Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,
biztos csat, hogy meg tudd őket tartani, Kedves.
Tán kora volt még? Napfelkeltét szürke derengés,
úgy áhítlak, megsápadtam a nyugtalan éjtől;
zsúfolt nézőtérnyi nagy arccá nőttetem arcom,
fenséges jelenésedből semmit ne mulasszak.
Ó, ahogy árva öböl bizakodva
szórja a nyílt tengerre a karcsú
fárosz fénytereit; sivatag folyamágya
vágyik a tiszta hegyekből égi üdén leiramló
zápor után; - rab leskel bűntelen ablak-
résén egyetlen csillag vigaszára;
mint nyomorék, aki el-
dobja meleg mankóit: a szent oltárra akasszák,
s ott fekszik, s csodatétel nélkül lábra sem állhat:
lásd, ha te nem jössz, így sodródom a vég fele én is.
Csak téged szomjazlak. A kő hajszál-repedése,
mert átszúrja a fű, nem akarja-e, hogy tavaszodjék?
Végig a föld tavaszodjék. S hogy meglássa a hold a
tóban a képét, nincs-e vajon szüksége a másik
csillag erős kölcsönfényére? Akármi kicsinység
megtörténhetik-e, ha a minden idők, a jövendő
teljessége felénk nem mozdul? És, Kire-Szó-Nincs,
hogyha te nem vagy benne? Kevéskét tartani tudlak,
s aztán vége. Erőt vesz rajtam a kor, vagy
gyermekek állnak utamba.
Csorba Győző fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése