 

akkor se nyílna föl már a szám 

s ha van, a Te könyörületed 

a sokasággal talán 

engem is magával sodor 

így kérlek ódon fohászkodással 

ne hagyd el a Terád szorulókat 

ne veszejtsd el az elveszendőt 

és hallgass meg engem őhelyettük

Biblia

„ Mikor azt mondtam, hogy lábam kicsúszik alólam, 

kegyelmed, Uram, megtámasztott engem.” 

(Zsolt. 94,18.)

Poós Zoltán: A tenger

Örülni olyan, mint amikor besüt a nap, 

mégis felkapcsolva hagyod a villanyt. 

Egy régi fotót nézel, családi ebéd –  

az eszcájgon most élesebb a fény. 

Feltűnik egy tekintet is, ami képes 

kisimítani a tengert, de nem bír el 

a gyűrött asztalterítővel.  

Örülni olyan, mint nyugtázni a kerten 

átvonuló rovarok forgalmát. Felismerni 

a fát az erdődben, amely elsőként 

küzdötte fel magát a talajból, hogy  

aztán a kezdet legyen 

a megsokszorozott fényben.  

Olyan vagy, mint aki kinövi a gyászt, 

és épp nyúlna valami cél felé, de akkor 

rájön: minden helyrehozhatatlan, és 

már csak az önfeláldozás segíthet. 

Körülvesz a gyomok növényi dühe.  

Örülni olyan, mint felismerni a tengert 

a kád vizében. Dédelgetni egy kis 

örömöt, amiről tudod: nem nő fel soha, 

mégis örülni. Örülni annak, hogy egy- 

valamire megtanítottak. Hogy óvatosan 

azzal a tengerrel. Nincs az a tiszta 

víz, amibe ne lehetne belefulladni.

Markó Béla: Biztonság

Még itt a város közepén is. Az érdes 

kőkerítésre támaszkodó vadcseresznye. 

Az itt-ott már korhadó, de azért minden 

évben mohón virágzó, ráncos kérgét 

hófehér szirmokkal takargató körtefa. 

Végül pedig az udvar hátsó részét 

földig érő ágaival beárnyékoló meggyfa. 

Ennyi csupán. És egy magasra nőtt, 

de számomra teljesen ismeretlen, 

Anna szerint leginkább mogyorófára

hasonlító díszcserje a szomszéd kertben. 

Állandó madárzsivaj. Csicsergés, 

pittyegés, csattogás, cserregés, vijjogás, 

károgás, füttyögés, mindenféle sokszor 

hallott, mégis érthetetlen beszéd. 

Vegyük például most a rigófüttyöt, 

megesküdnék, hogy ezelőtt húsz, 

harminc, negyven évvel is ugyanez volt. 

Nem ugyanilyen, hanem ugyanez. Igen, 

a rigó nem él ennyit. Nem is ezt akarom 

mondani. Hanem a fütty. Változatlan. 

Ez biztonságot ad. Egy hang. Egy forma. 

Egy irány. Egy lengés az ágon. Vagyis 

minden, ami a forró testből kiárad, 

és amint elhagyja őt, el is felejti rögtön. 

Van lélek ezek szerint. Mint egy rigófütty. 

A rigó hangszer. Valaki játszik rajta. 

Ami a földben rothad majd belőlünk, 

az is csupán egy dob vagy hegedű.

Mezey Katalin: Akinek álom

Akinek álom nem jön a szemére, 

egész éjszaka fáradtan forog, 

először érti meg, magas a Kereszt, 

alatta zúgva sötétlik a föld. 

Hajnali hír jön, torkaszakadtan 

kukorít a kakas, 

kigyullad az ég és lángba borul. 

Tündöklik a Nap. 

Lőrincz P. Gabriella: Szerelem

Még az is lehet,

Hogy hegyeimet

Egyszer

Szememmel

Megcsalom,

És gyönyörködni

Fogok az óriás

Alföldben,

De szememnek

 Kárpátok,

Ezért az egy percért,

Tudom, megbocsájt.

Mezey Katalin: A fehér ember

Húsz év múlva, száz év múlva 

Európa neve átokszó lesz. 

Eljátszottuk a hivatásunk. 

A javakból bálványt csináltunk, 

pénznek hívjuk, csak őt imádjuk, 

és az egész kerek világon 

egyedül csak neki szolgálunk. 

Isten nevét hiába vesszük, 

káromlása szórakozásunk. 

Ünnepeit meg nem szenteljük, 

apánk-anyánkat nem tiszteljük. 

Ölünk. Paráználkodunk. Rablunk. 

És teszünk hamis tanúságot. 

Felebarátunk házastársát, 

gyermekeiket bűnre kívánjuk, 

házát, mezejét, szolgálóját, 

vasát, szenét, olaját, fáját, 

vizét, földjét és levegőjét, 

mindenét magunknak kívánjuk. 

Mindenéből kifosztottuk már 

és zsebre vágtuk a világot. 

A miattunk földönfutó lett 

milliók bosszújától félve 

pisztolyt, bombát, rakétát gyártunk, 

mérget keverünk, járványt játszunk. 

Túszaink mind a kiraboltak. 

Kényünk-kedvünk, ha szabadulnak, 

az is, hogy ha rabok maradnak. 

És – ha jobban fizet – halottak. 

Húsz év múlva? Száz év múlva? 

Igazából századok óta 

szégyen fehér embernek lenni. 

De ezt a szégyent megtanultuk

tehetséggel és tudománnyal, 

fölényes eleganciával, 

nevető, drága fogsorunkkal, 

selyem lányunkkal és fiúnkkal, 

másodkézből leszámítolni. 

És minden jogos önvédelmet 

csellel, pénzzel és erőszakkal 

a lehető legügyesebben, 

de kíméletlen megtorolni. 

Biblia

Jézus ekkor ezt mondta neki: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?”     

János 11, 25-26

  

Dr. Kereskényi Sándor: Meghalt. Kijött.

„ Lázár meghalt.” „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,14.43)     

       Vannak halálos betegségek. Az orvosok ilyenkor mondják: van ok az aggodalomra. De nem ez a vége! A hívő orvosok többsége tudja. Tudják, vallják, hogy a befejezés Jézus hatásköre. Engedi, hogy meghaljon a beteg, de engedi azt is, hogy meggyógyuljon. Mindegy, hogy mit mond a statisztika, mit ír le az orvostudomány.  

       Vannak csodák, és vannak még nagyobb csodák. A csoda – bár főnév, de -: fokozható. A csoda az, ami fittyet hány a tudomány eredményeire. A fokozható csoda az, ami enged a tudománynak, de annál sokkal többet bizonyít. Megengedi a halál bekövetkezését, de – azzal mit sem törődve -, visszafordítja a folyamatokat.  

       Lázár esetében ez úgy történt, hogy Jézus Lázár sírjánál azt mondta:  "Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál.” Majd azt, hogy: „ Lázár, jöjj ki!” (Jn 11.41. és 43.)  

       Mi történt? Az, hogy Jézus demonstrálta, bemutatta, érthetővé tette, hogy Ura a halálnak! Azt, amit mi visszavonhatatlannak tartunk, az nem úgy van! A halál egy életszakasz. Azok számára, akik annak tartják. A halál bekövetkezik, de ezzel semminek sincs vége.  

       Jézus kijelenti: „ Lázár meghalt.” (Jn 11,14) De ez nem több annál, mintha azt mondaná: Lázár elment kenyérért. Lázár elutazott. Lázár egy időre eltűnt előletek.  

       Ilyenek előfordulnak. Hiszed-e? Az, akit szeretsz, elment a boltba. Hiszed-e, hogy mindjárt visszajön? Hát persze! Az, akit szeretsz, elutazott. Nemsoká’ visszaérkezik. Hiszed-e? Hát persze! Az, akit szeretsz, meghalt. De: feltámad! Hiszed-e? Hiszem. Az jó, mert akkor találkozhattok! Ha nem hiszed, akkor: nem! Jobb hát hinni, mint kételkedni a feltámadásban. Jobb hitet kérni, mint hitetlenül sírni. 

 Forrás: Napi Ige és gondolat